Vita-téma

(Élettéma? Mi nem az? Hiszen minden vitatható. Aki ezt nem hiszi, az ne olvassa tovább ezt a kis szöveget. A többieket meginVitálom.)

Kihalás
Alapok
Az általam már sokszor feszegetett téma alapelemei, vagy jellemző alapeleme, aminek a legfontosabb tétele ugyebár annak a naiv elképzelésnek az eliminálása az emberi gondolkodásból, hogy az ember, az valami különleges, sőt szent, aminek élni KELL. Élnie kell, slussz-passz. Nem lehetnek másképp a dolgok.

Ennek az erősen kérdéses elképzelésnek több alapja is tetten érhető. Az egyik pszichés, vagyis egyéni, tulajdonképpen annak pszichológiája, hogy mindenki úgy éli mindennapjait, mintha nem volna idő, öregedés és egyebek, akárcsak örökké élne. És természetes is, hogy így van, különben az előálló teher elviselhetetlen lenne. Néhány hiperérzékeny embernek persze osztályrészéül jutott, hogy naponta megélje ennek borzalmát, de ők igen kevesen vannak, és még ők sem percenként élik át, hanem legfeljebb naponta, de még inkább havi gyakorisággal, krízisidőszakaikban.

A másik természetesen szociológiai, vagy hatalmi, mert az ember sorsának kitalált determináltságával, vagy egyáltalán determinálásával szép szavakkal is röghöz lehet kötni szerencsétlent (mondván, ez a hazád, az meg a nagy családod, és ez a szamár gondolat még mindig hatásos, ezért is nem költözik az egész világ am blok Amerikába, mindenáron megkísérelve a jobb létet). Ugyanígy az istenek kitalálása kozmikus szintre emeli a sorsszerűséget: mondván, óriási hatalmak, kozmikus erők gondoskodnak rólad, tehát, bizony ám, úgy kell legyen, mindenképpen fontos vagy. Gondolom, nem kell magyarázni ennek a rettenetes elképzelésnek a hasznát.

De mit mondanak ezenközben a tudományos tények, vagy amit annak nevezünk. Egyrészt azt, hogy az ember nem öröktől való, nem neki teremtetett a föld, hiszen a földi életnek csak egy jelentéktelen pillanatában állt elő (minimum 3,5 milliárd más élőlények uralkodásával telt, ő pedig csak 150 ezer éve van itt, de még különböző szabású ősei – ha ugyan igaz az állítás – is legfeljebb 3-3,5 millió évet mondhatnak magukénak). Másrészt maga a föld is életidejének mintegy a feléhez érkezett, mert úgy 5 milliárd év múlva fölfalja őt a nap, mindenestül. (Szőröstül-bőröstül nyilván nem, mert addigra nem lesznek már itt effajta bundás lények.)

Hát persze már itt is kapásból a hebehurgya válasz, hogy addigra majd képesek leszünk elmenni innen – ami a jelen tudásunk szintjén teljes mértékben légbőlkapott, sőt tudományellenes elgondolás, és leginkább képzelgés. Hiszen anyag nem gyorsítható fénysebességre (bár a hullámok kettős természete…), részecskesebességgel, és még inkább nagy testre szabott tempóban haladva pedig évmilliókba telne eljutni akár a legközelebbi naprendszerig is, ahol – statisztikailag, mert ismereteink erről nem igazán vannak – nem sok az esélye annak, hogy a mi fiziológiánknak megfelelő életlehetőségek adódnának. Másfelől – mivel mesterséges gravitáció nem létezik, hanem az a tömeg(együttható) függvényében alakul – gravitáció, méghozzá a mi földünkével azonos méretű gravitáció nélkül igen hamar elpusztulnánk stb. Végül említsük még meg a fejlődés eszeveszett tempójára azt a tényt, hogy az 1920-as évek versenyautói ugyanúgy 300-zal mentek, mint a mai Forma-1-esek, és hogy a mai Párizs-Dakar rally csak gyenge utánérzés az első próbálkozásnak, a Peking-Párizs rallynak, amit még a gőzautók nyertek a benzinesek előtt. A rakéta feltalálása óta senki nem volt képes semmi új technikával előállni. Tehát ezek a forgatókönyvek teljes mértékben valószínűtlenek, és ha nem is éppen kizárhatóak, legalábbis viccesek. Vagyis őszintén szólva nem sok esélyünk van a túlélésre, nem mint ha valami eszeveszettül fontos dolog volna, mert az ember egyáltalán nem az a végső fejlődési fok, aminek hirdeti magát, és ami a vallási elképzelésekből csak úgy árad. Minden bizonnyal az embernek pár száz éve van még hátra, és azzal kész. De nincs is ezzel semmi baj. A természet így működik.

És hát mi van a világegyetemmel? 14-15 milliárd évesnek tűnik. Előtte mi volt? Logikailag csak az elképzelhető – és ma már a tudományos ismeretek is ezt látszanak alátámasztani (persze mi mindent alátámasztottak már korábban is, ami úgy bedőlt, akár a gyönyörűséges zsámbéki templom teteje), hogy ősrobbanások és ősösszeroppanások periodikus váltakozása adja a világegyetem dinamikáját. Periódusidejét még nem ismerjük. Kétségtelen azonban, hogy a világegyetemre, annak egy pillanatában nem egyensúly – ennek valószínűsége a nullához közelít, vagy talán el is éri azt –, hanem megsemmisülés vár, már ami az általunk ismert anyag létét érinti. Mert persze semmi nem semmisül meg – mivel a megsemmisülés nem fizikai fogalom, ott inkább átalakulás járja, aminek részint ellentmond az energia-megmaradás szép teóriájának megbukása, vagyis a valóságban lezajló és mindenütt kimutatható energiafogyási jelenség... –, de ami számunkra – egyéni érzelmi okoknál fogva – érték és valóság, közte az élőlények és ugyebár maga az ember, azok igen, azok egykor megszűnnek létezni. Akármennyit tudunk és nem tudunk a világegyetemről, ez az egy aligha kétséges. És még jó, ha érző lényekként aggodalommal tölt el ennek tudata, észlényekként akár még mulattathat is, hiszen minden bizonnyal fejlettebb lények jönnek nálunk. Legalábbis eddig így volt.

A kérdés igazából az, hogy mikor és milyen formában következik be az említett holmi, nem pedig, hogy bekövetkezik-e egyáltalán. Tehát amivel játszhatunk, az ez a kettő, és semmi más. Márpedig akkor itt minden realitás, abban az értelemben, hogy az emberiség nem örök. Tulajdonképpen nem jelent minőségi különbséget, ha holnap következik be a nagy esemény, vagy néhány milliárd év múlva. A lényeg, hogy az ember nem örök. Én még hozzátenném ehhez azt is, hogy nagyon törékeny, igazi kipusztulásra predesztinált faj (és talán ez a predesztináció igazi értelme).

De mi fogja kipusztítani? Egyrészt nyilván a butasága, vagy humanitása és kapzsisága. Az önzés és a szűklátókörűség. De ésszerűen nem is várható el tőle más. Ugye például szaporodni akar. De hát ekkora tömeg mellett ez már igencsak veszélyes! Aztán meg örökké élni. Ha lehet, ez még veszélyesebb! Ha kiiktatjuk a természet önszabályozását, amely nem engedett egyetlen fajt sem túlszaporodni (vagy ha igen, hamarosan megbüntette kihágásáért, méghozzá kipusztulásával büntette meg), és egyre iktatgatjuk ki ezeket a gátakat, akkor a természet mind újabbakkal próbálkozik majd. De hogy kikerüljünk ebből a vallási hangulatú képből, és ne személyesítsük meg továbbra a természetet, mondjuk úgy, hogy a természetben olyan fajok keletkeznek és egyre újabbak és újabbak, amelyek képesek alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez. De hát mik ezek az új fajok? Mamutok, hatalmas tengeri emlősök? Dehogy! Ők éppenséggel legalkalmatlanabbak ilyen elkoszolódó természetben élni, hanem éppen a legapróbb, legellenállóbb fajoknak kedvez minden ádáz időszak. A férgeknek, bacilusoknak, baktériumoknak és vírusoknak. Az ő időszakuk érkezik el hamarosan, és velük szemben, leginkább a villámgyorsan variálódó vírusokkal szemben tökéletesen tehetetlenek vagyunk. Ők lesznek minden bizonnyal az utolsó élőlényfaj földünkön, és ők már nem élőlények.

(Az elmúlt 15 évben 80 veszélyes vírust és baktériumtörzset azonosítottak. Vajon jelent ez valamit?)

Mi változik?
Ha már túltettük magunkat a sztochasztikus (és nem wittgensteini) tényen, hogy hamarosan (legvalószínűbben 100-200 év múlva, de legfeljebb néhány 100 éves távlatban) kipusztul az emberiség, akkor vessünk egy pillantást az ember nélküli tájra. Vajon annyira vigasztalan és csúnya? Őzek szaladoznak mindamerre a szem ellát, újra benépesednek a tengerek a legnagyobb emlősökkel, a bálnákkal, a korallok ismét szaporodnak és vele a fajgazdagon szivárvány színekben pompázó halállomány is feljavul, elefántok és zsiráfok szelik át a Szaharát anélkül, hogy félniük kellene az orvvadászok golyóitól, akiknek semmi más nem kell belőlük, csak az agyaruk (különösen a zsiráfból). Az emberi építmények hamar elenyésznek, még a piramisokat is idővel betakarja a homok. A nemesített növények és háziállatok majdnem az emberrel egy időben vesznek ki, és helyettük színpompás virágok és vadak, mindenfelé vad, számtalan vadvirág lepi el a tájat. Az őzeket nem számolatlanul pusztítják majd a vadászok, hanem a ragadozók ejtik el a legyengült példányokat csupán (kontraszelekció híján egyre tovább nemesedik az állomány). Ismét lesznek mocsarak és vele együtt remek mocsári populációk. Mi hiányzik majd? A pusztítás és a rombolás, a kontraszelekció jó része, és a ronda emberi agyszülemények, a metró, a szupermarket, a politikai csalások, az atomerőművek és rakétasilók, a természet kirablása, a mérgek ipari termelése, a reménytelenség és ádázság, és persze a nevetés. De annyira fontos mindez? Innentől minden élőlénynek meg lesz a reménye az életben maradásra. Küzdenie kell ugyan a virágoknak a gyomokkal, a vadállatoknak a táplálékért az életüket mentő nem annyira vadakkal, a párosodásért úgy egyébként, de nem lesz reménytelen senkinek a helyzete, a fajok döntő hányadának kipusztulása nem válik az emberi predesztináció áldozatává. A természet szebb lesz, nem kétséges.

Kinek fog hiányozni az ember? Félő, hogy senkinek. (A domesztikált holmiknak talán. A kutyának esetleg.)