Vita-téma

(Élettéma? Mi nem az? Hiszen minden vitatható. Aki ezt nem hiszi, az ne olvassa tovább ezt a kis szöveget. A többieket meginVitálom.)

Kihalás
Alapok
Az általam már sokszor feszegetett téma alapelemei, vagy jellemző alapeleme, aminek a legfontosabb tétele ugyebár annak a naiv elképzelésnek az eliminálása az emberi gondolkodásból, hogy az ember, az valami különleges, sőt szent, aminek élni KELL. Élnie kell, slussz-passz. Nem lehetnek másképp a dolgok.

Ennek az erősen kérdéses elképzelésnek több alapja is tetten érhető. Az egyik pszichés, vagyis egyéni, tulajdonképpen annak pszichológiája, hogy mindenki úgy éli mindennapjait, mintha nem volna idő, öregedés és egyebek, akárcsak örökké élne. És természetes is, hogy így van, különben az előálló teher elviselhetetlen lenne. Néhány hiperérzékeny embernek persze osztályrészéül jutott, hogy naponta megélje ennek borzalmát, de ők igen kevesen vannak, és még ők sem percenként élik át, hanem legfeljebb naponta, de még inkább havi gyakorisággal, krízisidőszakaikban.

A másik természetesen szociológiai, vagy hatalmi, mert az ember sorsának kitalált determináltságával, vagy egyáltalán determinálásával szép szavakkal is röghöz lehet kötni szerencsétlent (mondván, ez a hazád, az meg a nagy családod, és ez a szamár gondolat még mindig hatásos, ezért is nem költözik az egész világ am blok Amerikába, mindenáron megkísérelve a jobb létet). Ugyanígy az istenek kitalálása kozmikus szintre emeli a sorsszerűséget: mondván, óriási hatalmak, kozmikus erők gondoskodnak rólad, tehát, bizony ám, úgy kell legyen, mindenképpen fontos vagy. Gondolom, nem kell magyarázni ennek a rettenetes elképzelésnek a hasznát.

De mit mondanak ezenközben a tudományos tények, vagy amit annak nevezünk. Egyrészt azt, hogy az ember nem öröktől való, nem neki teremtetett a föld, hiszen a földi életnek csak egy jelentéktelen pillanatában állt elő (minimum 3,5 milliárd más élőlények uralkodásával telt, ő pedig csak 150 ezer éve van itt, de még különböző szabású ősei – ha ugyan igaz az állítás – is legfeljebb 3-3,5 millió évet mondhatnak magukénak). Másrészt maga a föld is életidejének mintegy a feléhez érkezett, mert úgy 5 milliárd év múlva fölfalja őt a nap, mindenestül. (Szőröstül-bőröstül nyilván nem, mert addigra nem lesznek már itt effajta bundás lények.)

Hát persze már itt is kapásból a hebehurgya válasz, hogy addigra majd képesek leszünk elmenni innen – ami a jelen tudásunk szintjén teljes mértékben légbőlkapott, sőt tudományellenes elgondolás, és leginkább képzelgés. Hiszen anyag nem gyorsítható fénysebességre (bár a hullámok kettős természete…), részecskesebességgel, és még inkább nagy testre szabott tempóban haladva pedig évmilliókba telne eljutni akár a legközelebbi naprendszerig is, ahol – statisztikailag, mert ismereteink erről nem igazán vannak – nem sok az esélye annak, hogy a mi fiziológiánknak megfelelő életlehetőségek adódnának. Másfelől – mivel mesterséges gravitáció nem létezik, hanem az a tömeg(együttható) függvényében alakul – gravitáció, méghozzá a mi földünkével azonos méretű gravitáció nélkül igen hamar elpusztulnánk stb. Végül említsük még meg a fejlődés eszeveszett tempójára azt a tényt, hogy az 1920-as évek versenyautói ugyanúgy 300-zal mentek, mint a mai Forma-1-esek, és hogy a mai Párizs-Dakar rally csak gyenge utánérzés az első próbálkozásnak, a Peking-Párizs rallynak, amit még a gőzautók nyertek a benzinesek előtt. A rakéta feltalálása óta senki nem volt képes semmi új technikával előállni. Tehát ezek a forgatókönyvek teljes mértékben valószínűtlenek, és ha nem is éppen kizárhatóak, legalábbis viccesek. Vagyis őszintén szólva nem sok esélyünk van a túlélésre, nem mint ha valami eszeveszettül fontos dolog volna, mert az ember egyáltalán nem az a végső fejlődési fok, aminek hirdeti magát, és ami a vallási elképzelésekből csak úgy árad. Minden bizonnyal az embernek pár száz éve van még hátra, és azzal kész. De nincs is ezzel semmi baj. A természet így működik.

És hát mi van a világegyetemmel? 14-15 milliárd évesnek tűnik. Előtte mi volt? Logikailag csak az elképzelhető – és ma már a tudományos ismeretek is ezt látszanak alátámasztani (persze mi mindent alátámasztottak már korábban is, ami úgy bedőlt, akár a gyönyörűséges zsámbéki templom teteje), hogy ősrobbanások és ősösszeroppanások periodikus váltakozása adja a világegyetem dinamikáját. Periódusidejét még nem ismerjük. Kétségtelen azonban, hogy a világegyetemre, annak egy pillanatában nem egyensúly – ennek valószínűsége a nullához közelít, vagy talán el is éri azt –, hanem megsemmisülés vár, már ami az általunk ismert anyag létét érinti. Mert persze semmi nem semmisül meg – mivel a megsemmisülés nem fizikai fogalom, ott inkább átalakulás járja, aminek részint ellentmond az energia-megmaradás szép teóriájának megbukása, vagyis a valóságban lezajló és mindenütt kimutatható energiafogyási jelenség... –, de ami számunkra – egyéni érzelmi okoknál fogva – érték és valóság, közte az élőlények és ugyebár maga az ember, azok igen, azok egykor megszűnnek létezni. Akármennyit tudunk és nem tudunk a világegyetemről, ez az egy aligha kétséges. És még jó, ha érző lényekként aggodalommal tölt el ennek tudata, észlényekként akár még mulattathat is, hiszen minden bizonnyal fejlettebb lények jönnek nálunk. Legalábbis eddig így volt.

A kérdés igazából az, hogy mikor és milyen formában következik be az említett holmi, nem pedig, hogy bekövetkezik-e egyáltalán. Tehát amivel játszhatunk, az ez a kettő, és semmi más. Márpedig akkor itt minden realitás, abban az értelemben, hogy az emberiség nem örök. Tulajdonképpen nem jelent minőségi különbséget, ha holnap következik be a nagy esemény, vagy néhány milliárd év múlva. A lényeg, hogy az ember nem örök. Én még hozzátenném ehhez azt is, hogy nagyon törékeny, igazi kipusztulásra predesztinált faj (és talán ez a predesztináció igazi értelme).

De mi fogja kipusztítani? Egyrészt nyilván a butasága, vagy humanitása és kapzsisága. Az önzés és a szűklátókörűség. De ésszerűen nem is várható el tőle más. Ugye például szaporodni akar. De hát ekkora tömeg mellett ez már igencsak veszélyes! Aztán meg örökké élni. Ha lehet, ez még veszélyesebb! Ha kiiktatjuk a természet önszabályozását, amely nem engedett egyetlen fajt sem túlszaporodni (vagy ha igen, hamarosan megbüntette kihágásáért, méghozzá kipusztulásával büntette meg), és egyre iktatgatjuk ki ezeket a gátakat, akkor a természet mind újabbakkal próbálkozik majd. De hogy kikerüljünk ebből a vallási hangulatú képből, és ne személyesítsük meg továbbra a természetet, mondjuk úgy, hogy a természetben olyan fajok keletkeznek és egyre újabbak és újabbak, amelyek képesek alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez. De hát mik ezek az új fajok? Mamutok, hatalmas tengeri emlősök? Dehogy! Ők éppenséggel legalkalmatlanabbak ilyen elkoszolódó természetben élni, hanem éppen a legapróbb, legellenállóbb fajoknak kedvez minden ádáz időszak. A férgeknek, bacilusoknak, baktériumoknak és vírusoknak. Az ő időszakuk érkezik el hamarosan, és velük szemben, leginkább a villámgyorsan variálódó vírusokkal szemben tökéletesen tehetetlenek vagyunk. Ők lesznek minden bizonnyal az utolsó élőlényfaj földünkön, és ők már nem élőlények.

(Az elmúlt 15 évben 80 veszélyes vírust és baktériumtörzset azonosítottak. Vajon jelent ez valamit?)

Mi változik?
Ha már túltettük magunkat a sztochasztikus (és nem wittgensteini) tényen, hogy hamarosan (legvalószínűbben 100-200 év múlva, de legfeljebb néhány 100 éves távlatban) kipusztul az emberiség, akkor vessünk egy pillantást az ember nélküli tájra. Vajon annyira vigasztalan és csúnya? Őzek szaladoznak mindamerre a szem ellát, újra benépesednek a tengerek a legnagyobb emlősökkel, a bálnákkal, a korallok ismét szaporodnak és vele a fajgazdagon szivárvány színekben pompázó halállomány is feljavul, elefántok és zsiráfok szelik át a Szaharát anélkül, hogy félniük kellene az orvvadászok golyóitól, akiknek semmi más nem kell belőlük, csak az agyaruk (különösen a zsiráfból). Az emberi építmények hamar elenyésznek, még a piramisokat is idővel betakarja a homok. A nemesített növények és háziállatok majdnem az emberrel egy időben vesznek ki, és helyettük színpompás virágok és vadak, mindenfelé vad, számtalan vadvirág lepi el a tájat. Az őzeket nem számolatlanul pusztítják majd a vadászok, hanem a ragadozók ejtik el a legyengült példányokat csupán (kontraszelekció híján egyre tovább nemesedik az állomány). Ismét lesznek mocsarak és vele együtt remek mocsári populációk. Mi hiányzik majd? A pusztítás és a rombolás, a kontraszelekció jó része, és a ronda emberi agyszülemények, a metró, a szupermarket, a politikai csalások, az atomerőművek és rakétasilók, a természet kirablása, a mérgek ipari termelése, a reménytelenség és ádázság, és persze a nevetés. De annyira fontos mindez? Innentől minden élőlénynek meg lesz a reménye az életben maradásra. Küzdenie kell ugyan a virágoknak a gyomokkal, a vadállatoknak a táplálékért az életüket mentő nem annyira vadakkal, a párosodásért úgy egyébként, de nem lesz reménytelen senkinek a helyzete, a fajok döntő hányadának kipusztulása nem válik az emberi predesztináció áldozatává. A természet szebb lesz, nem kétséges.

Kinek fog hiányozni az ember? Félő, hogy senkinek. (A domesztikált holmiknak talán. A kutyának esetleg.)

Filozófia és gondolkodás

A filozófia - ami annak idején a mindent tudást, a tudást magát célozta meg - számára az elmúlt 150 évben egészében véve egyetlen terület maradt, a morál. A természettudományos kalandozások - néhány briliáns megérzéstől eltekintve - soha nem is tartoztak a filozófiához, a metafizika, vagyis az érzékeinkkel felfogható világon túli gondolatok pedig eleve tudománytalanok, észen kívüliek, esztelenek. Aki ezeket vizsgálódásai tárgyává tette, az már ekkor feltárta előttünk ötletszerű, észellenes hozzáállását a gondolkodáshoz. Végül a logikának nevezett szörny, ami valójában nem a nem-logikus kizárása, hanem egy olyan módszer alkalmazása, ami elvileg megmondaná nekünk, ha tévedünk. Nos, ez annyira bárgyú ötlet, hogy szót sem érdemes rá vesztegetni. A nyelvfilozófia ennek kései korcshajtása.

Valójában ezért nem is érdemes a 21. században filozófiával foglalkozni, mert annak értelmesen csak a morális része tanulmányozható, a többi tévedések kusza halmazánál nem egyéb. Rossz is ránézni ezekre a szerencsétlen tévedésekre. Mi ezért nem is filozófiával, hanem az emberi gondolkodás kialakulásával, határaival, a gondolkodás természetével és létrehozott értékeivel kívánunk foglalkozni, azaz az idegrendszer legjobb pillanataiban létrejött alkotásokkal. Kevésbé érdekelnek bennünket a zsenik fásult pillanataik vagy a fásult, innovációra képtelen emberi lények egyáltalán. Velük nincs mit kezdenünk. Nem úgy a remekművekkel. Azokból is keletkezett elegendő a 150 ezer éves emberi történelemben, fölösleges a közönséges holmikkal butítani magunkat.

Pascal ugyanis jól látta, hogy az ember aszerint lesz ez vagy az, hogy milyen társaságban nevelődik, milyen szellemek között tölti az idejét. Hülyék között - és kizárólag ilyenek vannak a médiában és a politikában, de még zömmel a munkahelyi környezetünkben is - mi magunk is elhülyülünk. A jól megválasztott társaság elementáris erővel befolyásol bennünket. Ajánlom tehát a figyelmébe mindenkinek a valaha élt legnagyobb zsenik társaságát. Leibnizet, Rembrandtot, Bachot, Schrödingert, Szophoklészt, Kierkegaard-t és másokat. Itt akár még az egyéni ízlés is meghatározó lehet, túl melléhúzni nem sok az esélyünk. Persze nem árt körültekintőnek lenni. Nem ajánlanám például senkinek a hóbortos lényeket, a vallásalapítókat, valamint az ötletteleneket, Szókratészt és követőit, a másolókat, szinte az összes latin mestert, a hazudozókat, mint az analitikus pszichológusok vagy a filozófiai rendszeralkotók, akiknek átka, hogy egy végállapothoz akartak logikus utat találni, még inkább: kitalálni, ami nem gondolkodói hozzáállás, hanem hitszerű. Olvasóiktól nem gondolkodást és éles kritikát, hanem a bennük való töretlen hitet várták el, ami abszurd elképzelés.

Megint Pascalt ide idézve: „A szokás a mi természetünk. Aki hozzászokott a hithez, az hisz…” Aki hozzászoktatta magát a gondolkodáshoz, mármint az önálló eszmélkedéshez, az saját véleményt fog kialakítani minden elébe kerülő kérdésről. A kutató kutatja a kérdéseket és kérdésessé tesz, újat gondol mindent, így használja az ember legjobb, legerősebb képességét, az önálló gondolkodás képességét. A legrosszabb hozzáállás pedig a hívő, elhívő, kritikátlanul minden szemetet magába engedő attitűd. Még egy példa, hogy egy született gondolkodót még a vallás sem képes végképp megrontani. „Ha megszoktuk, hogy helytelen okokkal magyarázzunk természeti jelenségeket, nem akarjuk elfogadni a helyeseket, hiába fedezik fel őket. Erre a vérkeringéssel szolgáltattak példát…”

Az ember könnyen elcsábul arra, hogy másoknál találja meg az igazságokat, mert ez kényelmes. Idézget innen is, onnan is, betanul szólamokat, és azokat puffogtatja akkor, amikor az ő véleményét kérdik. Pedig mások gondolatai legfeljebb paradigmatikusak, még inkább parodisztikusak. A paradigma kapcsán, emennyiben valódi bizonyításra vagy gondolataink alátámasztására gondolunk, tévedünk, sőt csalunk. Ha egy jellemző megnyilvánulásra, egy igazán szép elemre hívjuk föl általa a figyelmet, és legfeljebb parabolaként torzítunk általa, megfelelő módszert találtunk a fókuszálásra.

Elöljáróban

Már 30 éve minden nap ugyanazt a kérdést teszem föl magamnak, de mindig egy kicsit más, fejlettebb, erősebb választ adok rá. Az ezredik alkalom éppúgy mérföldkő volt a gondolkodásomban, mint a tízezredik. Aki abban reménykedik, hogy az én kiforrott válaszom lehet az ő válasza is az emberi létre, az jócskán téved, mert ennek gyakorlatilag semmi esélye. Mások vagyunk, más tapasztalatokkal, mások alkatilag, a diszpozíciókat, érzékenységeket tekintve is, az egész genotipikus és fenotipikus felépítésünk olyannyira eltérő, hogy egyáltalán nem engedi meg a másolást. Sokáig ez a gondolat tartott vissza attól, hogy közöljem eszmélkedésem egy pillanatnyi állapotát, meg hát ez a fránya pillanatnyiság is, hiszen mire megjelenik a művem, már teljesen másképp gondolkodom, és egyáltalán nincs kedvem vitatkozni senkivel a meghaladott szellemi pillanataim egyikéről, egy tetszőlegesen kiválasztottról. Sőt, magukban a vitákba sem hiszek. Mégis, mint ahogy én tanultam számtalan előttem élt zsenitől, ugyanúgy az én gondolataim is hasznosak lehetnek mások számára.

A tudást fel kell építeni, mégpedig strukturáltan, ahol az alapstruktúra az adott gondolatok születésének környezetét adó hely és kor, a mindennapi élet motívumai, az öltözködés, étkezés, munka, együttműködés, szex, közösség, szokások. Aminek általában jelentőséget tulajdonítanak, a politika, a hatalom, a törvények szinte teljes mértékben jelentéktelenek, és mindig is azok voltak. A szokás dönti ugyanis el, hogy mi az, amit az emberek tesznek, és mi az, amit nem törvény ide, rend oda. Ha például ma valaki megszorul és megszabadul a könyvtárától, hifijétől, autójától, ékszereitől, az ha egy év alatt meghaladja a 100.000 forintot, amit sok esetben bizony meghalad, az után személyi jövedelemadót kell fizetnie, de ezt élő ember meg nem teszi, mint ahogy az szobafestésről, lakástakarításról, bútorgyártásról, otthoni szerelési, karbantartási munkákról senki nem kér számlát, a szolgáltató meg nem ad. Pedig ezt a törvény előírja. Hány meg hány jogszabály él, amit az embereknek eszük ágában sincs betartani. Tehát mire jó a törvénykönyveket bújni, ha a hétköznapi dolgokat kutatjuk? Ugyani milyen hatással van az emberek életére az, ha egy király elfoglal egy területet, összevész valakivel, törvényt alkot satöbbi? Az emberi élet csak csordogál a maga módján, az embereket nem szokás kiirtani, mert ők hasznos termelési tényezők. Az embereknek meg szokásuk alkalmazkodni, mert ők meg nem szeretnek konfrontálódni, csak élni. Ha innentől meg kell tanulni románul is, akkor megtanulnak. Aztán persze szavakban lehet hősködni.

A kor és a környezet meghatározó, a helyes ítélethez pedig a távlatokat is látni kell. Elsőnek például meg kell érteni az ember helyét. Ha valaki nem képes átérezni a világegyetem méreteit és távlatait, akkor helytelenül helyezi el az embert magát is az univerzumban és hajlamos hamisan olyan szerepet tulajdonítani neki, amivel az nem bír. Innentől aztán minden ehhez kötődő, sőt egyáltalán minden gondolata hamis lesz. Hazugnak nem nevezném, mert nem szándékos hamisításról van itt szó, hanem egyszerű tévedésről. Tehát akármennyi időbe telik is, egyszer mindenkinek ajánlatos végiggondolnia az ember, a föld, naprendszerünk a Tejútrendszer helyét a világegyetemben. Az arányok pedig a következők. A világegyetem több százmilliárd galaxisból áll, amelyek közül a miénk, a Tejútrendszer csak egy nem túl jelentős darab. (Ráadásul a világegyetem tömegének mintegy 70%-t a láthatatlan, úgynevezett sötét anyag adja. A sötét anyag és a sötét energia együttesen a világegyetemnek mintegy a 90-96%-át teszi ki.) De még maga a Tejútrendszer is mintegy 200 milliárd naprendszerből áll, amelynek közepében ott tátong egy Sagittarius A névre hallgató mintegy négymillió naptömegű fekete lyuk, amelyik folyamatosan nyel el a mi naprendszerünkhöz hasonló naprendszereket, ahol talán ebben a pillanatban is élőlények milliárdjai üvöltik az égbe halálsikolyukat. De hát mindez olyan jelentéktelen az Univerzum szempontjából, hogy kár is rá szót vesztegetni. A világegyetemben semmi sem sorsszerű, hanem minden véletlenül jön létre, ami nem tudni, hogy ok nélküliség vagy az összevissza ütődések olyan bonyolult és véletlenekkel teli halmaza, ami intelligenciával (az emberi lehető képességeknél is milliárdszor erősebb intelligenciával) is lehetetlen. Vagyis számunkra a kutatása értelmetlen. Okokkal előhozakodni pedig oktalanság, sőt olyan fokú pimaszság, amit csak egy megtévesztésből és hazudozásból élő emberfajta merészel. Naprendszerünk és földünk létrejötte is csak véletlenek képtelen láncolatának köszönhető, ami a nagy számok okán nyilvánvalóan számtalanszor, milliárdszor és milliárdszor előfordult már és elő is fog fordulni minden sorszerűség nélkül. Az is igen valószínű, hogy az anyag természetes velejárója az élet. Hogy mikor hol milyen formája, szén alapú vagy egyéb (cink, vas, kobalt, hidrogén vagy egyéb alapú), az egyelőre nem behatárolható mint jellemző megvalósulási forma, és az sem, hogy a variálódása során, az egyre komplexebb formulák létrejöttével milyen környezetben, mennyi idő alatt milyen szintre jut el. Csak viszonyításképpen, a lottó ötöstalálatra – amire köztudottan gyakorlatilag semmi esélyünk – egy a 45 millióhoz a sansz, vagyis 45 millió szelvénnyel biztos a telitalálat. Gondoljunk csak bele, mi mindenre van 100 százalékos esély egy milliószor, sőt sok ezermilliárdszor nagyobb halmazban!!! Mennyire jelentéktelen is egy elem ebben az elképesztő, emberi ésszel felfoghatatlan halmazban. Ha ezredmásodpercenként pusztul el egy hozzánk hasonló föld bolygó, akkor vajon milyen jelentősége lehet a mi kis vacak földünkön bárminek is?! Valójában ehhez mérten kell szemlélnünk földünket magát, rajta az életet és bennünket, mint az élet időleges, véletlen megjelenési formáját.

Ha sorsszerűtlenségünk időlegességünk és jelentéktelenségünk igazi tudatára jutottunk és azt mélyen ét is éltük, éreztük, vérünkké, valónkká vált, csak akkor léphetünk tovább. A tiszta tudat, a hazudságmentesség, vagy ahogy gyakorta nevezem: a realitás az irrealitással, irracionalitással, képzelgéssel, idealizmussal, vallással szemben, nem valami rossz érzés. Tiszta, szép, tágas és erős érzés. Nem kell többé hazudozni, és ez jó. Nem kell áltatni magunkat, determináltatni, jelentőséget hazudni magunkba, hanem tisztán és egyértelműen élhetjük az életünket. Nem kell a jelentőséget hajszolnunk, nem a megváltás a dolgunk, hanem az élet, az örömteli, hazugságoktól mentes, boldog élet, amiben van időnk és energiánk azokkal törődni, akiket szeretünk akik velünk törődnek, nem szükséges nemlétező holmikra pazarolni az időnket, szellemekben hinni, degradálni azt, ami van, hogy jelentőséget hazudjunk abba, ami nincs. Csak a jelen van. A múlt és a jövő nincs. Volt vagy lesz, de nincs, és ez a leglényegesebb tulajdonsága. Egyébként a balhitekkel, a régebbi nappal is folytatott álmodozással és önnyugtatgatással együtt is szép és érdekes az emberi élet. Ha megtanuljuk kicsemegézni az ócska maszlagból a szépet, amin gyönyörködhetünk, akkor az emberi szellemi és fizikai brutalitással együtt is sok szépséget találunk a múltban. Mint ahogy nem rémisztő belegondolni abba a gáz- és porfelhőbe, amiből naprendszerünk több szerencsés pillanatban a közelünkben történt szupernóva robbanás kedvező hatásai okán született, ami milliárdszor milliárd alkalommal megtörténik újra meg újra, hogy az a bődületes számú csillag előálljon, amelyek közül a többség már nem létezik, amikor nézzük éket.

Még mindig a dimenziókhoz tartozik az élet megjelenése földünkön. A kék- és a zöld moszatok, az oxigént termelő baktériumok igen érdekes korai élőlények. Földünk 4,6 milliárd éves, rajta az élet legkorábbi fosszilis nyomai 3,5 milliárd évesek, ami igen figyelemre méltó kor. De ha csak 3 milliárd évesek lennének ezek a bájos prokarióták, sejtmag előtti egysejtűek, az úgy is érdekes. Talán az óceánok mélyén működő vulkánok forró és savas környezetében alakulhatott ki az élet. Az élettelen anyag szerveződési során – úgy tűnik – óhatatlanul előáll az élet még akár extrém körülmények között is, sőt csak ott igazán, mert egyfajta stabilitást, védettségét igényel az élet. Az élet velejárója a szaporodás és a variálódás, minden bizonnyal nem amiatt a biológiai logika miatt, amit Darwin elképzelt, mert ott feloldhatatlan ellentmondás feszül a specializálódás és a változásnak való ellenállás, azaz a rugalmasság között. De nem is a plauzibilis, hihető magyarázatok megléte vagy meg nem léte itt a lényeg, hanem hogy a két fenti jelenség együtt hozza létre az egyre komplexebb szerveződéseket, a prokariótákból az eukariótákat és így tovább. Hogy a vírusok helye hol található, az még rejtély, de kétségtelenül szerepük létfontosságú, mint ahogy a variálódásban a torzióknak, mutációknak a kozmikus sugárzás vonatkozásában is.

A földi élet szempontjából a legfontosabb és legszebb jelenségek a nagy kihalások voltak. Az elmúlt fél milliárd évben (kambrium) 5 jelentősebbről tudunk úgy mint ordovícium végi, késő devon, perm végi, triász végi és kréta végi. Elsősorban a perm végi, amelyben a földi fajok mintegy 95%-a elpusztult, ami lehetővé tette talán az első szuperfajok megjelenését és eluralkodását földünkön, a dinoszauruszokét. Azok 65 millió évvel ezelőtti kipusztulása pedig az emlősök fölemelkedését, kifejlődését a patkányszerű lényekből és elburjánzásukat. Ha most is jönne egy nagy kipusztulás, akár az ipari tevékenység, akár egyéb tényezők miatt, nincs okunk, mint hogy azt feltételezzük: ismét egy gyönyörű történek kezdődnek a élőlényfajok fejlődésében vagy változásában. Lehet, hogy az ember helyett is egy fejlettebb lény venné át az uralmat, ami miatt az ember kesereghetne ugyan, de mit tesz ez a bárgyú nyafogás az élet szempontjából. Az embernek sem a fizikuma, sem, sőt különösen az idegrendszere nem alkalmas a valóság vizsgálatára. Itt az ideje egy fejlettebb gondolkodási és kommunikációs képességgel megáldott lény létrejöttének és eluralkodásának földünkön!

Addig is, mi, igényes emberek, dolgozzunk azon, hogy hozzuk ki a tehetségesebbekből a maximumot, azokból, akik örömüket lelik képességeik csiszolásában, akik az önfejlesztés megszállottai. A kényelmes, lusta, gondolkodásukban korlátozott, a vallásos, hívő lényekkel szemben a szabadon, innovatívan, önállóan gondolkodó lényekre gondolok itt, az emberiség egy aprócska töredékére, talán ezredszázalékára, vagy még kevesebbre, pár magyarra, de néhány ezer vagy tízezer most élő emberre a földön, ami már elég sok. Nem biztos persze, hogy vannak ennyien, de jó az esély arra, hogy mégis így áll a helyzet. Nekik nincs sok idejük, nem pazarolhatják energiáikat hitványságokra, tévénézésre, újságolvasásra, ponyvaregényekre, mozira, híradóra, ivászatra, társasjátékokra, családra, feleségre, gyerekekre, haverokra, pénzhajszolásra, sportra, politikára, klubokra, olcsó élvezetekre. Nekik tanulniuk kell. Elsősorban önmaguktól. Látniuk kell az utat, végig kell haladniuk azon, amin az ember végighaladt, hogy megalkossák a saját válaszaikat.

A kezdetek

A véletlen minden bizonnyal nagyobb szerepet játszott az ember kialakulásában, mint a logika, az elképzelt igen logikus fejlődési aktusok, a sokak által elképzelt evolúciós motívumok. Ugyanis a Homo fajok nem logikus rendben követik egymást, és ami a legkülönösebb: a Homo sapiens sapiens tulajdonságait, képességeit és szokásait illetően nagyobb mértékben különbözik a többi Homo fajtól, mint a Homo fajok a hangyától vagy a folyami ráktól. Genetikailag persze más a helyzet, hiszen az ember a csimpánzzal genetikailag 99%-ban azonos, a folyami rákkal pedig csak 97%-ban egyezünk meg. Valójában a GATC behatárol. Ekkor viszont nincs magyarázatunk az ember keletkezésére, csakhogy ez nem szabad, hogy aggodalommal töltsön el bennünket, sőt jobb lesz akár ebben a szent minutumban hozzászoknunk, hogy nincsenek válaszaink, és válaszkísérleteink a szamárságok, tévedések különböző szintjein mozognak csupán, nem egyebek hipotéziseknél, amelyek közül egyesek hasznosabbak a további vizsgálódás szempontjából, mások inkább retrográdnak nevezhetőek. Ennyi. Így is kell innentől kezelnünk őket. Tehát ha az emberi gondolkodás egészét akarjuk vizsgálni kor szerinti haladványban, akkor elsőnek a Homo sapiens sapinest kell megvizsgálnunk, ami nem eshet nehezünkre, mivel annyira különbözik minden előző lénytől. Melyek is ennek a különbözőségnek az elemei?

Az első emberek

Valószínűleg ő volt az első lény, aki nem pucérkodott, társadalomba szerveződött, és hinni kezdett, de ezt nem tudjuk biztosan. Amit tudunk, hogy ő épített magának első ízben házat, temette el halottait, gyártott kultuszszobrokat és műalkotásokat egyáltalán. Ő volt az első vadász. Már a kezdet kezdetén transzcendentált vagy képzelődött, és erőszakolta rá másokra hebehurgya ötleteit. 150.000 évvel ezelőttnél korábban, vagyis a Homo sapiens sapiens megjelenése előtt egyetlen élőlény sem tett az előbbiekhez hasonlót. Innentől azonban az ember gondolkodása nem igazán változott. Azóta is a legtöbben istenkékben és szent szellemekben hisznek, házakban laknak, dolgoznak, valakinek behódolnak, egymással együttműködnek (társadalmi élet, társadalmi szerveződés és vadászat jelen formája). Az elkövetkező 150.000 évben bekövetkezett változás leginkább technikai. (A demokrácia semmiképpen nem az, hiszen az a sunyi hatalomgyakorlásnál nem egyéb. Szó sincs a többség döntéséről, a többség által meghatározott életmódról, adókról, törvényekről, mert a többség nem gyakorolja közvetlenül a hatalmat a mindennapokban. Gyakorolhatná ugyan például állandó, napi szintű internetes népszavazással, ami nem venne 15 percnél többet igénybe az egyénektől, az állampolgároktól, de ezt a hatalom birtokosainak, illetve a hatalomra ácsingózóknak eszük ágában sincs megadni az embereknek, ilyen áron nem is szeretnének hatalomra jutni. Pedig ha ezt valaki a zászlajára tűzné, tuti befutóvá válna a választásokon, de ezt nem teszi senki. Tehát a demokrácia a régi kényúri rendszer továbbélése az elképzelhetőbb legsunyibb köntösben.)

Az ember létrejötte

Hogy milyen genetikai torzulások, mutációk eredményként jött létre az ember? Például a pszichés túlhajtottság, a folytonos képzelődés ilyen tényezők. Emellett ott van a természetes állati csordaösztön, a behódolási hajlam, és így ez együtt már egy nagyon erős kombináció. Egyszerű mítoszokkal megragadható az emberi fantázia vagy ha gonosznak, ellenségnek kiáltunk ki valakit, ha ellentétekre osztjuk a világot. Ezek – mint az elképzelhető legprimitívebb eszmék egyben – a legerősebb, leghatásosabb gondolatok is, hiszen minden kérdést megválaszolnak, minden aggályt leszerelnek. Ugyanis nem a kutatásra, a szellem egyéni erejére helyezik a hangsúlyt, hanem valamifajta eszmére, titokra, amit csak a beavatottak tudnak. A te dolgod a hit. Aztán a fantáziádra van bízva, hogy mit gondolsz még mellé. Gondoljunk csak bele a regény és a képregény sikerére. Kell az emberek többségének egy váz, amit esztelenül végighaladhat, hogy beleképzelhesse önmagát, önnön sorsát. Onnan, egy ilyen mankóval már elboldogul, de enélkül szellemi tespedtségben, zombiként éli mindennapjait. A vallás ugyanilyen eszmei váz, ami lehet akármilyen hamis, ostoba fantazmagória, attól még jól funkcionál a szellemtelen emberek számára. Az ember létrejöttében egyfelől ez a genetikai torzió játszott tehát döntő szerepet, másfelől a behódolás állami jellemvonásának megmaradása, végül pedig a fajon belüli változatosság az innovatív szellemi képességek dolgában. Itt rendkívül fontos az egyensúly kérdése, hiszen sem a túl sok innovatív szellem, sem a teljesen betiltott, vagy erősen korlátozott egyéni gondolkodás és alkotóerő nem hatékony. Ma optimális korban élünk, országonként és globálisan is.

Az istenek természete

Esztétikai szempontból a görög istenek a legszebbek, amiket valaha az ember megalkotott, aztán gyönyörű még a sintoista vallás is. Nagyon emberi a sumer vallási gondolkodás, valamint az egyiptomi. Már gyengébbek az egyiptomi leszármazványok, amelyek azonnal Indiába jutottak, hogy ott védanta tanná és buddhizmussá változzanak, aztán átvándoroljanak Kínába és Japánba, elterjedjenek Ázsia-szerte. Másfelől az Echnaton által kiagyalt hóbortos ötlet, az egyistenhit, amely az éppen ott raboskodó zsidókat annyira megihlette, hogy egy hatalmas európai és amerikai sikertörténetté kovácsolták. Persze maga a gondolat annyira primitív, hogy Egyiptomban nem is vert gyökeret. A kereszténységig persze erős vallások születtek, amelyek leginkább a tömegek harcra hívásáról szóltak (kivéve a buddhizmus). Innentől sajátos megalázkodó és önmegalázó mozgalmakként lettek népszerűek a különböző keresztény formációk. Az önlebecsülés vallása, az ember leértékelésének vallása meglehetősen szörnyű látvánnyá teszi a vallásos embert magát. Nem mintha a vallástól megvadult tömegek szebb látványt nyújtanának, de az mégis csak emberibb. (Természetesen a mindig is tömegesen létező kutyafajta ember, akit uszíthatósága jellemez leginkább, a tömeglény bármire képessé tehető, még egy ilyen nyámnyila vallás zászlaja alatt is, de ez nem tartozik ide, mert ez csupán egy érdekes emberi pszichés tulajdonság kihasználása.)

Az ember felismerése

Már a kezdet kezdetén hittek az emberek bizonyos dolgokban, innen lehet őket a legkönnyebben felismerni. A 150.000-ben megjelent lény volt az első földünk történetében, amelyik eltemette halottait, ami azt jelenti, hogy már az első ember hitt valami túliban, valami a jelenen, ’itt és most’-on, földin túliban. Aztán felöltözött, mert már nem akarta országnak-világnak mutogatni magát, elkezdett rejtegetni valamit, divatozni, azaz becsapni másokat. (Természetesen az első, a vallási gondolat is a hazudozás témaköréhez tartozik.) Fegyvert kovácsolt magának (egyelőre persze leginkább faragott, élezett, hegyezett), hogy kikényszeríthesse akaratát, hogy növelje hatékonyságát, hogy fizikai gyengeségét kompenzálja. Elkezdett egyre inkább az eszére hagyatkozni, mert rájött, hogy az az ő erőssége. Természetesen az ember fizikai erején túl rögtön ezt az értékmérőt kezdte el alkalmazni, hiszen nyilvánvalóvá vált előtte a szellem mindent legyőző ereje. A leleményesség és furfang persze egyben a sunyiság diadala is, mert becsületesen, szemtől szemben, azonos feltételekkel, ahogy úriemberekhez illik semmi haszna nem volt az észnek, mert az csak az alattomos, egyenlőtlenné tett küzdelmekben leli hasznát. Hát, innentől megszabatott az emberi fejlődés iránya a hazudozás és a cseles holmik preferálásával, miközben erénynek, dicsérendőnek, azaz mások számára mintának és követendőnek ennek épp az ellenkezőjét hazudta, hogy folytonosan előnyben legyen a hiszékenyekkel szemben. Persze így folytonosan az aljasabb fajta emberek diadalmaskodtak, és maga az előkelőség, uralkodó réteg a mai napig kriminalizált, elvetemült gazemberekből, bűnözőkből áll. (Mennyire jellemző példa erre az egyenlősdi társadalmak a 90-es évek elején való megszűnése után sebesen előálló hatalmas gazdagság, és még jellemzőbb ez a tipikus, látványos és nyilvánvaló bűnözéssel elért vagyon büntetlensége, a bűnözők hatalmasokká válása. Így volt ez máshol is korábban, de itt olyan nyíltsággal és pimaszsággal következett ez be, hogy aligha lehet becsületes nem teljesen vak ember, aki ezen meg ne botránkoznék, és ne követelné a bűnösök megbüntetését.)

Az ember természete

Az emberek között már a legkorábbi időkben is voltak rangbeli különbségek, amelyek nem fedték le teljesen az emberek saját elgondolásait önmaguk helyéről a társadalomban, közösségben, sőt valójában a valódi értékviszonyokkal sem korreláltak. Ugyanakkor a fenyítés eszköze, a fizikai brutalitás mindig is megakadályozta, hogy a valódi értékek mentén rendeződjön a társadalom, de még a kisközösségek is. Mi maradt akkor a virtuálisan felsőbbeknek? Valamifajta szellemi felsőbbség természetesen, felülemelkedés, vagyis láthatóan az erény, láthatatlanul, ki nem nyilvánított módon az okosság. A felszínen mindenki folyamatosan behódol valakinek, hogy titokban a saját pecsenyéjét sütögethesse. A legtöbbeknek azonban nincs igénye másra, mint keretek közé szorított igénytelen életre, evésre, ivásra, szexre, biztonságra, elfoglaltságra, helyre a brancson belül, azaz pozícióra. A magasabb szellemiség, a mindenki felett állás szele meg sem legyinti őket, nincsenek ilyen jellegű igényeik. Ők szeretnek hinni az okos bácsikban, tanítókban, szentekben, uralkodókban, valódi szolgai lelkek. Korábban is, ma is. A többség ilyen. Valami hiányzik belőlük, hogy valódi felsőbbséget gyakorolhassanak, egy képességfoszlány, egy tehetségtöredék, valami egészen nüansznyi, de lényeges elem, mert az iskolában akár még jól is tanulhatnak, középtávú memóriájuk is remekül működik, amit elmondanak nekik, azt megjegyzik, képesek egész jól leutánozni másokat, de önálló gondolatokra, önálló alkotásokra, merőben újat létrehozni, őseredetit alkotni képtelenek. Mindig is ez a robotszerű lény, ez az állatember alkotta a zömöt, a 99,99%-ot, ők a massza, amiben mintegy himbálózik az emberiség. Az ember (mármint ez a tömeg) természete szerint állat, és ez a látvány sokakat megtévesztett. A valódi demokrácia igazi állatság volna. Nevelés – azaz mások, az erősek, eszméinek a fejekbe ültetése – nélkül rettenetes módon élne az emberiség. Legalábbis a mi mai szemünk számára és felfogásunk szerint. De hát ilyenbe fölösleges is belegondolni, és értelmetlen is mindazonáltal (ugye Hobbes úr?), mert még csak hasonló sem létezhet, hiszen a hatalmasoknak elemi érdekük volt mindig is a nyugalom, hogy békében, szorgalmasan szolgálja őket a tömeg. Azaz mindig is, a Homo sapiens sapiens megjelenése pillanatában már adott nekik irányelveket az első bandavezér, hogy legyen mit bemagolniuk, szentnek tekinteniük, majmolniuk, legyen mihez igazodni, mi szerint élni és gondolkodni. Gyorsan rá kellett jönniük a szentesítésre is az első főmuftiknak, hiszen a fizikai erő nagyon is kérdéses és ingatag, meg hát fárasztó, hiszen időről időre bizonyításra szorul. Nem úgy az isteni hatalom, a szentesítés, a felsőbb rendeltetés, a külső tényezők előtérbe helyezése, a kívülről származó erő, a szellemi fölény. Az nem múlik el ugyanis olyan könnyen, mint a fizikai. Az ember természete szerint javarészt, azaz ideje döntő részében nyugalmat akar, azaz örömmel belenyugszik mások hatalmába, ha neki is csurran-csöppen valami, akarata szerint kinek-kinek más és más, de valami mindenkinek kell. Így tagozódik a világ. Persze sokaknak nem az jut, amit megálmodtak maguknak. Nekik megmarad egy korcs fejlemény, az erény, az önkorlátozásból nyert szellemi felsőbbség. Mások fölött ezek a szerencsétlenek már nem tudnak hatalmat gyakorolni (amit egyébként olyannyira szeretnének, mert keservesen hiányzik belőlük valami erő, esetleg akaraterő, vagy szimplán a komolyság, mert túl fejlett intelligenciájukkal az emberi dolgokat nagyon is nevetségesnek látják, akár Démokritosz), hát csak az önkorlátozás, önsanyargatás marad nekik. Ebből a nyomorúságos érzésből és mindennapi gyakorlatból merítenek az ilyen félresikeredettek erőt maguknak mások lenézésére. Egyébként még a többség számára is az irigység, rosszmájúság, káröröm érzései ugyanazt a szerepet töltik be, amit az erényeseknél az igazságosság követelése, ami szintén egyfajta büntetés, amit nem ők, az erőtlenek, hanem mások, az erősek hajtanának végre más erőseken. Ilyenkor látszik meg igazán az emberi alacsonyság, fedi fel magát egyértelműen a lelki nyomorúság. Az ember természete szerint istent akar, hogy ne embernek, nem egy földijének, ugyanolyannak, mint ő kelljen megalázkodnia, hanem egy emberfeletti erőnek, a közösség fenntartójának, istennek, törvénynek. Valami kétségtelennek és emberen túlinak. Nagyon primitív gondolat ez, melynek eredete az emberi nagyravágyás és kicsinység között feszülő kibékíthetetlen ellentét.

Az erő elpocsékolása és az erő felhalmozása

Csakhogy az erőnek, a mindenkiben meglévő némi valódi erőnek a mindennapi pazarlása a lehetőségeken túli, effajta retrográd energiakiáramlás. Ha reálisan tekintve, őszintén szembesülve gondolkodnának és tevékenykednének az emberek, bizony messzebbre jutnának, mint irigyen, másoknak – saját előnyüket sem nézve – szándékosan kárt okozva. Néhol ez nemzeti sport, nemzeti sajátosság is. A nagyon nagyra látó, de nagyon szerencsétlen sorsú nemzetek sajátja ez. A zsidók és a magyarok jellemzően ilyenek, de például az oroszok és a németek nem. A dánok és a hollandok sem. Keseregni a múlton, úgy járni-kelni, mint a gyászhuszárok vert hada, hajdani aranykorról, aranycsapatról beszélni, amelyik persze sosem volt az. Igen jellemző egyesekre. Szerencsésebb persze a törekvéseknek más, reálisabb, megvalósíthatóbb, jövőbe mutatóbb irányt szabni. Különben magas lesz az öngyilkossági ráta, a mindig csak nagyratörő terveket szövögető, de azokat soha meg nem valósító, a legkisebb kudarcnál elszontyolodó, a valódi elfuserált emberek aránya. Mennyivel más a legmaterialistább nemzet, a kínaiak sorsa, akik hatalmas „energia befektetéssel kis eredményt elérni” eszmével aratják sikereiket, ami a siker valódi útja. Ott van persze még egy másik gyáva magatartási a forma, az egymás segítése azért, hogy az viszontsegítsen bennünket, ez, amit Magyarországon kalákának, a zsidóknál összefogásnak neveznek, a nagyvállalati kultúrában pedig kartellnek. A törvény jó érzékkel tiltja is ezt, de az olyan sunyi módszerek, amelyek szinte nemzeti sajátosságokként tündökölnek, azok nagyon nehezen megfoghatóak és szankcionálhatóak, a kizárólag közvetlenül érintett magánszemélyekből álló bűnszövetkezetek ugyanis hallgatnak a motivációikról, magáról a bűnről is saját jól felfogott érdekükben, akár a sír. Persze ide is kell a felsőbb szentesítés, ami egészen disztinkt formában van jelen a zsidó öntudatban mint kiválasztottság érzés, és faramuci módon a magyarok nemzeti önajnározásban mint a világ legzseniálisabb nemzete érzet. A legszebb nők a világon a magyarok, és a legtehetségesebb férfiak is (Nobel díj, olimpiai arany stb.)

A tudás felépítése

Tudás és tudatlanság:
A tudatlanság létrejöttét a fentiekben vázoltuk. Útja a nem-gondolkodás, az átvétel, a behódolás, az okos bácsikban és nénikben, a felsőbb hatalmakban való hit. Egyáltalán hozzáállásként a hívő, nem pedig a gondolkodó attitűd. Aki mások fejében, könyvekben keresi a tudást, az nem gondolkodik, önállóan legalábbis, aki pedig gondolkodik, az ha a kezébe vesz is néha könyveket, azokból mások eszméit találja, amelyek számára semmiképpen nem lehetnek alkalmasak, hiszen senki birtokol semmiféle egzakt tudást, vagyis a tévedések különböző fajtái találhatóak másoknál. Indokolatlan ebben az értelemben másolni másokat, mert ha már tévedek, akkor az legyen az én saját tévedésem, nem másoké. Bármilyen önálló gondolatot tehát egyéni tudásnak, mindennemű átvételt pedig tudatlanságnak tekintek.

Támpontok a tudás felépítéséhez:
Sem létünk, sem gondolkodásunk nem légüres térben zajlik, és azt is el kell ismerni, hogy a valósághoz egyre közelítő gondolatok születnek napról napra. Tehát igenis számba kell venni, mérlegelni szükséges a jelenlegi tudásanyagot ahhoz, hogy megalkossuk a saját tudásunkat. A szolgai átvétel azonban merőben értelmetlen, mint ahogy a vizsgálati halmazzal indokolatlanul ellentmondó elképzelések is azok. Ha már cáfolunk, tegyük azt megalapozottan. Ha azt állítjuk, hogy egzakt tudás nem létezik, legalább mutassuk ki, hogy a világ legegyszerűbb kísérlete, egy kő eldobásának vizsgálata is megoldhatatlan az emberi képességekkel. Nem tudjuk még a bonyolult testek által keltett légörvényeket sem egészen precízen kiszítani, nem még a dobó eszköz és a kő között érintkezésükkor fellépő fizikai kémiai jelenségeket, a gravitáció adott helyen, adott pillanatban való egészen pontos működését, a fotonok és a többi részecske által rá gyakorolt hatásokat stb. Ezáltal a világ legegyszerűbb kísérletéről csak homályos elképzeléseink lesznek, és úgy nagyjából tudjuk bejósolni a kimenetelét. Mindez nem baj, de tudnunk kell, tudatában kell lennünk életünk minden pillanatában, mások és saját valamennyi beszámolójának megtörténtekor, hogy ez csak körülbelül van így. Aztán meg a tudás maga is változik. Arisztotelész biztosra vette, hogy a nehezebb kő hamarabb esik le, mint a könnyebb. Később azt, hogy a gravitáció homogén erőként hat, ma meg, hogy részecske-kölcsönhatás, aminek közvetítő részecskéje a senki által nem látott graviton. A jövő héten új tuti tippünk lesz a gravitáció jelenségéről. Addig jobb, ha készenlétben tartjuk kétségünket a jelen elképzelésekkel kapcsolatban, miközben ha számolnunk kell, a legújabb érvényben lévő elméletekhez a legjobb nyúlnunk. Ha legalább az a bárgyú magabiztosság, ami az ostoba emberek sajátja, csökkenne elterjedtségben, igen megnyugtató volna. Nem alakulhatnának ki ugyanis ettől kezdve parancsoló balhitek, amelyekkel korlátozzák az észt, meggátolják egy időre az innovációt, ami a fejlődés legalapabb alapja. Ameddig az emberi tudás alapvetően a hitre épül, akadozik, a lehetőségeihez képest éppen hogy csak mozog, de leginkább vánszorog a fejlődés, a tudás finomodása. Kell, hogy a hívő hozzáállás az emberi szemléletből egyszer és mindenkorra kitakarodjék, bármilyen ára is lesz az emberi hétköznapi boldogságra nézve. A langyos víz fagyossá, frissítően hűvössé lesz, és a mámoros, alkoholgőzös agyak kitisztulnak egy szempillantás alatt. A realitás, az igazmondás az egyetlen út. Az emberi tudás csak erre épülhet.