Életem

Nem igazán tanultam semmit másoktól, mivel nincs tudás, amit el lehetne sajátítani. Nem volt, nem jött létre semmifajta tudás a történelemben, ami ne változott volna meg gyökeresen az évek során, és ma sem tudunk olyasmit mondani, ami az idők végezetéig érvényes maradna. Azaz nem létezik tudás a valóságnak való megfelelés értelmében. Különböző szintű tévedéseket ugyan találunk itt is, ott is, amelyek közmegegyezéssel kodifikálódnak, pontosabban egy kis létszámú szakmai testület tagjai egymással lepaktálnak, hogy pénzt kereshessenek, hogy a kilátástalan viták ne emésszék föl a megszerezhető summákat. Meg persze az is szempont, hogy valamit tudásnak kell nevezni, valamiképpen össze kell állítani azoknak egy tudástárat, akik még a legkompetensebbek. Nincs ebben semmi hiba, nem kell ezért senkit szidalmazni, de tagadni sem a tudás létrejöttének népszerű módját. Nem is ezzel van a baj, hanem a többiekkel, azokkal a szerencsétlenekkel ugyanis, akik gondolattalanságból, na meg kényelemből elhiszik, sőt egy pár napra megtanulják ezt a tévedés-halmazt. (Még szerencse, hogy az iskolák célzottan alkalmatlan intézmények a tudás átadására, mert így az aktuális tévedések csupán néhány napig élnek a nebulók fejében, aztán sebesen távoznak onnan.) Amit leggyakrabban tudásnak nevezünk, az azoknak a közmegegyezéses hazugságoknak és tévedéseknek az ideiglenes halmaza, amely aktuálisan minél nagyobb körben elismerésre kerül. (Itt ismét ne gondoljon senki valami rosszindulatú dologra, hiszen hazudni kell, mert az mégsem lehet, hogy egy tudós társaság kijelentse: nem tudjuk, hogyan működik a gravitáció, az öröklés, mitől lesz egészséges egy gyermek pszichéje, melyek a rákkeltő ételek stb. Itt nem maradhatnak csöndben, valamit állítaniuk kell, és ha már végképp lövésük sincs a dologról, hát rögtönözni. A baj az, hogy az aktuális tudás meghatározóinak érdekükben áll a tévedések hosszan történő fennállása, akár az egyház idejében, különben állásukat vesztik. Vagyis az Akadémia a korszerű tudás létrejöttének legnagyobb akadályozója jelenleg.) Természetesen vannak területek, ahol ez a ’minél nagyobb kör’ drámaian összeszűkül. Ilyen tipikusan a nemzeti történelem, amely folyamatosan viták talaját képezi, valamint a minden nemzetközi megítélés alól kivont nemzeti irodalom. (Kivéve természetesen a legnagyobbakat, akiket amúgy is elismernek mások.) Tehát a tudás létrejöttének másik nagy akadályozója egy másik érdekcsoport.

Az én szerencsém vagy szerencsétlenségem, hogy meglehetősen korán rájöttem minderre, és azóta a klasszikus értelemben vett tanulás nem ment nekem, mert nem gondoltam, hogy a tudás, az valami olyasmi, ami tipikusan másoknál van, leginkább persze a tanároknál és a tankönyvekben. Úgy éreztem, hogy a tudás, az valami olyasmi, ami még nem jött létre, ezért itt új ötletekre, elgondolásokra, vizsgálatokra van leginkább szükség, nem pedig másik tévedéseinek a mi fejünkbe tömködésére. Első ilyen élményem még valamelyik első matek vagy számtan órán történt alsós koromban, amin részt vettem, és ahol a tanítónő az összeadást magyarázta, mert nem fogalmazott meg még az én fejletlen agyam számára sem elfogadható érvet arra nézve, hogy elfogadja az egy meg egy, az kettő-t. Valahogy az ekvivalencia fogalma egyáltalán nem volt tiszta nekem, hiszen nem láttam egyformaságot magam körül, ha jól emlékszem. Meg egyébként is, éppen olyan elfogadhatónak találtam az egy meg egy, az négy relációt is, és ragyogóan tudtam is vele számolni. Nem tudom, miért kellett volna elfogadnom a tanítónő verzióját. Bevallom, ma sem értem. A barátaim általában elfogadták az én rendszeremet, amivel egy másfajta világot építhettünk fel. Persze ők azért az iskolában a tanár verzióját, velem az enyémet működtették, míg én csak a sajátomat voltam hajlandó elfogadni. Szamárságnak tartottam azt is, hogy a görögök azért győzték le a perzsákat, mert magasabb rendű volt a kultúrájuk. Sőt, ezt igazából ellenérvnek éreztem voltak, ha így lett volna, mert akinek több a féltenivalója, az óvatosabb lesz a veszélyek közepette, ami egy elvetemültebb, vadabb ellenféllel szemben a vereség valódi záloga lehet. Általában nem fogadtam el a helyesírási szabályokat, a nyelvi esztétika hivatalos verzióját, a növénytani besorolásokat, magát a tananyagot, hogy például a történelem a királyok uralkodási dátumából és az állami rendeletekből meg háborúkból állna. Mindig is az effajta holmikat éreztem lényegtelennek, és az emberek hétköznapi szokásait, életét, azt, hogy mit ettek, milyen módon ünnepeltek, hogyan töltötték a napjaikat, mit neveztek munkának és azt miképpen végezték, milyen szavakat használtak, milyen gesztusokat, mit tartottak szépnek, mitől undorodtak. Na és ott vannak a miértek, amelyeket nem tudhatunk, de tanulmányozni, ötletelni erről olyan érdekes. Vele szemben az a királyos bénázások, az emberirtás, az állampolgárok életük kockáztatására való kényszerítése csak azért, hogy valaki uralmon maradhasson, elképesztően érdektelen. Szerencsétlen balfácánok, a tömeg, a többség, akit mindig is arra használtak, hogy áldozataikkal támogassák kevesek jólétét, hogy ezt a szart még meg is etessék velük, hogy nekik is a saját kihasználtatásukon való csámcsogás legyen az érdekes, azt biflázzák, azt recitálják, azt tartsák tudásnak, értéknek – elképesztő pimaszság!

Az embereket mint a kutyákat, úgy tartották mindig is. Ráuszították erre vagy arra, aztán megsimogatták a fejüket, bekötözték a sérüléseiket, megdicsérték őket, hogy az áldozatot, az ő áldozatukat sokra tartsák, hogy erény legyen másért megdögölni, megnyomorodni. Márpedig ki kell jelentsem: nem az! A mi dolgunk, az ember, az egyén dolga saját magából a maximumot kihozni, hogy tehetsége megnyilatkozzék. Senkit nem szabad feláldozni semmiért, pontosabban az embereknek nem szabad hagyniuk, hogy áldozatokká váljanak. Persze 150.000 éves szolgaságot nem olyan egyszerű eltörölni. A legtöbb ember ma is velejéig szolga, aki a szolgai erényekben hisz, a langyos időben, a kényelemben, a semmittevésben. Csakhogy aki nem tesz semmit, az nem is kap semmit. A gondoskodó állam persze rájátszik az ember veleszületett lustaságára, ad és elvesz, irányt mutat és szankcionál, enged és kötelez. Leginkább azonban álcahálót sző, illúziókat tart fenn. Ilyen illúzió a vallás, a gondoskodó Isten, aki a mostani szenvedésekért a halál után kárpótol, vagyis nem itt a földön kell boldognak lennie a szolgáknak, hanem ők majd egy ismeretlenben lesznek azok, de higgyétek el a felkent tudónak, hogy az a nagy boldogság majd tutira eljön, nem átverés az egész, hanem a legtisztább, legegyérteműbb valóság. Te nem tudhatod, de én tudom, mert velem szóba áll a Mindenható. Na persze. A másik az adó-illúzió. A pénzedet azért vesszük el, hogy rólad gondoskodjunk. Nem azért, hogy a haverjaim közt szétosszam a tőled elvett javakat. A látszat csal. Érted van az egész, hidd el, ha nem is látod vaksi szemeiddel. És az emberek annyira hinni akarnak mind a két illúzióban, nehogy egész nap szörnyen érezzék magukat megalázva, átverve, ahogyan a valóságban minden bizonnyal van, hanem ’ez van, ezt kell szeretni’ alapon, meg ’másképp nem lehet, csak így működik a rendszer’ elgondolással békéltetve önmagukat, ficánkoló kételyeiket nyugtatgatva, hogy végül hisznek. Méghozzá bornírt konoksággal, elszántan, kegyetlenül. Sőt, még ők harcolnak azért, hogy az éles szeműeket elhallgattassák, kiiktassák, mert ők nyugtalanító gondolatokat ébresztenek bennük, ami nem támogatja a meleg pocsolyában való dagonyázás olyannyira kényelmes eszményét. Éppen ezért is élik meg a legtöbben a szocializmus végét, mert az még a mai rendszernél is kényelmesebb, kellemesebb volt. Nem is ők változtatták meg. Ha Gorbacsov nincs, még ma is szocializmus van, aztán meg ha nem hisztiznek annyira a hatalomból kirekesztettek, még mindig meglenne az állami vagyon. De hát kellett a haveroknak a sok pénz, hát odaadták nekik, és közben feltették a kezüket, hogy nem volt más út. Részben hazai bűnözők kaparintották meg a vagyont, részben külföldi haramiák. Egyik sem jobb. Ilyen illúzió a tud is, mármint, hogy létezik egzakt tudás, amely tankönyvekben hozzáférhető. Az ember jelentősége a földön, de sőt a naprendszerben és a világegyetemben is, amely olyan elképesztő méretű hazugság, hogy az még a politikai rablásokon is messze túlmutat. A mi Istenünk a világegyetem leghatalmasabb, sőt egyetlen Istene??? Micsoda fennhéjázás, milyen abszurd nagyzolás. És vajon hányan érzik át ennek a képtelenségnek az összes folyományát teljes mélységében?

Kételyeim vannak viszont afelől, hogy rossz-e az, ha az emberek herdálják az idejüket, pazarolják tehetségüket, hagyják, hogy napi szinten megrabolják őket, mert ugyan mi a fenét kezdenének azzal a sok pénzzel, ami a legtöbb embernek (a többségnek) a rendelkezésére állna egy 90%-os adócsökkentéssel? Még többet innának? Még jobb autót vennének? Mert most azért a többség megvan. Van háza, szinte mindenki autóval jár, de a buszozás is elég jó, van az embereknek plazmatévéjük, DVD lejátszójuk, egy halom divatos ruhájuk, annyi kaját vesznek családonként, amiből régebben egy egész törzs jóllakott… Tulajdonképpen elvagyunk. Sokkal jobban élünk, mint akár egy király a középkorban, hosszabb is a várható élettartamunk, ami még csak tovább növekszik. Egészségesebbek vagyunk, mint a biogazdálkodás korának emberei. Nem létezik már az első éjszaka joga, nem büntethetnek, csonkítanak meg bennünket az urak kényükre-kedvükre, sőt még szavazhatunk is, szimbolikus jogokat kaptunk, nem vagyunk állandó életveszélyben, általában kényelmes a munkahelyünk, ahol napunk java részében bóbiskolhatunk stb. A szexben odáig ment az ember, hogy az már szinte űberelhetetlen! Léteznek továbbá legális halucinogének, bódító italok, a törvény csak szép finoman tiltja a többi egészségkárosító technikát, a munkaképesség lassú elvesztését és a hatékonyság csökkenését. Ugyanakkor lassan a kamarákkal visszacsempészik a régi céhes korlátozásokat és kontrollt. A legnagyobb és legsunyibb találmány mégis a pénzek visszaosztása, ami az idők során megszületett. Királyok helyett így adminisztratív hatalom álcája védi a lebukástól az új nemességet. A visszaosztás ugyanis amolyan ajándékozásféle. Be kell fizetni az adót, persze, ez szükségszerű, de aztán örülünk, mint a kisiskolások, ha visszakapunk belőle valamit, amit alapvetően joga sem volt elvenni tőlünk senkinek. Ugyanis azt nem mi szavaztuk meg, hanem az a kis bűnbanda egymásközt megszavazgatta, bennünket teljesen kizárva a döntésből, holott rólunk van szó, a bennünket legszorosabban érintő kérdésről, hogy mennyire nyúznak meg idén. Másról nem is szabadna szólnia a választásoknak, mint arról, hogy kiről mennyit tervez egy adott brancs lenyúzni, miközben kinek mennyit fog visszaadni, és ezen nem is szabad semmilyen körülmények között sem változtatni, az állam csak a plusz pénzek elosztásáról dönthet ezt követően.

Mindezek fényében kijelenthető, hogy elvagyunk mi a jelen rendszerrel is. De vajon miért? Egyértelműen azért, mert igénytelenek vagyunk, mert nincs igazi igényünk és elszántságunk többre vinni, magunkból a maximumot kihozni. Mert kényelmesek vagyunk. Mivel biztonságra törekszünk. Ebbe pedig nem férnek bele a kételyek, pláne nem a totális kételkedés minden iránt, ami ma biztos támpontokat ad nekünk. Nem merünk napi szinten, minden pillanatunkban kételkedni a természettörvényekben, nem merünk saját törvényeket alkotni, saját ítélettel rendelkezni. Legfeljebb azon kardoskodunk, hogy melyik a szebb színésznő, jobb focista, karakteresebb figura, sikeresebb marketing ötlet, nagyobb gazember a médiában, az érdekeimet inkább képviselő politikai erő, igazabb isten, de aztán ’ízlések és pofonok’ felkiáltással ezen is napirendre térünk. De hát ez az esztelenség maga! Például a vallási tolerancia maga is olyan önellentmondás, hogy csak na! Hiszen ha az enyém az egyetlen Isten, nem mondhatom azt a másiknak, hogy elfogadom, hogy neked is megvan a te istened, hiszen azzal a saját vallásomat tagadom. De hát ennyire nem vagyok szigorúak a gondolkodásban, ennyire lényegtelennek tartjuk a gondolkodást, gondolatainkat, gondolkodó lény önmagunkat. És nyilván nem is vagyunk gondolkodó lények, ha így cselekszünk. Esztelen, hiszékeny, beletörődő állatok vagyunk! Mindez persze nem baj. A fentiek nem a bajokról szóltan, nem ítéletet tartalmaztak, pusztán egy analízist tartalmaztak, egy hazugságmentes gondolatsort vetítettek elénk. Nem is szabad azokat többnek tekinteni gondolatkísérleteknél. Mindenkinek meg kell legyen a maga gondolkodása, ami nem minták mentén halad, nem szövegeket idéz, recitál, felmond, és csak annyiban tartja magát jelentősnek, hogy milyen régi tekintélyekkel képes alátámasztani eszméit, hanem annyit ér, amennyire önálló, amennyire az illető sajátja, saját élettapasztalatából, egyénileg desztillált gondolataiból fakad. Más ember, akinek más élet jutott, aki más ételeket evett, más nőkkel hancúrozott, más tájakon járt, szokásokat tapasztalt, más mikroközösségben él, ahol más szelek fújnak, annak nem lehetnek az enyémmel mindenben megegyező gondolatai, az nem tanulhat meg semmit szó szerint, annak számára nem létezik statikus tudás, csak egy a finom részletekben, éppen az esszenciában másokétól különböző világszemlélet. Remélem tehát, hogy senki nem értett egyet a fentiekkel.