Az istenek természete

Esztétikai szempontból a görög istenek a legszebbek, amiket valaha az ember megalkotott, aztán gyönyörű még a sintoista vallás is. Nagyon emberi a sumer vallási gondolkodás, valamint az egyiptomi. Már gyengébbek az egyiptomi leszármazványok, amelyek azonnal Indiába jutottak, hogy ott védanta tanná és buddhizmussá változzanak, aztán átvándoroljanak Kínába és Japánba, elterjedjenek Ázsia-szerte. Másfelől az Echnaton által kiagyalt hóbortos ötlet, az egyistenhit, amely az éppen ott raboskodó zsidókat annyira megihlette, hogy egy hatalmas európai és amerikai sikertörténetté kovácsolták. Persze maga a gondolat annyira primitív, hogy Egyiptomban nem is vert gyökeret. A kereszténységig persze erős vallások születtek, amelyek leginkább a tömegek harcra hívásáról szóltak (kivéve a buddhizmus). Innentől sajátos megalázkodó és önmegalázó mozgalmakként lettek népszerűek a különböző keresztény formációk. Az önlebecsülés vallása, az ember leértékelésének vallása meglehetősen szörnyű látvánnyá teszi a vallásos embert magát. Nem mintha a vallástól megvadult tömegek szebb látványt nyújtanának, de az mégis csak emberibb. (Természetesen a mindig is tömegesen létező kutyafajta ember, akit uszíthatósága jellemez leginkább, a tömeglény bármire képessé tehető, még egy ilyen nyámnyila vallás zászlaja alatt is, de ez nem tartozik ide, mert ez csupán egy érdekes emberi pszichés tulajdonság kihasználása.)