Az ember természete

Az emberek között már a legkorábbi időkben is voltak rangbeli különbségek, amelyek nem fedték le teljesen az emberek saját elgondolásait önmaguk helyéről a társadalomban, közösségben, sőt valójában a valódi értékviszonyokkal sem korreláltak. Ugyanakkor a fenyítés eszköze, a fizikai brutalitás mindig is megakadályozta, hogy a valódi értékek mentén rendeződjön a társadalom, de még a kisközösségek is. Mi maradt akkor a virtuálisan felsőbbeknek? Valamifajta szellemi felsőbbség természetesen, felülemelkedés, vagyis láthatóan az erény, láthatatlanul, ki nem nyilvánított módon az okosság. A felszínen mindenki folyamatosan behódol valakinek, hogy titokban a saját pecsenyéjét sütögethesse. A legtöbbeknek azonban nincs igénye másra, mint keretek közé szorított igénytelen életre, evésre, ivásra, szexre, biztonságra, elfoglaltságra, helyre a brancson belül, azaz pozícióra. A magasabb szellemiség, a mindenki felett állás szele meg sem legyinti őket, nincsenek ilyen jellegű igényeik. Ők szeretnek hinni az okos bácsikban, tanítókban, szentekben, uralkodókban, valódi szolgai lelkek. Korábban is, ma is. A többség ilyen. Valami hiányzik belőlük, hogy valódi felsőbbséget gyakorolhassanak, egy képességfoszlány, egy tehetségtöredék, valami egészen nüansznyi, de lényeges elem, mert az iskolában akár még jól is tanulhatnak, középtávú memóriájuk is remekül működik, amit elmondanak nekik, azt megjegyzik, képesek egész jól leutánozni másokat, de önálló gondolatokra, önálló alkotásokra, merőben újat létrehozni, őseredetit alkotni képtelenek. Mindig is ez a robotszerű lény, ez az állatember alkotta a zömöt, a 99,99%-ot, ők a massza, amiben mintegy himbálózik az emberiség. Az ember (mármint ez a tömeg) természete szerint állat, és ez a látvány sokakat megtévesztett. A valódi demokrácia igazi állatság volna. Nevelés – azaz mások, az erősek, eszméinek a fejekbe ültetése – nélkül rettenetes módon élne az emberiség. Legalábbis a mi mai szemünk számára és felfogásunk szerint. De hát ilyenbe fölösleges is belegondolni, és értelmetlen is mindazonáltal (ugye Hobbes úr?), mert még csak hasonló sem létezhet, hiszen a hatalmasoknak elemi érdekük volt mindig is a nyugalom, hogy békében, szorgalmasan szolgálja őket a tömeg. Azaz mindig is, a Homo sapiens sapiens megjelenése pillanatában már adott nekik irányelveket az első bandavezér, hogy legyen mit bemagolniuk, szentnek tekinteniük, majmolniuk, legyen mihez igazodni, mi szerint élni és gondolkodni. Gyorsan rá kellett jönniük a szentesítésre is az első főmuftiknak, hiszen a fizikai erő nagyon is kérdéses és ingatag, meg hát fárasztó, hiszen időről időre bizonyításra szorul. Nem úgy az isteni hatalom, a szentesítés, a felsőbb rendeltetés, a külső tényezők előtérbe helyezése, a kívülről származó erő, a szellemi fölény. Az nem múlik el ugyanis olyan könnyen, mint a fizikai. Az ember természete szerint javarészt, azaz ideje döntő részében nyugalmat akar, azaz örömmel belenyugszik mások hatalmába, ha neki is csurran-csöppen valami, akarata szerint kinek-kinek más és más, de valami mindenkinek kell. Így tagozódik a világ. Persze sokaknak nem az jut, amit megálmodtak maguknak. Nekik megmarad egy korcs fejlemény, az erény, az önkorlátozásból nyert szellemi felsőbbség. Mások fölött ezek a szerencsétlenek már nem tudnak hatalmat gyakorolni (amit egyébként olyannyira szeretnének, mert keservesen hiányzik belőlük valami erő, esetleg akaraterő, vagy szimplán a komolyság, mert túl fejlett intelligenciájukkal az emberi dolgokat nagyon is nevetségesnek látják, akár Démokritosz), hát csak az önkorlátozás, önsanyargatás marad nekik. Ebből a nyomorúságos érzésből és mindennapi gyakorlatból merítenek az ilyen félresikeredettek erőt maguknak mások lenézésére. Egyébként még a többség számára is az irigység, rosszmájúság, káröröm érzései ugyanazt a szerepet töltik be, amit az erényeseknél az igazságosság követelése, ami szintén egyfajta büntetés, amit nem ők, az erőtlenek, hanem mások, az erősek hajtanának végre más erőseken. Ilyenkor látszik meg igazán az emberi alacsonyság, fedi fel magát egyértelműen a lelki nyomorúság. Az ember természete szerint istent akar, hogy ne embernek, nem egy földijének, ugyanolyannak, mint ő kelljen megalázkodnia, hanem egy emberfeletti erőnek, a közösség fenntartójának, istennek, törvénynek. Valami kétségtelennek és emberen túlinak. Nagyon primitív gondolat ez, melynek eredete az emberi nagyravágyás és kicsinység között feszülő kibékíthetetlen ellentét.