Filozófia és gondolkodás

A filozófia - ami annak idején a mindent tudást, a tudást magát célozta meg - számára az elmúlt 150 évben egészében véve egyetlen terület maradt, a morál. A természettudományos kalandozások - néhány briliáns megérzéstől eltekintve - soha nem is tartoztak a filozófiához, a metafizika, vagyis az érzékeinkkel felfogható világon túli gondolatok pedig eleve tudománytalanok, észen kívüliek, esztelenek. Aki ezeket vizsgálódásai tárgyává tette, az már ekkor feltárta előttünk ötletszerű, észellenes hozzáállását a gondolkodáshoz. Végül a logikának nevezett szörny, ami valójában nem a nem-logikus kizárása, hanem egy olyan módszer alkalmazása, ami elvileg megmondaná nekünk, ha tévedünk. Nos, ez annyira bárgyú ötlet, hogy szót sem érdemes rá vesztegetni. A nyelvfilozófia ennek kései korcshajtása.

Valójában ezért nem is érdemes a 21. században filozófiával foglalkozni, mert annak értelmesen csak a morális része tanulmányozható, a többi tévedések kusza halmazánál nem egyéb. Rossz is ránézni ezekre a szerencsétlen tévedésekre. Mi ezért nem is filozófiával, hanem az emberi gondolkodás kialakulásával, határaival, a gondolkodás természetével és létrehozott értékeivel kívánunk foglalkozni, azaz az idegrendszer legjobb pillanataiban létrejött alkotásokkal. Kevésbé érdekelnek bennünket a zsenik fásult pillanataik vagy a fásult, innovációra képtelen emberi lények egyáltalán. Velük nincs mit kezdenünk. Nem úgy a remekművekkel. Azokból is keletkezett elegendő a 150 ezer éves emberi történelemben, fölösleges a közönséges holmikkal butítani magunkat.

Pascal ugyanis jól látta, hogy az ember aszerint lesz ez vagy az, hogy milyen társaságban nevelődik, milyen szellemek között tölti az idejét. Hülyék között - és kizárólag ilyenek vannak a médiában és a politikában, de még zömmel a munkahelyi környezetünkben is - mi magunk is elhülyülünk. A jól megválasztott társaság elementáris erővel befolyásol bennünket. Ajánlom tehát a figyelmébe mindenkinek a valaha élt legnagyobb zsenik társaságát. Leibnizet, Rembrandtot, Bachot, Schrödingert, Szophoklészt, Kierkegaard-t és másokat. Itt akár még az egyéni ízlés is meghatározó lehet, túl melléhúzni nem sok az esélyünk. Persze nem árt körültekintőnek lenni. Nem ajánlanám például senkinek a hóbortos lényeket, a vallásalapítókat, valamint az ötletteleneket, Szókratészt és követőit, a másolókat, szinte az összes latin mestert, a hazudozókat, mint az analitikus pszichológusok vagy a filozófiai rendszeralkotók, akiknek átka, hogy egy végállapothoz akartak logikus utat találni, még inkább: kitalálni, ami nem gondolkodói hozzáállás, hanem hitszerű. Olvasóiktól nem gondolkodást és éles kritikát, hanem a bennük való töretlen hitet várták el, ami abszurd elképzelés.

Megint Pascalt ide idézve: „A szokás a mi természetünk. Aki hozzászokott a hithez, az hisz…” Aki hozzászoktatta magát a gondolkodáshoz, mármint az önálló eszmélkedéshez, az saját véleményt fog kialakítani minden elébe kerülő kérdésről. A kutató kutatja a kérdéseket és kérdésessé tesz, újat gondol mindent, így használja az ember legjobb, legerősebb képességét, az önálló gondolkodás képességét. A legrosszabb hozzáállás pedig a hívő, elhívő, kritikátlanul minden szemetet magába engedő attitűd. Még egy példa, hogy egy született gondolkodót még a vallás sem képes végképp megrontani. „Ha megszoktuk, hogy helytelen okokkal magyarázzunk természeti jelenségeket, nem akarjuk elfogadni a helyeseket, hiába fedezik fel őket. Erre a vérkeringéssel szolgáltattak példát…”

Az ember könnyen elcsábul arra, hogy másoknál találja meg az igazságokat, mert ez kényelmes. Idézget innen is, onnan is, betanul szólamokat, és azokat puffogtatja akkor, amikor az ő véleményét kérdik. Pedig mások gondolatai legfeljebb paradigmatikusak, még inkább parodisztikusak. A paradigma kapcsán, emennyiben valódi bizonyításra vagy gondolataink alátámasztására gondolunk, tévedünk, sőt csalunk. Ha egy jellemző megnyilvánulásra, egy igazán szép elemre hívjuk föl általa a figyelmet, és legfeljebb parabolaként torzítunk általa, megfelelő módszert találtunk a fókuszálásra.