2007. október 22., hétfő

Mit tanultam eddig?

Olyan ritka a tehetség, és még ritkább az átfogó elmével bíró szupertehetség, hogy nem szabad rögeszmésen korunkhoz, az adott év divatjához kötődnünk tanulmányainkban, még ha ma mindennél több zseni él, akkor sem. A zseninek ugyanis ki kell forrnia, meg kell nyilvánulni, és ez minden korban csak 1-2 embernek lehetséges, akármekkora is a tömeg. Persze azért az embertömeg meghatározó. Annak idején, 150 ezer évvel ez előtti megjelenésekor a Homo sapiens sapiens már házban lakott, eltemette a halottait, művészi alkotásokban lelte örömét, volt minden bizonnyal mitológiája, hitt a megmaradási törvényekben, az ekvivalenciában, voltak gyógyítási tapasztalatai, de ebből csak jóval később lettek művészei ágak, fémművesség, iparművészet, festészet, erőszakvallás, természettudomány. A legnagyobb zseni talán az lehetett, aki feltalálta a kereket, de az innováció a fegyverek készítésében, a kereskedelem kiépítésében, az emberek meggyőzésében, sztorik kreálásában, amelyek együvé kovácsolják a csoportot, és amelyek munkára, erőfeszítésre, gürizésre serkentik őket, a törvények, amelyekkel kordában tartható és kizsákmányolható a tömeg sem kis találmányok. A dokumentálás intézménye, a hatalom kiterjesztése néhány szervező zseni műve.

Létrejön a máig talán három legfejlettebb vallás, a sumer, az egyiptomi és az indiai, méghozzá ebben a sorrendben és ebben a rendben merítve egymásból. Az egyiptomi vallásra nagy hatással volt a sumer, az indiaira meg az egyiptomi. Az indiai szellemiségből alakult ki a kínai, amiből a japán. Az egyiptomiból aztán még a görög, a zsidó, e kettőből aztán a keresztény meg szír közvetítéssel az iszlám. A görögből a római, mai nyugati szellemiségünk másik alappillére. A kelet-európai szellemiség vagy görög-keleti vagy nyugati. Ha mindezt meg akarjuk érteni, hosszan kell tanulmányoznunk és jól elmélyülnünk a gyökerekben, a sumer és egyiptomi gondolkodásban, kultúrában és vallásban. Aki ezt meg nem teszi, az hiába is foglalkozik az emberi szellem bármilyen termékével, abból nem fog kihámozni semmi valódit, mert nem rendelkezik hozzá az értelmezési alapokkal.

Amikor erre rájöttem, elkezdtem újratanulni mindent. Innen számítható szellemi felemelkedésem, addig csupán álmodozó voltam. Hogy mivel töltöttem az időmet? Sportolással, kalandfilmekkel, rockzene-hallgatással, barátaimmal, bulizással, csajozással, verekedéssel, mászkálással. Gyerekkoromban a nácizmust tekintettem a legmagasabb rendű társadalomnak, a németeket a valaha élt legtehetségesebb nemzetnek ezen a földön, hiszen fegyelmezettek voltak, ami én nem, óriási ellenséges tömeggel vették föl a harcot és olyan katonai sikereket könyvelhettek el, amilyenekkel soha senki nem dicsekedhetett korábban. Az öltözködésük, a viselkedésük, mind-mind felsőbbrendűségük egyértelmű bizonyítékának tetszett. Olyan profit pedig, amilyen a vezetőjük, Adolf Hitler volt, nem hordott még hátán a föl. Nos, mindezekben ma sem kételkedem, de azt a hosszú tanulmányok eredményképpen már nem tartom kívánatosnak, sőt. Örök és nem múló hálát érzek az oroszok iránt, akik hatalmas áldozattal kiharcolták ennek az emberellenes ideológiának a térnyerését, mert valljuk be, az oroszok, és az oroszok rettentő áldozata nélkül ma rabszolgaként élne minden ember a világban, még a németek is, habár ők amolyan uralkodó rabszolgákként. Mert nem csupán egy nemzet vethet rabszolgasorba másik nemzetet, hanem egy eszme is mindenkit. Ahol az önálló gondolkodást tiltják, ahol az embereket szigorúan megkötik, ott rabszolgaság van. Nácizmusom tehát elmúlt. Az embereket hamarosan kétfelé kezdtem el osztani. Az önálló gondolkodó és a klónszerű elmék rendjébe. Az egyik csupán ismétlődés és teljes egészében értéktelen, a másik egyedi, értékes. Ez utóbbi csoporton belül léteznek pusztító, kártékony alkatok és fejlesztően innovatív szellemek. Én már gyerekfejjel is ez utóbbiak pártjára álltam, és döbbenten tapasztaltam, hogy az iskolában a tanárok saját tévedéseik ismételgetését, egyfajta memorizálást és recitálást várnak a nebulóktól. Az kap jó osztályzatot, aki nem talál ki semmi újat, hanem a már meglévőt ismételgeti. Ebbe az értelmetlen játékba természetesen nem mentem bele, ami már az iskoláim legelején is meglehetősen sok konfliktus forrása lett. A barátaim viszont elfogadták, hogy minden játéknak állandóan új szabályokat találok ki, mert hamar megunom az egyformaságot. A foci is sokkal érdekesebb volt úgy, ha az öngól kettőt ér, a kapufa meg hármat, ha csak visszafelé passzolva lehet kapura lőni, vagy ha nem érhet le a labda a földre, ha nem ér cselezni vagy ha passzolni csak az ellenfél lábára pattintva szabad. Így a játék egyben szellemi szórakozást is jelent, mert az embernek minden akciója előtt gondolkodni kell, nem cselekedhet bevált, jól begyakorolt minták szerint.

Talán egyetlen értékes szál volt, ami folyamatosan velem volt, mégpedig Bach zenéje. Az már kisgyermek koromban annyira megragadott, hogy állandóan ott zeng a fejemben, folyamatosan hallom, kívülről fújom a H-moll misét, a Máté passiót, számtalan kantátát, a hegedűversenyeket és szonátákat, A zenei áldozatot, az Anna Magdaléna Bachnak szóló gyűjteményt, a Wolltemperierte Klaviert, A fúga művészetét és még más mesterműveket is. Ezen kívül olvastam ezt-azt. Amikor rákaptam Dosztojevszkijre, akkor őt. Valamennyi művét, a kicsiket és nagyokat egyaránt. A Karamazov testvérek verhetetlen. Tolsztojt és Csehovot is végigolvastam, de ők annyira már nem jöttek be. A klasszikus orosz irodalmat hamar kimerítettem, miközben végig ott motoszkált bennem, hogy Dosztojevszkij életét valójában Balzac fordításával kezdte. Megvásároltam hát Az emberi színjátékot, és egyhuzamban végigolvastam. Az Eugénie Grandet tetszett a legjobban, de volt még néhány egészen kiemelkedő alkotás is. Itt aztán nekifeszültem a francia irodalomnak, és ami számít, minden elolvastam. Stendhal és Flaubert valóban zseniális, de többiek csak mérsékelten tetszettek, a romantikusok egyáltalán nem. Érdekes, hogy a német romantika talán még borzalmasabb. Goethe óriási alakja persze kivétel. Egészen megbabonázott a Wilhelm Mesiter, még tán A félkegyelműnél és A kamasznál is jobban. Sőt, ez egészen bizonyos. A többi német azonban hidegen hagyott, kivéve Hölderlint. A meséket gyermekkoromban soha nem szerettem. Túl primitíveknek tetszettek. Azért most a Grimm fivérektől, Andersenen át, a Micimackótól Az Alízig minden számításba jöhető munkát végigtanulmányoztam. Végül jött az angol nyelvű irodalom, de ekkorra azt már részben eredetiben olvastam. Shakespeare-nél ebben az időben sokkal jobban tetszett Marlowe, akit hosszan másolt Shakespeare. Később azonban megfordult bennem a helyzet. Nagyon megszerettem Chaucert és a két Bronte nővért is. Először vettem a kezembe filozófiai munkát, amikor Locke életművét tanulmányozva az Értekezés az emberi értelemről című munka a kezembe került, amit a szerző többi műve, majd Bacon és Hobbes életműve követett. Akkoriban még John Stuart Mill, az utilitaristák és az amerikai pragmatikusok is tetszettek. Ekkor azonban fordulat állt be az életemben. Kezem ügyébe került ugyanis A tiszta ész kritikája, amivel elég sokat elbíbelődtem, mire úgy éreztem, hogy valamelyest legalább megértetten, aztán A szellem fenomenológiája tette be a kaput, mert abból még idáig sem jutottam, hiába olvastam egyszerre angolul és magyarul. Vettem is mindjárt egy bevezetést a filozófiába, Rickert A filozófia alapproblémái című munkáját, ami sokat segített a tájékozódásban, de inkább valódi filozófiatörténeteket, nem pedig filozófusi eszmefuttatásokat akartam támpontul szerezni. Bevásároltam hát ezekből is vagy 10 darabot, de ezek olyan silányaknak tűntek, az ő olvasatukban a filozófusok annyira ostoba bagázsnak tetszett, hogy ki kellett dobálnom valamennyit. Russell és Schopenhauer már tisztább hangon szólt, nem okoskodóan, nem lenézően kezelte minden idők legnagyobb zsenijeit, de Nietzsche tette fel az i-re a pontot az ő Filozófia a görögök tragikus korszakában címet viselő munkájával, ami olyan mély értésről tanúskodik, amilyet soha eddig senkinél nem tapasztaltam még. Beszereztem töredékeket, az egyes egyénekkel, görög filozófusokkal foglalkozó szakelemzéseket, de máig alig értem, honnan Nietzschének ez a mély látása és értése. El is határoztam ekkor, hogy megtanulok latinul és németül, és elölről kezdem az emberi alkotások tanulmányozását, de sőt az ősrobbanással, részecskefizikával, a természet építőköveinek alapjainak megtanulásával, csillagászattal kezdem, kémiával, biológiával, etológiával, orvostudománnyal, de főleg pszichológiával, szociálpszichológiával, szociológiával, kulturális antropológiával, kognitív idegtudománnyal folytatom, hogy megértsem az anyagot magát, aztán az élet létrejöttét, változását, az ember keletkezését, alakulását, működését, társadalmi beágyazódását. Mindezeket a tanulmányokat a mai napig nem hagytam abba, mert meggyőződésem, hogy csak ebből indulhat ki minden. A tudományok mindennek az alapjai, ha ma már nem is hiszek a tudományos tényekben, akkor is, hiszen még mindig a szakszerű elemzések, kísérletek, statisztikák a legjobb kiindulópontok a gondolkodás számára.

Csodálatos gondolat, hogy a világegyetem pulzál, lüktet, hol tűhegy méretűre zsugorodik össze, hol meg milliárd fényévnyire robban szét, priodikusan alkotva és megsemmisítve mindent, anyagot, életet, energiát, hogy minden, ami van, azért jöhetett létre, mert soha nincsen szingularitás, tökéletesség, akár a tökéletes egyöntetűség, homogenitás szintjén sem. Még abban a pontszerű valóságban is sűrűsödések és ritkulások vannak, és ebben az értelemben a méret teljesen lényegtelen, hiszen egyediség, egyéniség rejlik bármilyen méretben, a méret pedig csupán viszonyítás kérdése. Sem a pontszerűség, sem a világegyetem jelenlegi mérete nem emberi lépték. Mi egyikkel sem tudunk mit kezdeni. Attól még ezek a nagyságrendek léteznek, jobb ha megbarátkozunk a gondolattal. A valóságban az ember jelentéktelen, sőt Földünk, Naprendszerünk, Galaxisunk is az, mi több minden bizonnyal az élet maga, amely nagy valószínűséggel az anyag velejárója, nem pedig misztikus egyedi, Földi sajátosság, az is. Keletkezik, aztán eltűnik, mint ha sosem lett volna. Ne álmodozzunk, az összetöpörödött anyag inhomogenitása nem azt jelenti, hogy bármilyen formában is fennmaradunk, ugyanis a természet legfőbb meghatározója a kvantáltság, vagyis, hogy az energia diszkrét halmazokban tárolódik. Régi álmunk – mára bebizonyosodott – hamis, vagyis az energiamegmaradás, és egyáltalán a megmaradási törvények, amely gondolat egyidős az emberiséggel (Jótett helyébe jót várj! Stb.), és az állatvilágban, az élet szintjén is kétségtelenül jelen van, hiszen különben, ha valaminek a megtételéből az állatok nem várnának valamilyen logikus következményt, akkor nem cselekednének, mert nem lehet mindent mechanizmusokkal, ösztönös, reflexszerű mozgásokkal magyarázni az élővilágban! – ez a szép gondolat egyáltalán nem állja meg a helyét. Minden pontosabban vizsgált nagyobb halmazból ugyanis szökik az energia. A kisebb halmazok nem mérhetőek pontosan, ezért ott az energiahiányokat vagy tömeghiányokat különböző részecskéknek szokás tekinteni. Nem baj, hogy ezeket még senki nem látta, de a hiányuk, szökésük módja jellemző rájuk, és ez feljogosít bennünket arra, hogy nevet adjunk nekik.

A természetre a statisztikusság jellemző, mint ahogy az élővilágra, az emberre magára is. Sokkal barátságosabb gondolat az isteni gondviselés, okos felsőbb, ránk vigyázó intelligencia megálmodása (nem véletlen, hogy az ősembertől kezdve mindenki ebben a cukormázas álomban ringatja magát), sőt még a sorsszerűség képzete is. A baj csak az ezekkel a mámoros eszmékkel, hogy egytől egyig hamisak. A természetben a véletlenszerűség és a sztochasztikusság elve uralkodik mindenek felett, ámen. Nem léteznek okok, még kevésbé okozatok, vagy ha így könnyebb gondolkodunk, feltételezhetjük a létezésüket, de azt már semmiképpen, hogy mi valaha is a nyomukba érünk. Ha fogok egy kötet, és azt eldobom, vagyis a világ legegyszerűbb jelenségét vizsgálom, vajon tudni fogom, hogy hová érkezik, az erőhatásokat, és a hatásokat, amelyek száma milliárdos nagyságrendű, vajon képes vagyok számba venni. A levegőben lévő molekulák hatását a kő felszínén lévő anyaggal, a létrejövő kémiai reakciókat, vagy akár csak a kő bonyolult felszíne okozta légörvényeket, az eldobó szerkezet rá kifejtett hatását, az esetlegesen leváló kőpor okozta hatásokat, a gravitáció helyi és pillanatnyi változását, a kozmikus sugárzást, a kövön áthatoló részecskéket stb. tudom majd vizsgálni, tudok ezekkel valaha is pontosan számolni? A válasz egyértelmű: NEM. Akkor mi közöm nekem az ok-okozat bárgyú tanához? Kiválogatom a nekem tetsző, és igen logikusnak tűnő okokat, aztán azokra figyelek úgy nagyjából, mert pontosan mérni azokat sem vagyok képes? Esetleg kitalálok eredőket, hatásokat és körülményeket, vagy csak nagyjából, átlagokkal számolok? Ez a híres-neves ok-okozat törvénye? Hát, ez bizony nem sokat ér. Ezért nincsenek is igazi tudományok, tudományos tények, csak olyan ideig-óráig fennálló elképzelések, amelyekkel elvagyunk egy ideig. Ha nem kell évente új technikájú hajtóműveket feltalálni, csak az Otto-motor hatásfokát némiképpen csökkenteni, akkor azzal elleszünk. Valahogy nekem egyfelől elképesztő méretűnek tűnik a technikai haladás, másfelől állóvizet látok. Óriási energia, nagyon sok ember, rengeteg pénz, egyre szakszerűbb leírások, és szinte semmi eredmény. A rakéta, az atombomba és a genetikai megsejtések óta, gyakorlatilag Schrödinger óta nem született tudományos áttörés, ami siralmas képet fest a tudományról, több millió ember együttes erőfeszítéséről. Még talán a legtöbbet a humán pszichével foglalkozó tudományok haladtak előre. Egészen remek és számtalan kísérlettel alátámasztott ötletek vannak a birtokunkban arról, hogy miért cselekszünk, mire hogy reagálunk, és innen kiindulva, egészen jó közelítést adhatunk arról, mi folyik itt ember, emberi társadalom, emberi viselkedés címszó alatt 150 ezer éve. Most már szinte nekikezdhetünk ennek a 150 ezer évnek a felgöngyölítésének, előbb azonban meg kell vizsgálnunk földünket és rajta az élet keletkezését, változásait.

Távlatok - Világegyetem:
1.111 Mindennek alapja a dimenziók és a keretek ismerete. Minden porcikánkban éreznünk kell a világegyetem méreteit, magunkban innunk a 15 milliárd év egészét, a több százmilliárd galaxis jelentette nagyságrendet, de leginkább az anyag periodikus megsemmisülését és keletkezését. Ha ez megvan, csak akkor térhetünk át egy jelentéktelen, a világegyetemben egy pontszerű, észrevehetetlenül kicsiny alakulat, a mi galaxisunk, a Tejútrendszer vizsgálatára. Ha egy füzetlapra fölrajzolnánk valamennyi galaxist, akkor sajnos semmit nem látnánk a mi Tejútrendszerünkből. Természetesen ugyanez a helyzet adódna még lejjebb, a Tejútrendszeren belül a mi Naprendszerünk jelzésével, hiszen 300 milliárd pontocskából kellene kiválasztanunk egyet. De még a mi Naprendszerünk tömegének 99,9%-át a Nap adja, míg a bolygók a maradékon osztoznak. Persze nem egyenlően, hiszen a Jupiter szinte mindent visz. Igazán elképesztően jelentéktelen a Föld nevű bolygó a világegyetemben, nem lehet eléggé hangsúlyozni és képtelenek vagyunk a maga valóságában és mélységében átélni ennek tényét, mert annyira szomjazzuk a jelentőséget, nem véletlenszerűséget, gondoskodást, örök életet és a többi szamár álmot. Értenünk kell először is a valóságot, aztán az emberi álláspontot is, hogy a későbbiekben tiszta képzeteink legyenek nem csupán az emberi illúziókról, hanem azok a valóságnak való megfelelőségéről is. Az én életemben ez nem volt egy túl rövid periódus, hiszen a Hubble képei legfeljebb szépek, de igazi távlatot nem nyújtanak. Ha lehunyom a szemem és próbálom hol az egyik, hol a másik galaxist elképzelni, aztán a köztük lévő irdatlan teret, az űr hidegét, a nulla kelvin fokot, a sötétséget, magát a sötét anyagok és az antianyagot, a kozmikus sugárzást, a naprendszerek keletkezését és pusztulását, a mindent elnyelő fekete lyukakat és a többi kozmikus objektumot és jelenséget, akkor tisztán látom a távlatokat. Ha valaki éppen ilyen tisztaságot akar a gondolkodásában, ezt az első lépést nem szabad félvállról vennie, átugrania, vagy csak nem elegendő mélységében elgondolnia és magába építenie, mert ezen múlik minden későbbi tiszta és hamisítatlan gondolat a valóságról. Ugyanígy kell eljárnia a földi távlatokkal, amelyeket integrálni is szükséges a kozmikus méretekbe a hitelesség megőrzése végett.
1.112 Földünk 4,6 milliárd éves, legkorábban még földfelszín nélküli égitest. Még meglehetősen heves időszakban, úgy 3-3,5 milliárd évvel ezelőtt jelentek meg az élet első nyomai kékmoszatok formájában, amelyeket Ausztráliában fedeztek fel. Az óceánok mélyén található vulkáni kürtők is az élet kialakulásának ősi vegykonyhái lehettek a maguk forró és savas környezetükkel, ami ha nem is ideális körülmény, de legalább hosszabb időn át állandó környezet, amihez lehet alkalmazkodni, ami az evolúció fő gátját, a változékonyságot nélkülözi. Mert az életre nem a hirtelen alkalmazkodás a jellemző. A prekambriumban, vagyis a kriptozoikumban még nem volt az élőlényeknek szilárd vázuk, ezért fosszilizálódásuk gyakran elmaradt. Az is igen valószínű, hogy 800 és 600 millió évvel ezelőtt egy hatalmas jégkorszak fagyasztott be mindennemű fejlődést és a végén eredményezett hatalmas burjánzást földünkön. (Az óceánok ez idő tájt az egyenlítőig befagytak.) A földi élet kutatásának zöme ezért az utóbbi 570 millió évre vonatkozik, amelyeket a nagy kihalások határolnak korszakokra. A legnagyobb mindegyik közül a Perm végi, 251 millió évvel ezelőtti kihalás (oka talán Szibéria geológiai kialakulásakor egy fokozottabb vulkáni tevékenység lehetett), amelyben a földön létező fajok mintegy 95%-a kipusztult. Viszont innentől számítódik a dinoszauruszok, ezeknek a különleges hüllőmadaraknak a fölemelkedése és uralma, aminek 65 millió évvel ezelőtt lett vége, amely viszont az emlősök uralmát hozta. Érdekes, hogy minden kipusztulás a legcsodálatosabb fejlődést hozta eddig földünkre akármi volt is az oka, és nem zárható ki az sem, hogy ha most történne egy ilyen hatalmas kihalás, aminek például az emlősök esnének áldozatul, még varázslatosabb fajgazdaság történne. Aki nem képes örvendezni a nagy kipusztulásoknak, az ezzel el is árulja, hogy semmit nem ért a földi jelenségekből, a föld ökonómiájából, működéséből. Az ilyen gondolkodás egysíkú és hamis. Nem örvendhetünk úgy a létrejöttünknek, ha nem tudunk tiszta szívből örülni a pusztulásunknak is! Ha nincs keret, és nem vesszük figyelembe a kontrasztokat, akkor nem látunk semmit. A mi érzékszerveink nem tudnak mit kezdeni a viszonyítás nélküli valóságelemekkel. Még az abszolút hallásnak is kellenek támpontok, abszolút látás pedig nem is létezik. Mihez képest fényes és mihez képest sötét, mihez képest hangos és mihez képest halk, mihez képest meleg, édes, fájdalmas, kellemes valami, csak viszonyításokban vagyunk képesek érzékelni és értelmezni. Ha nincs halál, nincs élet sem. Ha nem behatárolt valami, akkor annak nincs is értelme számunkra. Ha örökké élünk, akkor mindenre ráérünk, ha bármit megszerezhetünk, akkor semmi nem kell, ha minden egyformán jó hozzánk, és éppen úgy jól érezzünk magunkat valakivel, mint mással, akkor bárkivel együtt lehetünk. Nekünk kell a halál, hogy értékelni tudjuk az életet, szükséges az ember, sőt az élet kipusztulásának konkrét veszélye ahhoz, hogy értékeljük az életet. Kell a keletkezés és kell a pusztulás, csak így élhetünk, Tanuljuk hát meg értékelni is! Nagyra becsülni, tisztában lenni vele, szeretni a kezdetet és a véget!
1.113 Meglehetősen pontosan 4,55 milliárd évvel ezelőtt alakult ki a Föld, kb. 100 millió évvel a Nap után. Rajta az élet létrejöttét egy pár "szerencsés véletlen" segítette elő; ezek egy része segíti ma is. 4,2-töl 2,7-ig tart a földtörténet archaikum nevezetű fejezete, ami idő alatt egyrészt a mindent betakaró tengerekből kikerültek a kontinensek és megjelentek az élet első halovány jelei. A proterozoikum (2,7-0,56) a zöld és a kék moszatok kora. Ők dúsították fel oxigénnel az atmoszférát. Ezen kívül ez a kor eljut még az ivaros szaporodásig is. 200 millió körül összeáll a Pangea, hogy aztán rögtön darabjaira essék szét. (Korábban, úgy 600 k. volt már egy összetömörülés, egy Ős-Pangea.) A kambriumban (500 k.) és a kréta végén (70 k.) az óceánok elárasították a szárazföldek felét. (Kisebb áradások és visszahúzódások voltak máskor is.) A tűzhányók is koronként más intenzitással működtek. Az szilurban (435-395) népesednek be az óceánok (addig élet jobbára csak a part menti sekély vizekben folyt). 420 k. megjelennek a páncélos halak. A szilurban kezdődik meg az addig kopár szárazföldek benépesedése is. A devonban (395-345) aztán békákkal, rovarokkal, növény és húsevő állatokkal, gazdag növényvilággal mutatkozik be a természet. A devon végén a karbon elején (345 k.) járják be a levegőt első ízben az élőlények. A karbon végén (280 k.) megjelennek – bár egyelőre még nem sok vizet zavarnak – az emlősök. A karbon végét, de különösen a perm időszakot döntő klímaváltozás határozza meg, aminek során az egyenlítő környéke elsivatagosodik, és aminek következtében a perm végére (235) a fajok 90 százaléka kipusztul. Aztán megint nekilendült az élővilág. A földtörténeti középkorban (235-65), a triászban, jurában és krétában aztán hatalmasan elszaporodnak és mindenütt uralomra jutnak azok a különös hüllő-madarak, a szauruszok. 65 millió évvel ezelőtt pedig – alig két-háromezer év leforgása alatt – kipusztulnak a dinoszauruszok, pár tízezer egyéb faj kíséretében. Innen kezdődik az emlősök kora.
1.114 Állat. Nézzük az élet különböző formáit, és örüljünk neki. Válogassunk kagylót, csoportosítsuk, osztályozzuk őket. Nézzük a pörgekarúakat is. A kihalt és élő fajokat egyaránt. Valaha ők voltak többségben, és talán egyszer megint ők lesznek, vagy mások. Csodáljuk őket, figyeljük meg mindennapjaikat, gondolkodjunk el vágyaikon, törekvéseiken. Jegyezzük meg: ha nem vagyunk képesek megérteni a pörgekarúak és a kagylók motivációit, egymással szembenálló létfeltételeiket, akkor semmit nem fogunk érteni a gerincesek törekvéseiből, életéből. Menjünk vissza a primitívebb és tovább a bonyolultabb szerveződések felé. Gondoljuk végig, milyen lehetett a gerincesek (akkoriban patkányszerű, földbe vájt lyukakban élő lények) élete a dinoszaurusz reneszánsz idején. Aztán a nagy katasztrófa alatt. Miért élték túl, aztán milyen körülmények között kerültek uralomra? Hogyan keletkezett az a fantasztikus fajgazdagság? Mi történt ezenközben a vizekben és a levegőben? Mikor jelentek meg a főemlősök, primáták, hogyan terjedtek el, milyen változáson mentek keresztül. Vajon létezik folytonosság, olyan egyértelmű az evolúció? Ha az eocénben (56-34 millió évvel ezelőtt) már bizonyosan léteztek, és az oligocén (34-23 millió évvel ezelőtt) elején, a lehülés okán kihaltak, majd a miocénben (23-5,33 millió évvel ezelőtt) ismét megjelentek, vajon ugyanazok voltak? Mit lehet tudni a folytonosságról? A hominidák fejlődése az emberbe torkollik, vagy vannak alapvető különbségek, amelyek áthidalhatatlanok?
1.115 Nem állat. Először meg kell érteni, mi a különbség a 150 ezer évvel ezelőtt hirtelen megjelent Homo sapiens sapiens és a többi Homo között. Készítsünk egy listát arról, hogy mit tudott az egyik, és mit a másik, valamint hogy mit tudunk, mire képesek a majmok manapság. Azt fogjuk találni, hogy a Homo sapiens sapiens kivételével a Homók nem tudtak többet, mint egy csimpánz vagy más állat. Azoknak is vannak célszerszámaik, amelyeket összehordanak, magukkal visznek, használnak a kagylók feltörésére, a hangyák kiszedésére, víz ivásra stb. De a Homo sapiens sapiens megjelenése pillanatától fogva eltemeti halottait, vagyis szimbolikus cselekedeteket hajt végre valamilyen elképzelés okán. Mi másért is, mint hogy hisz az életen túli életben, akárcsak mi magunk. Finoman megmunkálja céleszközeit, hosszan elbíbeblődik velük, csiszolgatja, szépítgeti őket, azok nem használati tárgyak csupán. Saját tulajdonra tesz szert, lakásban lakik, szépen öltözködik. (A barlangi életmód rég megdőlt teória, érdekes, milyen makacsul tartja magát az utca emberében.) Csak a Homo sapiens sapiens vadászik, minden más Homo jellemzően dögevő volt. (Olyan szinten, ahogy a majmok ma is vadásznak, persze elképzelhető, hogy ezek is vadásztak, de jellemzően nem, nem voltak ugyanis megfelelő fegyvereik ehhez, de a bizonyítékok zöme nem is erre vonatkozik. Megállapították, hogy az állatokat ragadozók ejtették el, aztán dögevő állatok és madarak is lakmároztak belőlük, amikor a Homók hozzájutottak és a javarészt lerágott csonton rágódtak még egy ideig. A sorrend egyértelműen meghatározható.) Az ember ellenben vadászik, uralni igyekszik a természetet, csoportokba verődik, együttműködik, alkot, innovál, örömmel átveszi mások innovációit, átadja utódainak is a tudományát, aztán intézményesen, csoportok belül is megosztja a tudást, majd eljut a dokumentálásig is. Catal Höyük már egy olyan szintű civilizáció, mint a miénk. Működik a fazekasság, konyhai és tárolóeszközök sokaságát gyártják, díszítik, szövetet szőnek, van fémművességük, házakban, sőt lakótelepeken laknak, amelyek falát belülről freskókkal díszítik. A ház központi helyén istentiszteleti szimbólumok helyezkednek el. Ott találjuk az első szupertársadalmat, egy hosszú, védett útvonallal bíró kereskedő-világot, amely uralja a térséget, felhalmoz és jólétben él. Innentől már nem sok találmány maradt hátra.
1.116 Nekilendülés. Jégkorszakok mint a fejlődés motorjai. Számunkra az utolsó eljegesedési hullám, az 1,8 millió éve kezdődött pleisztocén négy eljegesedési időszakából (Günz, Minden, Riss, Würm) legfontosabb a 70.000 és 9.600 között lezajlott Würm (Wisconsin, Weichsel) időszaka, illetve különböző fázisai, amely egészében 18.000 évvel ezelőtt tetőzött, amikor a mai Németország északi része is jég alá került, amikor is 130 méterrel volt alacsonyabb a mainál a tenger szintje. Akkor az eljegesedések idején olyan dinamikus fejlődés zajlott az emberiségben, hogy az már nem kerülhette el egyetlen kutató figyelmét sem. Az eggyel korábbi periódus, a Riss vagy Illinois, amelyik 200 ezer évvel ezelőttől 125 ezer évvel ezelőttig tartott éppen az ember (Homo sapiens sapiens) megjelenésének időszakában zajlott, illetve fejeződött be. Külön érdemes megvizsgálni a szintén temetkező és farigcsáló, vagyis alkotó és transzcendentáló Neandervölgyi ember (350.000-28.000) Homo sapiens sapiens általi kiirtásának történetét. Különböző izgalmas divatok jelennek meg az emberrel egy időben. Ilyen a Micoqui, a Mousteri, az Ateri, a Châtelperroni, az Aurignaci, a Gravetti, a Solutrei, a Magdaleni és még sok más. Egy ideig csak kövek csiszolása ad hírt az emberi szellem működéséről, aztán úgy 30 ezertől számtalan művészeti alkotást találunk, Vénusz szobrocskákat, faragásokat, 15 ezertől pedig elkezdődik az ún. barlangfestészet-reneszánsz. Érdemes jól megismerni ezeket a művészi alkotásokat, mert mi magunk vagyunk az alkotók. Valójában a Homo sapiens sapiens mit sem változott az elmúlt 150.000 évben. Ha tehát kihámozunk valamit a barlangfestményekből, akkor mi magunkról tudunk meg valamit. A csoportlétszám természetesen kisebb volt a mainál, de a valódi csoportok, az egymással kapcsolatot tartó emberek közössége 150 ezer éve változatlan, 150 fő körüli, A napi szinten együttműködő embercsoportok létszáma pedig ma sem nagyobb 20-30 főnél, az interaktív kommunikációs csoport létszáma pedig nem lehet több 4 főnél semmiféle kommunikációs eszközzel. Ha már ezt a művészembert megismertük, jöhetnek az első szupertársadalmak, amelyek messze túllépik az emberi kapcsolatok szintjét, a néhányszor 150-es nagyságrendet. Ide már szigorú szabályok, intézményesültség, közintézmények, a személyekről való leválasztottság kell. Itt már nincs és nem is lehet közvetlen beleszólása a dolgokba senkinek, mert ez már nem az a lépték. De vajon jól értjük a kisközösségi emberi kommunikáció évezredes hagyományát ahhoz, hogy továbblépjünk a szuperkonglomerátumok irányába? Ha igen, akkor nosza! Ha azonban nem, inkább idézzünk el még egy darabot az altamirai barlang sejtelmes fényénél, a szerszámok és használati tárgyak világánál.
1.117 9.600-ban aztán ahogy jött, úgy eltűnt az utolsó eljegesedési hullám is, a különböző területek pedig igazán alkalmassá váltak a termelőmunkára. A már említett Catal Höyük az első, nem is akármilyen nyomunk. Léteztek már korábban is nagy falvak, de ott pont az emberi civilizáció jellemzői nem voltak jelen, ami viszont Catal Höyük 10.000 lakosú városában együtt voltak. Innentől az Ubaid perióduson át a 60.000 fős sumer városok már nem jelentettek túl nagy lépést. Természetesen abban igen, hogy a csatornázás révén megszabadultak a természet szeszélyeinek való kiszolgáltatottságtól, és az egyszerű írás és pecséthenger révén megszületett a vitákat elimináló eszköz, a dokumentálás. Az általános oktatás, az iskola és a templomgazdaság pedig valódi társadalmat szervezett ebből a zseniális csoportból. Egyvalami azonban nem volt meg náluk, a kényszer, az integráció és az egyöntetűség kényszere, amit miután rájuk ültettek az akkádok, megszületett a történelem első birodalma. Vagyis az észhez erőszakot mellékelve lehetett koncentrálni a hatalmat. Később a sumer kultúra értékes elemeit Egyiptom is átvette, de a hatalom koncentrációja hol létrejött Egyiptomban, hol meg nem, fáraója válogatta, hogy élt-e valaki ezzel a brutális eszközzel. A piramisokhoz persze sok áldozat kellett, a művészi alkotásokhoz pedig sok lelemény, szabadság, innováció. Indiában – akik Egyiptomtól vettek át szinte mindent – a hatalom koncentrációja soha nem jött létre, így India pazarlóan bánt a szellemiekkel. Nem úgy az indiai szellemből táplálkozó, egyébként anyagias és erőszakos Kína, és a kínaiaknál is fegyelmezettebb és brutálisabb Japán! Olvassuk csak a korabeli műveket, nézzük a nagy szemű sumer szobrocskákat, az egyiptomi festményeket és a többi alkotást! Milyen remekbeszabott kultúrák voltak ezek. Azonban ne feledjük: a legnagyobb alkotások az emberek legnagyobb kínszenvedésével jönnek létre, ami különösen igaz a hatalmas építményekre. Egyiptom persze stabil volt. Fejlődő ugyan, de stabil és következetes. Nem úgy Elő-Ázsia birodalmai, amelyek úgy váltották egymást, akár az évszakok, de szinte mindegyik különös, érdekes és szép kultúrát hozott létre, igazán érdekes világot teremtett. A Hurri, a Hatti, Mitanni, az Asszír, a Babiloni, a Kassu, Elam, Mari, a gutik, a tengeri népek, Ugarit olyan remek társadalmak voltak, hogy aligha lehet élvezetesebb foglalatosságot találni, mint a kultúrájuk tanulmányozása, mert ez legalább valóságos, nem úgy mint a mitológiák hamisításai és kitalációt bozótistenekről, égő csipkebokorról és másokról, amelyek ócskaságok ehhez, vagyis a valósághoz képest.
1.118 Ha már egy picit megértettük ezeket a korai képződményeket, elmerültünk virágzásukban és hanyatlásukban, akkor nyugodtan továbbléphetünk olyan modern alakulatok felé, mint a görög, a perzsa, a kelta, a római, a germán, az arab és más civilizációk. Itt már az alkotó szellemek neveire is rátalálunk. Persze elvétve máshol is. Ki ne ismerné Dzsószer, Amenhotep, Thutmosz, Echnaton, Ipuwer, Hammurabi, valamelyik Tukulti-apal-ésarra, Sarrukén, Assurbanapli, Nabukodonozor nevét? De azért Kürosz, Dareiosz és Xerxész neve mindenkinek másképp cseng. Nem beszélve Homérosz, Anakreón, Pindarosz, Szapphó, Thalész, Püthagórasz, Parmenidész, Démokritosz, Szophoklész, Pheidiasz és mások nevéről. Valahogy mi járatosabbak vagyunk a görög kultúrában mint bármi egyébben, valójában a latinoknak köszönhetően, akik elterjesztették azt. Ázsiában pedig a hellenizmusban terjedt el. Hát bizony, itt már a művek sokasága nem is engedi meg, hogy kritikátlanul minden áttanulmányozzunk, akár a korábbi idők vonatkozásában, ahol egyetlen alkotást vagy történelmi eseményt is kihagyni valóságos bűn! A fentiek persze ki nem mellőzhetőek, méghozzá műveik megjelenésének sorrendjében. A 30 darab hét bölcs, a költőktől néhány töredék, Aiszkhülosz és Euripidész egészében, mert kiváló! De menjünk egy kicsit vissza!
1.119 Saint-Acheul. A másfélmillió évvel ezelőtti és több mint 1 millió évig tartó acheulian-i ipar termékei az állandóság jellege miatt megdöbbentőek. Technikailag és a megmunkálás finomságának vagy akár csak speciális feladatokra alkalmassá tételnek sem látjuk a nyomait egyetlen leletanyagban, legyenek azok a világ igen távoli pontjain. A Homo sapiens sapiensig a Homók kultúrája statikus, és még az is erősen kérdéses, lehet-e, szabad-e egyáltalán kultúrának nevezni a törött köveket. (Az archaikus Homo sapiens 300.000 éve jelentette meg a lavallois-i technikát.) Jóllehet – a többiről nem beszélve – az eszközök mandulásítása Amiens-ben 150.000 körül nagy előrelépésnek számít, azért a Würm kellett az első kultúr-megnyilvánulásokhoz, az aurignaci-, a solutréi és a magdaléni kultúrák létrejöttéhez. Gondoljunk bele, hogy a fenti elkülönítések nem időszakokhoz, hanem stílusirányzatokhoz kötöttek. A Würm hozta meg az ember számára a temetkezés mellett az íjat, az első komplex eszközt is.
1.120 Az ember. Jégkorszak. Valami történhetett az utolsó jégkorszak alatt, egyrészt mivel senki korábban nem készített olyan jellemző és művészi (de azt is mondhatjuk, hogy egyáltalán) alkotásokat, amiket ez a különleges barlangfestő lény hozott létre 30.000 és 10.000 között. Sem előtte, sem utána nem tett ilyet senki. Mint ahogy a Würm (75.000) előtt nem is temetkeztek, és Vénusz szobrocskákat sem gyártottak. De még itt is sok időnek kell eltelnie, mire eljutunk a lascaux-i, a rouffignaci, a niaux-i vagy az altamirai mesterekhez. Mindez a Würm legerősebb, utolsó előtti hulláma alatt tetőzött. Ekkor keletkezett a spanyol és francia Homo sapiens sapiens, a művészi hajlamokkal megáldott homo.
1.121 A változás.Mondhatnánk úgy is, hogy olvadás időszámításunk előtt 10.000-ben kezdődött, hogy alapvetően más körülményeket teremtsen az élet számára a világ legnagyobb területein. Ne a mai viszonyokra gondoljunk sem a hőmérséklet, sem a növényzet tekintetében, hanem egy sokkal dúsabbra, hidegebbre és nedvesebbre, amely növénytermelésre kiválóan alkalmas területeket biztosított ekkoriban Elő-Ázsia szinte egészén. Ez lett az első emberi paradicsom. Vagy pokol? Hiszen kizárt dolog, hogy a vadászból ne erőszakkal csináltak volna parasztot! Elképzelni is alig tudjuk, milyen trauma lehetett az embernek az, amikor egyszer csak láncot vetettek a nyakába, igába fogták, és keményen dolgoztatni kezdték. Ráadásul nem is valami nemes elfoglaltságra bírva, hanem egy kaparófát dugva a kezébe, arccal a földnek kubikosmunkára kényszerítették. A vigasz legfeljebb az lehetett, hogy nem egyedül őt, hanem az embert tömegesen hajtották igába. Fegyverét elvéve, dugványozó eszközzel felvértezve. A pásztornépek még jobban jártak egy kicsit, ha nem is sokkal. Jól meg kell ragadni ezt a pillanatot, hogy tisztán megértsük az emberi történelem legtragikusabb fordulatát. Innentől szinte mindenki szolgaként él. Aki meg nem, az meg folytonos életveszélyben. A kereskedelem sem lehetett valami nyugis foglalkozás, meg hát a kereskedelem szabályai máig érvényesek: légy kedves a vevőhöz, fényezd őt, te magad szürkülj el mellette, nyájasan kérd el a pénzét, aztán nagyon jóban váljatok el, hogy jó híredet költse. A vigéckedés még a tirpák életnél is megalázóbb. A hatalom képviselőit, a tisztségviselőket pedig minden bizonnyal akkoriban is közutálat vette körül. Nos, ilyenek lehettek az első társadalmak. A legtöbbjük nem is lett valami sikeres, vagyis még az a kellemes érzése sem volt meg az embereknek, hogy ők ugyan nyomorultul élnek, de azért valami nagy, jelentőségteljes entitás részei, nagy ügy szolgái. Voltak azonban kivételek.
1.122 Catal Höyük. Hogy Catal Höyük városi kultúra volt-e vagy csupán falusi központ, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy a klasszikus civilizációk – az írás kivételével – szinte minden eleme megvolt benne 8.000-től 5.000-ig tartó virágzása egyes szakaszaiban. Az ott élők kifinomult fazekassággal rendelkeztek, tudtak textilt szőni. Megtaláljuk a nyomait a távolsági kereskedelemnek, mi több: összefüggő kereskedelmi rendszert látunk, ami a fejlett kultúra alapja. A legtöbb élelmiszernövényt már termesztették. Volt rézművességük, noha egyelőre inkább kalapálták, mint olvasztották a rezet. (Aztán természetesen Anatóliából jut el mindenhová, Európába éppúgy, mint Iránba ez a különös tudomány és mesterség.) Mezőgazdaságukat ugyanakkor még eső táplálta.
1.123 Istenüket három alakban, fiatal nőként, gyermeknek életet adó anyaként (vagy bikának), illetve öregasszonyként ábrázolták. A bika a legkorábbi vallási szimbólumok egyike. Vallásuk az első tipikus növénytermelő vallás, annak megfelelő mitológiával.
1.124 Natúf, Jerikó és Hacilar is figyelemreméltó települések voltak, noha jóval fejletlenebbek az előbb említettnél.
1.125 Nem a sumérok. A sumer jelenség, az írásos kultúra nem előzmény nélküli. A sumer korban olyan magas szinten tárul elénk a kultúra, a beszéd- és íráskészség, hogy értelmesen nem hihető, hogy ne lett volna komoly előzménye. Tudni azonban az emlékek szintjén nem tudunk semmit a korábbiakról. A csatorna sumer találmány, viszont a folyóvölgyek nagy előnye az eső táplálta gazdaságokhoz képest a kiszámíthatóság. Már csak a termőterületek megnövelése maradt hátra, hogy csúcsgazdaság jöjjön létre.
1.126 A három kulcs. A mezőgazdaság (és az állattenyésztés mint ősi termelés), a kereskedelem és a művészetek létrejötte és elterjedése azok a kulcs motívumok, amelyek az emberi szellem megtestesítői.
1.127 A negyedik. Az írás a negyedik, aminek a mezőgazdaság és a mezőgazdaság sikerességével összefüggő hiedelme, az unatkozó legeltető ember mítoszai és történetei képezték a szellemi alapját; a kereskedelem és a szerződések nélkülözhetetlen eleme, valamint a feledékenység elleni egyetlen máig létező szer. A lejegyzés, a dokumentálás akarata vagy szükséglete határozták meg azokat a fizikai tényezőket, amely a pecséthengert is életre hívta. Végül az írást a művészet dolgozta ki olyan szintre, hogy verseket, eposzokat, himnuszokat és intelmeket lehessen egyáltalán megfogalmazni, és aztán lejegyezni a segítségével.
1.128 Feltevés – korai gondolatok. Feltehető, ha nem is bizonyítható, hogy az ember a jégkorszak végétől (10.000) képes volt megfogalmazni azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket lejegyezni csak 7.000 évvel később lesz lehetősége. Az is lehet, hogy Catal Höyük az a pont, amikor a kereskedelem megszervezése és a házi művészetek kialakulása (freskók, textíliák, fém művészeti tárgyak /Figyelem: a fémet csak a legvégén kezdték eszközként használni!/) révén kialakultak vagy odáig finomodtak a szellemi dolgok közlésére alkalmas verbális eszközök, hogy mitológiák, történetek, versek keletkezhettek.
1.129 Feltevés – korai mítoszok. Feltehető ugyanakkor az is – de már sokkal valószínűbb is –, hogy az említett 7.000 év alatt folyamatosan alakulgatott a népek mitológiája, vagy ami még valószínűbb: egyes helyeken, pontosabban egy helyen alakulgatott, amit mások szerte átvettek. Így az első híres gumótermesztő népek körében általánossá váló mítosz, az őseredeti gyilkosság új növényeket létrehozó ereje. Innentől kezdve az emberek magának a feláldozott istennőnek a testét is szívesen és szentként fogyasztják. És szerte, mert hamar elterjedt ez a hatásos ötlet.
1.130 A másik ős-földműves mítoszt inkább a gabonatermelők alkották, és ez egy ős-tolvajlást ír le.
1.131 Az ősi vadász mítosz pedig a gyilkosságok felelősségének elhárítására vonatkozik, ami úgyszintén nagy karriert fut be, hiszen – különös közvetítéssel bár – máig bennünk él.
1.132 Feltevés – művészet. Mivel a Homo sapiens sapiens már megjelenésekor jellegzetesen művészi alkotásokban proklamálta magát, és mindenütt előbb használta technikáját művészi alkotások létrehozására, mint gyakorlati, praktikus holmik gyártására, kézenfekvőnek tűnik a művészetet tekinteni az emberi technikai civilizáció alapjának. Persze ami kézenfekvő, még korántsem bizonyos vagy valószínű.
1.133 Átmenetek. Az anatóliai kultúrákat követő Halaf- és (Ubaid) Obeid-kultúrák jelentik az átmenetet Catal Höyük és a sumer kultúra között. Templomaik már voltak, sőt ami az Obeid-kultúrát illeti, hatalmas templomaik és márvány szobraik is. Viszont a sumérokkal szemben őket a nonfiguratív elemek erős jelenléte jellemzi.
1.134 Megjegyzés. Már a majmoknál is a konfliktusok 70 százaléka látszólag ok nélküli, csupán a dominanciaviszonyok megerősítését szolgálja. Az általunk most és mindörökké hanyagolt emberi konfliktusokra is ugyanez áll. Mivel nem érezzük jelentősnek a konkrét hatalmi tényezőket és azok változásait a történelemben, külön nem is térünk ki rájuk, aminek az okát az előbb fejtettük ki.
1.135 A sumérok. Bevándorlásuk. Az El-Obeid-kultúrát követi a sumer, melyet a 4. évezred derekán a folyó-völgybe áramló ismeretlen származású népcsoport hozott létre. (Nyelvük nem sorolható az ismert nyelvcsaládokba.) Az Uruki kultúra általános datálása 3100-ra vagy 3200-ra jelzi a sumer felsőbbség megjelenését a térségben. Városaik Eridu, Ur, Larsza, Uruk, Suruppak, Nippur, Lagas, Umma fénykorukban 50.000-60.000 fős városok! Történetük szinte teljes időszakában függetlenek egymástól. (A birodalmiság egzakt gondolata Mezopotámiában akkád hozomány, ők is valósítják meg első ízben 2360-ban.)
1.136 A pillanat. A 3100 különleges pillanat az emberiség életében, amit nem elegendő egy szerencsés környülállásra utalással elintézni. Sok mindennek össze kellett jönnie egy villanásra, hogy egy találmány akkora hatást váltson ki, mint amilyet az írás és a sumer hatalom kiváltott. Ez az erő, a tekintély és a tekintélyek iránti össznépi feltétlen odaadás talán első tetten érhető jele a történelemben. Egy olyan felvirágzás, amilyen a sumer ezer esztendő, csak nagy lelkesedés, felsőbbrendűség érzet és akarat mellett, remek szervezettséggel, határtalan népi bizalom segítségével képzelhető el.
1.137 Az írás. Ők alkották meg a csatornázást, az írást, valamint a pecséthengert is. Nem egyáltalán, mert primitív szó-írás (ami lajstromok készítésére tökéletesen megfelelt) már létezett korábban, hanem a hangok és a nyelvtani elemek jelölését, vagyis a gondolatok közlésének módját. Az írás istene, Niszaba, egy termékenységszimbólum, egy növényi szár képe, tulajdonképpen a gabonát is jelentette.
1.138 Műveltség. Ugyanilyen többértelmű az ország neve is: Kengir, ami megművelt földet és művelt földet egyaránt jelent. Nem ők az első kultúraalkotó nemzet, de ők az első szellemiségében elemezhető csoport. Leírták ugyanis gondolataikat. Valami maradandóra törekedtek, biztonságot akartak, tehát civilizációt alkottak. (Vad népeknek, sőt egymással csak időlegesen együttműködő csoportoknak, hordáknak is van, illetve lehet kultúrájuk /alkotásaik, sajátos életszemléletük, elfogadott és hűen követett viselkedésmódjuk stb./, de civilizációja, az egyeditől ez az általános-érvényűségében olyannyira különböző értékrendszere csak keveseknek adatott meg, hogy legyen.)
1.139 Termelés és túltermelés. A sumer mítoszok jellemzően hajdankornak azt a korszakot tekintik, amikor a mocsári földön a növényi kultúra, és még inkább az öntözés megjelent, amikor Enki, ’a föld ura’ megalkotta és termékennyé tette a csatornákat. Ez a csatornázás és az öntözéses földművelés a hatalmas túltermelés révén, amit előidézett, csodálatos gazdasági potenciált hozott a suméreknek.
1.140 Létrejön az uralom, és megjelenik a gondolkodás alapja, az otium, a szabad idő és az unalom, a semmittevés. A túltermelés az elemekkel való mindennapi harc ellentéte, a vagyonosság és a békés életvitel alapja.
1.141 Miért Sumer? Nem azt nem érthetni, hogy az írás hogyan és miért jelent meg Sumerban, hanem hogy a korábbi birodalmak miért nem hozták létre. Bár az életszínvonal hatalmas növekedése megelőzte az írást, a szervezési feladatokat is sikerrel hajtották végre, legitim hatalom és hatalomgyakorlás is kialakult. Az emberek úgy érezték, eljött az idő, ők a magas nemzet.
1.142 Szinkretizmus. Ami sajátos, az a helyi hagyományok az idegenekkel való keveredése és a szinkretizmus létrejötte, a sztereotípiák elterjedése, mert az egyetemességre való törekvés első történelmi megjelenésével állunk szemben. Innen a civilizáció, olyan rendszer, amely elfogadható, sőt kívánatos az ’idegenek’ számára is. A sumer önbizalmat bizonnyal ez a kívánatosság táplálta évszázadokon át.
1.143 Birodalmiság és elkülönülés. Nem csupán ideológiai alapokon szerveződik a birodalom, hanem egyetemes igénnyel fellépő, koncepciózus eszmék fogják egybe a térséget. Az művelt, aki a Sumer Birodalomba tartozik.
1.144 Templomgazdaság. A sumer társadalomszervezet és gazdaság alapja a templomgazdaság, ami a lakosságot bérmunkában foglalkoztatja, de egyben atyaian gondoskodik is róluk, és a vallási rendszernek is a központja.
1.145 Iskola. A sumer művelődés másik letéteményese az Edubba, ’a tábla háza’, a sumer iskola, ahol az írnokokat nevelik.
1.146 Eposzok. Mitológiai és hősi eposzok jelentik a sumer művelődés kezdeteit éppúgy, mint magasságát. Érdekes, hogy a szakelemzések szerint Sumerban a mitológiai eposz szekunder a hősi eposz mellett. A sumer irodalom epikus jellegű. Az Uruk-i epikus ciklusban szereplő uralkodók történeti személyek, akik a 28-27. század táján éltek. A sumer epika legkorábbi emlékei, az Abú Szalábih-i táblák a 27-26. századra datálhatóak. Lugalbandáról, Gilgamesről szóló énekeket, ráolvasásokat, bölcs mondásokból szőtt oktató költeményeket tartalmaznak.
1.147 Művészetek. Zseniálisak a sumer szobrocskák. Az Italáldozatot bemutató férfi (27. század); a Tello közelében talált mészkő Férfifej (26. század); a Dijála-völgyében talált Italáldozatot bemutató férfi és imádkozó nő (27. század); I. Ebih-il kormányzó ülőszobra (25. század) és a másik Mariban talált lelet, egy nő különös kalapban, valóban kiváló alkotások. Igazán mesteri az ún. Ur-i standard, Entemena ezüst vázája és Pú-abi királyné fejdísze is. Csodálatosak az arannyal és lazúrkővel berakott bikafejek, melyek a 3. évezred elejéről származnak. Építményeik közül Ur-Nammu zikkuratuján (21. század) kívül túl sok minden nem maradt fenn, ha csak az ásatások során feltárt szentélyeket és lakóházakat nem vesszük. Egészében magasrendű alkotások.
1.148 1000 év. A sumer gondolkodás történelmi hátterét tekintve hozzávetőlegesen 1000 évről beszélhetünk. 3100-tól 2007-ig, a III. Ur-i dinasztia bukásáig, kisebb-nagyobb megszakításokkal a sumer hegemónia időszaka állt fenn.
1.149 (Mari és Élam szövetséges seregei döntötték meg a birodalmat. Ez után Mezopotámiában a széttagoltság, a városállamok önállóságának, a birodalmiság végének időszaka következik. A térségben uralkodó birodalom újra csak 1.700 k. jön létre, a Babiloni Birodalom személyében, amit 1531-ben a kassziták hegyvidéki népe söpör el, hogy 1202-ig uralkodjon a térségen.)
1.150 A Birodalom bukása után. Érdekes módon a számunkra fennmaradt sumer irodalom jelentős részét a 2. évezred elején, ezen belül is a 19-18. században jegyezték le. (Sok lelet származik egyébként a 28-26. századból is.)
1.151 A sumer irodalom értékes része zömmel hősi eposzokban maradt fenn.
1.152 Udvari kultúra. A kor udvari kultúrája nagyon fejlettnek számított. Monumentális építkezés folyt, gazdag a szertartási költészet és a zenei élet. Nagyon erős a költészet folklorisztikus ihletettsége. Az iskola, az Edubba nem egyházi, hanem világi, az udvarhoz tartozó, de szellemében független intézmény. (Nem csodás?! A mi Európánkban milyen brutális vallási elnyomással találkozunk a történelem nagy részében.)
1.153 Akkád. A sumer költészet a 2. évezred első harmadától mindinkább az akkád költészetben él tovább. A sumer nyelv lassan kihal. Jóllehet az akkád felsőbbség csak egy nagyon rövid, 130 esztendős periódusra, 2360 és 2230 közötti időszakra korlátozódik, amikor is a gutik szétverik az Akkád Birodalmat, és akik aztán 100 évig (2230-2130) uralkodnak Akkádon. Valójában a csekély időtényezőhöz képest sokkal markánsabb ez a mozzanat, aminek oka egyrészt az egyre nagyobb arányú sémi telítődés, másrészt a Sumer Birodalom egységének hiánya. (Mint említettük, az első egységes birodalmat a térségben az akkádok hozzák létre, még ha igen rövid időre is, kijelölve ezzel a jövő útját, mert majd mindenki ezt akarja.)
1.154 Gondolkodás – mitológia (szentháromság). A sumer gondolkodás a sumer költészet egészében tetten érhető, de igen kifejező a sumer mitológiában is. Ők találták ki például a szentháromságot. Az isteni triász tagjai An, az ég, Enlil, a levegő és Enki, a föld ura. Ők ugyan a főistenek, de nem az első istenek, mert mindannyiuk ősanyja Nammu, az őstenger. Ő hozza létre szűznemzéssel az első párt, az eget (An), és a földet (Ki), az első férfi és női nem megtestesítőit. Az ő szent nászukból (összekeveredés) születik Enlil (a légtér, a viharok, az elemi csapások és az ősvizek istene; ő választja a fejedelmeket az ország és a négy világtáj pásztorává), aki aztán szétválasztja az eget és a földet. Az édent úgy hívják: Dilmun, ahol Enki Ninhurszag-gal, majd annak leányaival stb. egyesülve népesíti be a vidéket. Végül megesz egy teremtett növényt, ami bűn, szörnyű bűn. Legyengül tőle, de hitvese meggyógyítja.
1.155 Az ember teremtése. Az ember teremtésére több sumer mítosz is létezik. Az egyik szerint az emberek a földből nőttek ki, a másik szerint agyagból formáltattak. Megint más helyen azt találjuk, hogy Aruru istennő teremtette, vagy pedig Lagma isten véréből lettek.
1.156 A karmikus rendet először a Nagy Kígyó, aztán az emberek bűne zavarja meg. Az újév ünnepe megtisztítja az embert és a világot. Az újévet a világteremtés megismétlésével, vagyis templomépítéssel szentelik meg. Mint ahogy a városok ősképei megvannak a csillagképekben, úgy a templomok képei is az égben.
1.157 Az Isten. A sumer szentháromság vezéralakja, An nevének írásjegye egy csillag, az Isten, ’dingir’ szójele is. Ő az első nagybetűs Isten a történelemben.
1.158 Héroszok. A sumer mitológia gyakran isteníti a héroszokat és királyokat. A Kis-i I. dinasztia 12., özönvíz utáni királya, Etana ’pásztor, aki az égbe ment’. (Sas hátán ment az égbe ugyanis, hogy feleségének elhozza ’a szülés gyógyfüvét’, de amikor eléri a célt, a sassal együtt lezuhan.)
1.159 Az uruki I. dinasztiából származó Lugalbanda, ’az erős király’ legyőzte Imdugudot, a viharmadarat, a sorstáblák elrablóját.
1.160 Uruk 4. királya, Dumuzi, ’törvényes fiú’, aki a ’halász’ címet viseli (aki a későbbi sémi mitológiában termékenységistenné változik) minden évben meghal a nyári hőségben, alászáll az alvilágba, ahonnan Inanna istennő (aki a feléledő növényvilágot jelképezi) hozza fel újra, hogy új életre keljen.
1.161 Uruk 5. királya Gilgames, aki megöli Humbaba óriást és az égi bikát, amivel megsérti Inannát ’az ég úrnőjét’. Ezért Inanna megöli Gilgames társát, Enkidut, a ’szolgát’. Gilgamest hatalmába keríti a halálfélelem, és nekiindul megszerezni az örök élet füvét. Utnapistim ’az igen okos’, az özönvíz túlélője az egyetlen halhatatlan, elmeséli neki az özönvíz mítoszát. Gilgames megszerzi az élet füvét, de egy kígyó elrabolja tőle.
1.162 Özönvíz. A világot az emberek rosszaságán (egyes változatok szerint zajongásuk miatt) felbőszült istenek elpusztítják. Egy emberen, egy királyon, Zinszudrán könyörülnek csak meg, aki még az özönvíz előtt lehetőséget és utasításokat kap bárka építésére, aki végül is nem jut be az új világba. Kárpótlásul Dilmun mesés országában él ezután. A világ újrateremtődik.
1.163 Bolygóistenek. A nagy isteni triász mellett a sumer mitológiában létezik egy bolygóisten triász is. Megtestesítői Nanna (hold), Utu (nap) és Inanna. Inanna a szerelem és a háború istennője, férfi és nő egyszerre.
1.164 Nanna sajkájával naponta áthalad az éjszakai égbolton, és 30 napos hónapokra osztja az évet.
1.165 Utu, a ’jog őrzője és a bíró’, naponta áthalad kocsijában a nappali égen, és eloszlatja a sötétséget. Éjszaka, az alvilágon keresztülhaladva, ő a nagy bíró. Attribútuma a korongra rajzolt több sugarú csillag.
1.166 A kép kiszélesedik. A panteon 60*60, azaz 3600 isteni alakból áll. (A sumerok egyébként is a 60-as számrendszert használták.) A mitológia maga nagyon gazdag, és a mindenfelé közel azonos módon ismert történeteken kívül tartalmaz egymással semmilyen összefüggésben nem álló, vagy éppen egymásnak ellentmondó részleteket is. A sumer mitológia szépsége és kimeríthetetlensége a koppintó alkotások – közük legismertebb Biblia néven futott be nagy karriert – sokaságában is tetten érhető. (Érzelmi alapon ugyan tagadhatnánk az egyes sugalmazottnak mondott munkák kopizó, másoló jellegét, de ha nem akarunk ismét hazudozni, akkor ezt jobb, ha nem tesszük, még ha fájdalmasan érint is a valóság, akkor sem.)
1.167 Gazdag mitológia fűződik Ninurta vadász isten, vagy Nergal, a perzselő nyári nap istene alakjához, akinek felesége Ereskigal, az alvilág úrnője, akinek követe Namtar, ’az, ami el van metszve’.
1.168 Gyakran említett téma az élet és az elmúlás küzdelme, amit bikákat és birkákat támadó sasok és oroszlánok szimbólumával jelenítenek meg, miközben Dumuzi, ’a jó pásztor’, az élet és a nyájak védelmezője küzd értük.
1.169 Sémi és indoeurópai népek beözönlése. Mezopotámia a 3. évezred során folyamatosan telítődik sémi elemekkel, ami néhány sajátos változást eredményez a vallási életben éppúgy, mint a gondolkodásban. A rövid akkád periódus után a következő fontos állomás a babiloni amoriták uralma a térségben. A kettő között a sumer írás egyre inkább papi írássá, valamint az akkád a hétköznapok nyelvévé válását figyelhetjük meg. Az akkád nyelv az 1. évezredig uralkodó jellegű (amikor is a térségben felváltja az arámi.)
1.170 Még két jelentős bevándorló csoportot kell megemlítenünk, az egyik indoeurópai népek (akik a sémikkel egy időben árasztják el a térséget) mint a gutik, kassziták és hettiták, akik sok bonyodalmat lesznek még okozandó. A másik, egyes behatárolatlan népek, akik többször dúlják a vidéket és változtatják meg alapjaiban a korábbi berendezkedést.
1.171 Egyiptom. Változatlanság. Egyiptom története sokkal egységesebb a Sumer Birodaloménál. Inkább birodalom, mert a birodalmiság eszméje a kezdetektől fogva jelen van Egyiptomban, méghozzá elemi szinten, az egyiptomiak zsigereiben.
1.172 Sumer hatások. Egyiptomban 3000 körüli időpontra tehető az egységes kultúra és a birodalom eszméjének megjelenése, a jelek szerint némi sumer inspirációra, jóllehet annak leginkább a szellemisége kellett megihlesse a strukturáltabb és fegyelmezettebb Egyiptomot, hiszen a sumer kultúra alapvetően városias. Ugyanakkor lényegében éppen olyan toleráns, mint az egyiptomi. Néhány századdal előtte Egyiptom átveszi a sumérektől a pecséthenger használatát, a téglából való építkezés és a hajóépítés technikáját, és ami a legfontosabb: az írást.
1.173 Előzmények. Az egyiptomi kultúra és így az egyiptomi gondolatiság nyomon követhetősége is az Egyiptomi Birodalom létrejötte előtti időkbe vezet bennünket. A 4. évezredi Badari és a Nagada civilizációk gondolat- és érzésvilágáról az agyagvázákra festett jelenetek mindennél beszédesebben adnak hírt. (A művészettörténet első igazi festménye egyébként egy halászó férfit ábrázol. 3500 körül készült, anyaga vászon.) A témák feldolgozása szakrális. (Mennyire nem sumer!)
1.174 Színek. A színek nagy jelentőséggel bírnak az egyiptomi megjelenítésekben. A zöld a zsenge papirusz színe, a fiatalság és üdeség szimbóluma, a fekete Egyiptom termékeny földje, a vörös a terméketlen sivatag, a fehér a fény, a hajnal, mely szétoszlatja a démonok alvilági birodalmát. A sárga az arany, az istenek húsa, a megronthatatlan, az örökkévalóság színe. A mélykék, a lápisz, a lazúrkő az istenek haja. A türkiz bajelhárító sugárzású, a tisztaság jelképe.
1.175 Fegyelem. Egyiptom művészeti alkotásaiban is szigorú regulákat követ, a kötelesség, a szent és a sors jelképeivel operál.
1.176 Birodalom. Az Egyiptomi Birodalmat (Alsó és Felső Egyiptom egyesítését) Ménész fáraó hajtja végre 2950 körül, megalapítva a hozzávetőlegesen 200 évig uralkodó I. thiniszi dinasztiát. Ménész honosítja meg a koronázási szertartást és alkotja meg az isteni birodalom mását Memphiszben. Egyiptom nem állt olyan hatalmas városállamokból, mint Mezopotámia, helyette megmaradt falvak együttesének. Viszont sokkal inkább birodalmi jelleget mutat, mint a Sumer Birodalom, ahol a városállamok mindig is nagy önálló erőt képviseltek. (50-60 ezer lakosukkal ez nem is meglepő.) Egyiptom ehhez képest igazi központosított birodalom, élén az isteni fáraóval.
1.177 Mozdulatlanság. Egyiptom a mozdulatlan, isteni formák birodalma, ahol a változás a megsemmisüléssel egyenértékű. Ezért is érdekes egy oly keveset változó birodalmat és kultúrát látni, ahol a formák többsége már az első dinasztiák alatt kialakul, és ahol úgy tartják: az V. dinasztia után (2465-2335) már semmi lényeges változás nem következik be Egyiptom gondolkodás- és kultúra világában.
1.178 Az isteni rend. Egyiptom a szervezés és az uralom máig legzseniálisabb formája és megvalósulása. Egyiptom minden földje a fáraóé. A fáraó isten, benne Ozirisz fia, Hórusz ölt testet.
1.179 Óbirodalom. Felső-Egyiptomban elsősorban gabonatermeléssel, a Delta vidékén főként állattenyésztéssel foglalkoznak. Az Óbirodalom államrendje a III. dinasztiára teljes fényében pompázik. (I. és II. dinasztiák királyi székhelye Thin, a III. dinasztiától Memphisz.)
1.180 A birodalom monoszokból, kerületekből áll, élükön a kormányzókkal (nomarkhész). Az államgépezet működését az írnokok biztosítják. A gazdasági élet középpontja a fáraó kincstára, az ’ezüstház’. Ide szolgáltatják be és innen osztják ki a gabonát, a nyersanyagokat és az árukat.
1.181 A régi faluközösségek helyett a lakosságot tömegesen telepítgetik állami igazgatás alatt álló telepekre. Egyszer földet műveltetnek velük, máskor az építkezésekben kell segíteniük, megint máskor hadjáratokban működnek közre, vagy csatornát építtetnek velük, esetleg kőfejtőkben dolgoztatják őket. A IV. dinasztia idejére a fenti forma uralkodóvá, ezáltal paraszti földtulajdon kialakulása lehetetlenné válik.
1.182 A III. és IV. dinasztiák ideje a piramisépítések kora (Dzsószer, Kheopsz, Khefren, Mükerinosz stb.) Az áradás 3 hónapja minden évben körülbelül 100.000 munkást biztosított az építkezésekhez.
1.183 Gyengülő rend. Az V. Ás VI. dinasztiák idején a hanyatlás jelei mutatkoznak. A nomoszok kormányzói tisztsége örökölhetővé válik, a templomkerületek és más gazdaságok is mentesülnek a beszolgáltatás kötelezettsége alól.
1.184 VII. dinasztia (2155-2147): 8 év alatt 9 uralkodó.
1.185 Átmeneti kor. Az Óbirodalom összeomlik, kezdetét veszi az első átmeneti kor. A VII-X. dinasztiák 2155-2040 közötti időszakában a fáraók szinte semmilyen tényleges hatalommal nem rendelkeznek.
1.186 Középbirodalom. A nomoszok egymással harcolnak a hatalomért. Végül Hérakleopolisz és Théba harcából ez utóbbi kerül ki győztesen, és 1991-ben létrejön a XII. dinasztia uralma, és vele együtt megalapul a Középbirodalom (1991-1785).
1.187 A régi hatalom azonban nem tér vissza. A Középbirodalom kézművesei már nem csupán a fáraó, hanem a nomoszok helytartói és vidéki birtokosok számára is termelnek. Általánossá válik a bronz szerszámok használata és megjelenik az üvegipar. Kialakul a fáraó oikoszgazdaságától független kereskedői csoport is. A faluközösségek parasztsága köréből létrejön egy középbirtokos réteg. A városok, amelyek az Óbirodalom idején közigazgatási és katonai központok voltak, az önálló kézművesek és kereskedők megjelenésével gazdasági funkciót is kezdenek betölteni. A fáraó hatalmának támasza a zsoldoshadsereg.
1.188 A Középbirodalom III. Szenuszer (1878-41) és III. Amenemhat (1841-1797) idején éli virágkorát.
1.189 Hikszoszok. A XIII. és XIV. dinasztiák idején a fáraói hatalom ismét gyengül. 1700 k. a hikszoszok (elő-ázsiai nép) rohama elsöpri a Középbirodalmat. (A hikszosz uralom a Delta vidékén kívül kiterjedt Szíriára és Palesztinára is. Pozitív hozadékok: ők honosították meg a lótenyésztést és a vas használatát Egyiptomban.)
1.190 Mitológia. Az egyiptomi gondolkodásban minden jó a Tep Zepi-re, az ’első alkalom’-ra utal, minden rossz ennek megváltozása.
1.191 Az egyiptomi eredetmítosz szerint az ősvizekből először egy domb bukkan elő (Héliopoliszban). Ez az ’Első hely’ a föld, a fény, az élet és a tudat. Másképpen az ősi domb (Kozmikus Hegy) az a hely, ahová a fáraó fölhágott, hogy találkozzék a Napistennel. Megint más mítoszok az Őstojásról beszélnek, amelyben a ’Fény Madara’ rejtőzött stb.
1.192 Atum a legfőbb, elrejtőzött Isten (a kígyó az ő első és utolsó képmása), Ré a Nap, a megnyilvánuló Isten.
1.193 A memphiszi teológia szerint Ptah a szellemével és a szavával teremt. Eszerint Ptah a főisten. Bár Atum teremti az első istenpárt, Ptah az, aki ’létrehozza az isteneket’.
1.194 A héliopoliszi teológia szerint a főisten Atum, aki önmagából keletkezett. Ő nemzi Sut, a levegőistent és Tefnutot, a nedvességistennőt. Ők ketten nemzik aztán Gebet, a földet és Nutot, az ég istennőjét. Ők nemzik Oziriszt, az árvizet és Íziszt, a királyi trón istennőjét, valamint Széthet, a sivatag, a viharok és a földrengés istenét, és Nephthüszt, a ház istennőjét.
1.195 Ozirisz, ’a szem helye’ nem csak termékenység- és királyisten, hanem halálistenként bíró a holtak felett.
1.196 Két Ozirisz-mítosz. Egy régebbi mítosz szerint Ozirisz vízbe fullad, innentől kezdve uralkodik az alvilágban, míg fönt átveszi helyét Széth. Egy későbbi mítosz szerint Széth öli meg Oziriszt, és szórja szét testének darabjait, amiket Ízisz rak újra egybe, és éleszt fel, hogy a holtak birodalmában uralkodjék eztán. Ozirisz és Ízisz gyermeke, Hórusz pedig megbosszulja Széth tettét.
1.197 Ízisz égistennő, anya- és uralkodó istennő Ozirisz holttestén ülve fogan, és szüli Hóruszt. Gyakran ábrázolják Hórusszal az ölében.
1.198 A panteon. Széth a rendezett világ peremvidékén uralkodik. Ő az idegenek védőistene.
1.199 Nephthüsz ’a ház úrnője’ halál- és síristennő.
1.200 A sólyom alakú Hórusz (’a messzeség’) a királyok védelmezője. Az ő utódai Egyiptom uraiként a fáraók.
1.201 A tehénfejű Hathor a nők, az öröm, a szerelem és a tánc istennője.
1.202 Amon (szimbóluma a kos) a birodalom isten az Újbirodalom főistene (Amon-Ré).
1.203 Ré a teremtés istene, a hajnali nap.
1.204 Az íbiszfejű Thot a hold; a sakálfejű Anubisz a halál; Aton a napkorong (IV. Amenhotep rá alapítja az egyistenhitet); Szerapisz termékenységisten.
1.205 Egységesség az eltérésben. Az egyiptomi mitológia egységes, a különböző nomoszok mégis különböző szentháromságot tisztelnek, ami pontosabban egy isten három alakjaként jelenik meg. Tehát egy isten három személyben, akit az emlékek egy istenként említenek.
1.206 Állati szellemek. Az állatok (nomoszonként más állat) tisztelete szorosan hozzátartozott az egyiptomiak gondolatvilágához. Thébában a kiválasztott krokodilt kaláccsal és pörkölt hallal etették, fülébe arany függőt akasztottak. Leguniverzálisabb tiszteletnek Hápi, az Ápisz bika örvendett, akinek feketének kellett lennie, nyelvén a skarabeusz jelével, hátán kiterjesztett szárnyú keselyű, úgy hogy közben farka kétágú szőrcsomóban végződik.
1.207 Kozmogónia. Az egyiptomi kozmogónia szerint az emberek Ré könnyeiből születtek, aki jól ellátta őket, (az emberi nyájat) értük teremtve az eget és a földet, nekik a levegőt, a növényeket és az állatokat is mind. Az emberek azonban összeesküvést szőttek ellene, mire ő elhatározta, hogy elpusztítja mindannyiukat. Hathor vagy Tatum neki is lát a feladatnak. Az összegyűjtött különböző anyagokkal kevert vért 7.000 korsóban viszik Ré-nek, aki ettől kiengesztelődik. De egyben meg is elégeli a földi uralkodást, felrepül az égbe, Su-ra bízva a földi uralmat.
1.208 Metafizika. Az egyiptomiak számára az ember testből és 3 szellemi erőből áll. Ka az életerő, ami megkülönbözteti az élőt a holttól. Az ősöktől adódik át a leszármazottaknak. A ka határozza meg a jellemet és a személyiséget. A ka a holtak szobraiban tovább él, a halott megtér ka-jához. A ka-t illetik az ételek.
1.209 Ba (madár testtel és ember fejjel ábrázolták) a saját lélek, az ember egyedisége.
1.210 Ah csak a halál után bontakozik ki, mert ő a lélek legszellemibb része. Halála után minden halandó egyesül Ozirisszal, és az égben egyetemes Ba-vá válik. Előbb azonban az alvilági bíróságon megítéltetik, hogy élete megfelelt-e a maat-nak, a világ kozmikus, etikai és rituális rendjének. Aki könnyűnek találtatik, annak szívét felfalja a vadállat, ő maga pedig örök időkre éhesen és szomjasan az alvilágban marad.
1.211 A kettős igazság csarnokában lehetőleg nemleges vallomást kell tenni: nem öltem, nem okoztam sírást, nem hagytam éhezni embert stb.
1.212 A maat a későbbi hit szerint egyre inkább az önismeret felé tolódik el, megszemélyesül, Ré napisten lánya lesz strucctollal a fején.
1.213 Kultusz. A halottkultusz és a halál mint téma Egyiptomban a legkidolgozottabb.
1.214 A régi időkben nők is viseltek papi hivatalt, később már csak énekeltek.
1.215 Bölcselet. A sumérokhoz hasonlóan, de náluk sokkal kifejezettebben az egyiptomiak bölcselkedtek is. Nagy hagyománnyal rendelkezik az ún. intelemirodalom (szebait = tanítás). Dzsedefhór (2600-2500) intelmei nősülésre biztatják az uralkodót; Ptahhotep (25. század) az államrendre és az erkölcsökre figyelmeztet. „Ne légy gőgös tudásodra, ne légy elbizakodott amiatt, hogy tudós vagy, kérj tanácsot tudatlantól éppúgy, mint tudóstól, mert nem lehet elérni a művészet határát…” Heti (21. század) állítja intelmeiben először a világmindenség középpontjába az embert, művében dicsőíti az isteni jóságot. Jelentősek még Ipuwer (22. század) intelmei, aki egy válságos kort vetít elénk; Noferti intelmei (2000 k.), mely valójában egy prófécia a rendcsináló I. Amenemhat eljöveteléről; és Amenemhat intelmei (20. század), mely mű egy sikertelen merényletet ír le gyönyörűen és ihletetten, akárha a kiszámíthatatlanság intelmeinek gyűjteményét olvasnánk.
1.216 Piramisszövegek. A piramisszövegek – melyek a VI. dinasztiától, a kispiramisok korától léteznek, mert a nagy piramisok felirattalanok, csöndesek – a fáraó túlvilági sorsát jelenítik meg, írják le nagy részletességgel. Ehhez képest egy jó egyiptomi szemében a földi élet lényegtelen.
1.217 Sírok oldalára vésett munkadalok (Hordszékvivők dala, Pásztordal) is maradtak fenn ebből a korból. Az Óbirodalomra nyúlnak vissza még egyes himnuszok is, és mint ilyen, a Memphiszi teológia egyes részletei úgyszintén.
1.218 Gondolkodás és ábrázolásmód. Az egyiptomi gondolkodás- és ábrázolásmód változhatatlanság felé ívelő vonulata (ami legpompásabban a monumentális építkezésekben és a teret síkokká alakító festményekben és relifeken látható igyekezetében fejeződik ki) az első átmeneti korban megtörik, de meg nem változik. Ugyanez igaz a gazdaságra is. Már a legkorábbi időktől felfedezhető egyfajta ellentét a művészetben az egyszerű, időtlen, geometrikus megfogalmazás és az eleven naturalizmussal telt részletábrázolás között. Az egyik legcsodásabb példa erre a Médumi ludak (2500 k.) ábrázolása.
1.219 Az egyiptomi gondolkodás sohasem válik öncélúvá. Tudománya (komoly gyógyászata, matematikája, csillagászata /az 5. évezred óta 365 ¼ napos évekkel számolnak!/, térképészete, építészete) kiemelkedő. Gondosan tanulmányozzák az állatokat, növényeket, az idegen országokat és népeket.
1.220 Természetesség. Az egyiptomi ember számára az igazság és az isteni világ nem valami absztrakt, hanem éppenséggel valóságos, konkrét. Az egyiptomiaknak nincsenek tételes vallási könyveik, mert nincs szükségük rá. Az istenek számukra kinyilatkoztatás nélkül is megismerhetőek. Nem tanítások, hanem mítoszok és liturgikus iratok szólnak róluk.
1.221 Formalizmus. Egyiptom befogadja az újat, de mindjárt formalizálja is. Egyiptomban ami megjelenik, rögtön meg is merevedik, ’örök’-ké lesz. Egyiptomot rugalmassága és a változások rögzítése egyedülállóan hosszú ideig életképessé tette. Ez nyilvánvalóan a legnagyobb minta a történelemben.
1.222 Nem abszolút – nem okoskodó. A metafizika a moralitással keveredve elveszíti az abszolútat, és talán ez Egyiptom lényege. De az egyiptomi nem akarja végiggondolni, minden gondolhatót elgondolni, aztán meghalni; amit tesz, neki elég tudnia, hogy helyes az. (Az okoskodás már görög.)
1.223 Szkepticizmus. A Középbirodalom megteremti a szkeptikus gondolkodást, a lélek mélységeit és az érzelem megnyilvánulásait tudomásul vevő plasztikát, és a pszichológiai eszközökkel dolgozó novellát.
1.224 Az első fennmaradt egyiptomi prózai elbeszélés, A paraszt panaszai: „…A nagy úr elvesz attól, kinek nincs ura és az egyedülállótól rabol… nem gonosz-e ez a dolog?… Gonoszat tesznek a nagyok…”, az első átmeneti korból (2070 k.) való. Ugyanide datálódik Az életunt beszélgetése lelkével és a Hárfás dalok. A Középbirodalom korában keletkezett A hajótörött története és a Szinuhe története.
1.225 Egy új birodalom. A hikszoszok harci szekeres, lovas, vaskardos rohamát (1750) követő 150 éves uralma eléggé átalakította az egész akkor ismert világot. Mezopotámiában ez a kasszita uralom ideje, Egyiptomban 500 évre megalakul az Újbirodalom. A katonai arisztokrácia kialakulása egy teljesen új berendezkedés képét vetíti elénk. III. Thotmesz kiterjeszti Egyiptom határait, uralmát Szíriára és Föníciára. Egyiptom megújul. Az Ámon-papok közben a teokráciáért szálltak harcba. IV. Amenhotep (1377-1358) ezért bevezeti az egyistenhitet, Aton, a napkorong tiszteletét. (Az egyistenhit tőle indul hódítóútjára.) Nap-himnusza szépen zengi: „…ha Te ragyogsz a horizonton és fénylesz korongodban nappal, előzve a sötétet…”.)
1.226 ’Tengeri népek’ vándorlása. A 12. század hatalmas népmozgások színtere az egész Földközi-tengeri térségben. Egy ’tengeri népek’ néven emlegetett migráció rázza meg a benépesült világot. Miután elsöpörte a hatalmas Hettita Birodalmat, meggyengíti Mitannit, végül hosszú harcok után végleg megtöri Egyiptomot is. A XXI. dinasztia fáraóinak uralma csak dél-Egyiptomra korlátozódik (1085-950).
1.227 Az egyiptomi szellemiség. Ami viszont feltűnő, hogy Egyiptom szellemisége kétezer éves egyedülálló virágzása során a változások ellenére egységes maradt. A fáraó isteni tekintélye, az istenekhez való viszonyulás, a művészi ábrázolások, az arcfestések, a halottkultusz stb. mind az egyiptomi lét jellemzői maradtak.
1.228 Két szupertársadalmat láttunk, amelyek nyomait mélységében áttanulmányozhatjuk, hiszen mindenki számára könnyen elérhetőek. Nekünk magyaroknak még szerencsénk is van kiváló kutatókkal. A sumer eposzok kiváló fordításban elérhetőek, és Dzsedefhór intelmei úgyszintén angolul. A piramisok nem kerültek még víz alá és a Szfinx is megmenekült. Akármennyi időt szenteltem is ennek a két magaskultúrának, egyetlen percét sem sajnálom. Most is szívesen veszem a kezembe a sumer szövegeket, bár többet fejből is idézhetnék, mint az Enki és Ninhurszag-ot: „Uborkát hozzál nekem, szárával, almát hozzál nekem, ágával, datolyát hozzál nekem, dús fürtjével, szőlőt hozzál nekem, vesszejével: kötőfékre kötött szolga lesz ő, kötőfékre kötött szolgám lesz majd Enki.” Ugyanúgy Ptahhotep intelmei: „Ne légy gőgös tudásodra, ne légy elbizakodott amiatt, hogy tudós vagy, kérj tanácsot tudatlantól éppúgy, mint tudóstól, mert nem lehet elérni a művészet határát…”
1.229 Szekunderek. Különösen hathat, hogy a sumer és egyiptomi kultúrán kívül minden egyéb civilizációt szekunderként utasítunk egy alpontba. Különös azért is, mert az illető elmélet távolról sincs igazolva, ugyanakkor Egyiptom is több ponton kötődik Sumerhoz, és a sumer kultúra sem előzmény nélküli, hiper-originális. Azt pedig, hogy India és Kína teljes civilizációját szekunderként kezeljük, még nekünk sincs szándékunkban. Mégsem változtatunk felosztásunkon, mert úgy ítéljük meg, hogy a fent említettek (Sumer, Egyiptom) mindennél nagyobb és egészében hatással volt (mind a kettő) az eljövendő idők alakulására, amíg ugyanez egyetlen más kultúráról sem mondható el. Ha figyelmesen olvassuk és átgondoljuk a fenti két alakulatot, számtalan elemet találunk nem csupán India és Kína (ők csupán a legjelentősebbek), hanem az összes többi későbbi nagy kultúra képében, amely egyértelműen sumer vagy egyiptomi, vagy a kettő egyvelege. Ma már szinte az összes ókortudomány csatlakozott ahhoz az állásponthoz, hogy az indiai elképzelések gyanús egyezései az egyiptomi eszmékkel nem csupán véletlen, hanem elég jól lekövethető másolás eredményei. Aligha érdemel külön magyarázatot az egyistenhit, a szentháromság, az özönvíz sztori, a lélekvándorlás ötlete és egyebek eredetének és az információ áramlásának a kikutatása. (Ugyanígy szinte évről évre lekövethető a technikai találmányok vándorlása akár koncentrikus körök formájában, akár konkrétan beazonosítható vándorló csoportok formájában érhető tetten. Ma már senki nem annyira elvetemült, hogy őseredetinek gondolja és másodkezű, tipikusan másoló nemzetekhez kösse a nyilvánvalóan kopizott holmikat.)
1.230 Asszíria. A kezdetek. Pályafutása 3. évezred végén kezdődik egy katonailag szervezett birodalom létrehozásával. Alapját sémi és hurri törzsek összeolvadása adja. 1530 és 1350 között Mitanni uralma Asszíriában. A hettita győzelmet kihasználva Assuruballit (1362-1326) fölszabadítja Asszíriát. I. Tukulti-Ninurta (1242-1205) uralkodása jelenti Asszíria első virágkorát; Babilon és Mezopotámia egy része is uralma alá kerül.
1.231 A nagybirodalom. Kisebb megingást követően II. Assurnaszirpal (884-859) hatalmas birodalmat hoz létre. III. Tukulti-apal-ésarra (746-727) és II. Sarrukén (722-705) sikeresen hódít. 671-ben Asszíria még Egyiptomot is igája alá hajtja. De nem bírja sokáig összefogni ezt a hatalmas térséget, és Assurbanapli (668-631) – aki Ninivében létrehozza kora legnagyobb könyvtárát – halála után a birodalomnak már csak néhány éve marad 612-ig, Ninive médek általi földúlásáig.
1.232 Ragadozók. Asszíria története különösen figyelemreméltó, mivel ők a legsikeresebb ragadozók a korabeli történelemben. Hatalmas uralkodóik már a kezdetek kezdetén ’a mindenek királya’ címet viselik, amikor még gyakorlatilag inkább rajtuk, mint ők másokon uralkodnak. De ez megpecsételi, determinálja sorsukat is. A háború lételemévé válik Asszíriának. A környező népekkel való harcokban bár hol ők, hol mások győznek, a szenvedély, amivel néhány év múlva uraikra vetik magukat, mintha mit sem lankadna.
1.233 Katonai szervezet. I. Sulman-Asaredu (1272-1242) szervezi a birodalmat azzá a katonai alakulattá, ami tökéletesen harcokból és rablásból él. A királynak egyetlen dolga van, szervezni és irányítani a hadjáratokat. Hatalmát csupán az arisztokrata tanács korlátozza némiképp. Uralmukat a leigázott népeken úgy biztosítják, hogy az ottani uralkodókat leváltva, saját vezetőt neveznek ki kormányzónak. A rakoncátlankodókat (gyakran egész népeket!) összevissza deportálják a birodalom területén. Az asszír szabad parasztok zsoldos-katonákként funkcionálnak. A termelőmunkát a leigázott népek végzik.
1.234 Mitológia. Nemzeti istenük Assur hadisten. Jelképe a kard. Később szárnyas oroszlánon lovagolva szerepel. A háború fia a béke: Ninurta. Ninlil, Assur felesége a győzelem istennője. Ninlilt oroszlánnal és szárnyakkal ábrázolják. A mennydörgés istenét, Adad-ot, bikán lovagolva, villámmal a kezében jelenítik meg.
1.235 Építkezések. A hatalmas hódítások mellett pompásan monumentális építkezések is folytak a birodalomban. Elég megemlítenünk Sarrukint, aki egy új várost teremt 300 hektár területen a semmiből, és elnevezi Dúr-Sarrukinnak. Csupán palotája 10 hektár alapterületű, 909 teremből és udvarból áll. A sors iróniája, hogy Sarrukin csupán 2 évig élvezhette palotája kényelmét. Utána senki nem lakik ott. Fia Ninivében építtet palotát. A sumer alkotások zöme építmény és dombormű. Összesen két szoborportré került elő.
1.236 Kegyetlenkedések. Soha nem látott kíméletlenséggel bánnak el az asszírok a legyőzött népekkel, és még dicsekednek is vele! Megcsonkítják áldozataikat, egész városokat irtanak ki, a levágott fejeket gúlákba rakják vagy a városfalakat dekorálják ki velük, sokszor éppenséggel megnyúzzák szerencsétleneket és bőrükkel oszlopokat vonnak be stb.
1.237 A kor? Asszíria hatalmas hadi gépezete csak katonai erejében bízva uralhatta a legyőzött népeket. Talán kor, talán egyéb okoknál fogva nem valósult meg a perzsák idején oly tökéletes szintre emelt kormányzat az idegen népek felett. Így az asszírokra az állandó háborúskodás és a rettenetes kegyetlenkedés maradt.
1.238 A többi jelentékeny nép. Sok figyelemreméltó nép élt és gondolkodott ebben a pezsgő régióban az idők során, akikről illene megemlékeznünk, de csak kevesekről fogunk is. Ennek oka egyrészt, hogy alapvetően a sumer-akkád és egyiptomi gondolkodás határozta meg szellemüket, másrészt, hogy ők maguk – a sors különös fintora miatt – részben vagy javarészt hatástalanok maradtak az elkövetkezendő időkre vonatkozóan. Néhányukat azért említsük meg.
1.239 Elám. Egy szintén 3. évezredi birodalom, aki a térség teljes történetében jelen van, háborúzik (1173-ban még Babilont is végigdúlja), és csodálatos udvari kultúrát fejleszt ki. Fővárosa Szúza. Panteonja élén Peninkir, ’az ég úrnője’ áll. Végül 645-ben Assurbanapli foglalja el a fővárost.
1.240 Hettita Birodalom. Egy indoeurópai nép, amely a 18. században az asszírok zaklatása miatt, a külső nyomásból belső erőt merítve, Nesza fővárossal létrehozza a Hettita Birodalmat. I. Hattusili (1640-1615) benyomul Szíriába. Az új főváros Hattusa. Telepinu (1525-1500) a ’harcosok gyűlése’ megalapításával tovább erősíti a birodalmat. Utódai megakadályozzák Egyiptom terjeszkedését Szíriában. 1200 k. a ’tengeri népek’ elsöprik a Hettita Birodalmat. Főistenük Vurunsemu napistennő. Sok hurri istent is tisztelnek. Leigázott népekkel kötött szerződéseik a Bibliában köszönnek vissza ránk. Három fő pontjukban egyrészt elzengték dicsőségüket, másrészt kötelességlistát közöltek a legyőzöttekkel, végül szót ejtettek a kötelességek teljesítéséhez kötődő jutalmakról és a büntetésekről. Vérbeli profik. Királyaikat elődeik iktatták be; haláluk után megistenültek. A hettita szobrászatban az istenek és az emberek karcsúak és lendületesek.
1.241 Akár korábban Catal Höyükben és Hacilarban, a Hettita Birodalomban is szerte megtaláljuk a bikát mint a tisztelet egyik fő tárgyát, valamint jellemzőek a leopárdoktól kísért istennő különféle ábrázolásai.
1.242 Mitanni. Hatalmas hurri birodalom a 16-15. században! Virágzásának a Hettita Birodalom vet véget 1370 k. Panteonja élén Kumarbi, az istenek atyja áll. A hurrik árja felső rétege (lovagok) védikus isteneket tisztel, mint Indra, Mitra és Varuna.
1.243 Kasszita Birodalom. A kassziták, mint volt szó róla, 1583-ban hozzák létre birodalmukat, 1531-óta uralkodnak a hajdani Babiloni Birodalom helyén; 1202-ben pusztítja el birodalmukat a ’tengeri népek’ beözönlése. Kultúrájukban és gondolkodásukban mivel messzemenőkig alkalmazkodtak Babilonhoz, nincs mit mondanunk róluk.
1.244 Óbabiloni Birodalom. 1830 körül a Babilónia területére benyomuló amorita törzsek megalapítják az Óbabilóni Birodalmat, aminek fénypontját Hammurapi (1728-1686) uralma jelenti. Törvényeit a kis- és közepes rabszolgatartóknak alkotja, a szemet szemért, fogat fogért elvet hirdetve. Ő teszi meg Marduk városistent (nap bika) a birodalom főistenévé. 1530 k. a hettiták elfoglalják Babilont. Gondolkodásában és vallásában inkább a hagyomány közvetítőjeként, mint önálló alkotóerőként szerepel. A sumer-akkád hagyományt viszi tovább. A fordulattal természetesen nem ér véget a birodalom virágzása, csak már nem amorita uralkodókkal, hanem idegenekkel. Egészen 605-ig, az Újbabiloni Birodalom megalakulásáig.
1.245 Fönícia. Mivel a terület, amit a 3. évezredben elfoglaltak, mezőgazdaságra vagy bármi egyébre csak korlátozottan alkalmasnak mutatkozik, inkább kereskedni kezd ez a rendkívül ügyes sémi nép. Már a 2. évezredben hírhedt rabszolga-kereskedők. Ugarit, Büblosz, Szidón és Türosz voltak legjelentősebb városaik, oligarchikus köztársaságok. Az egyiptomi uralom után kereskedelmükkel a 12-8. században hatalmas jelentőségre tesznek szert. Kultúrájuk legkiemelkedőbb vívmánya a 22 jelből álló mássalhangzóírás megalkotása. Főistenük a sémik körében általában tisztelt Baál (akiből a zsidóknál később Jahu lesz). Adónisz (’úr’) természetistennek Bübloszban van a főszentélye.
1.246 Urartu. Karrierjét 1300 k. kezdi az Örmény-hegyvidéken Tuspa fővárossal. Jelentős fémművességgel rendelkeznek. Állandó harcok az asszírokkal váltakozó sikerrel. Virágkora 781 és 730 közé esik. Sikeres hadjáratok Asszíria ellen és a Kaukázuson túl is. I. Rusza (730-714) harca a kimmerek és az asszírok ellen felőrli Urartu erejét. 714-be II. Szargon elfoglalja Urartut.
1.247 Újbabiloni Birodalom. 605-ben, az Asszír Birodalom megsemmisítésével, II. Nebukadnezar (604-562) vezetésével létrejön az Újbabiloni Birodalom. Az ő idején Babilon uralja gyakorlatilag a ’Termékeny félhold’ egészét. Kürosz 539-ben elfoglalja Babilont.
1.248 Babilon – rövid virágzási periódusaiból nem is gondolná az ember – kultúrájával és gondolkodásával az egyik leghatásosabb elem a térségben. Önállót mégsem alkot – mint ahogy korábban megjegyeztük volt az Óbabiloni Birodalommal kapcsolatban. A szokásos sumer isteneken kívül jelentős Babilonban a hold kultusza. Enlil fia, Szín egyben a jóisten is. Fiatal bika alakban ábrázolják amint éppen megtermékenyíti a tehén alakú Istárt.
1.249 Az újévet a tavaszi napéjegyenlőség idején ünnepelték. A 12 napos ünnep bűnbak feláldozással kezdődik, a király a nép nevében való önmegalázásával és gyónásával folytatódik. A 8.-tól a 10. napig Marduk szenvedéseit és győzelmeit mutatják be. Körmenet, aztán Marduk halála és feltámadása, végül mennybemenetele következik. A körmenet szövegkönyve az Enuma elis (’amikor fent’).
1.250 Megalith építmények. Ezek az európai építmények bár lehet, hogy megelőzték az égei hatást (ami korántsem bizonyos), méreteikben, művészi kidolgozottságukban és szellemiségükben is messze alatta maradnak a korabeli és a korábbi egyiptomi és elő-ázsiai konstrukciók nívójának. Noha összeköthetőek csillagászati megfigyelésekkel éppúgy, mint különböző szertartásokkal és halottkultusszal, kidolgozott alkotásoknak aligha nevezhetőek a k. 3400 és 2000 között épült menhirek (földbe állított magas kövek), cromlechek (körbe állított menhirek) és dolmenek (az oszlopokra fektetve rárakott kőlapokból összeállított építmények).
1.251 India. A kezdtek. India szellemi- és kultúrtörténete a 4. évezred vége felé kezdődik, amikor az ott élő csoportok egyre szervezettebbé váló településrendszereket alkotnak. Harappa és Mohendzso-Daro 2500-ban birodalmi központokként funkcionáltak az idoeurópaiak beözönlése előtti időkben, amikor is a dravida őslakók magas – mezőgazdaságra épülő – kultúrát hoznak létre az Indus völgyében, átvéve a sumer kultúra vívmányait, a pecséthengert, fémművességet, fazekasságot, néhány isteni történetet stb. (A Gangesz völgyében hasonló lehetett.) Nem kétséges, hogy a ’jóga testtartásban ülő alak’ és a ’Nagy Istennő’ ős-Sivának kikiáltott szimbólumának van alapja, de bizonyítani aligha lehet. 1400 körül aztán elsöpörte ezt a magas civilizációt az árják nomád ló- és szarvasmarha tenyésztő népének beözönlése. Az indiai szellem szinte minden szintjét annyira átitatja a jellemzően egyiptomi eszmevilág, hogy nélküle értelmesen aligha tárgyalható.
1.252 Varnák. Az árják, nem akarva keveredni a leigázott dravida tömegekkel, szigorúan kasztok szerint osztották be a lakosságot, ami nem csak a házasulásokat, hanem az egyes emberek által elvégezhető munkákat is szabályozta. Az uralkodó osztály két varnából (’szín’) állt: a bráhmanákból (papok) és a ksatrijákból (katonai előkelők); míg a másik két varna a vaisjáké (szabad közrendűek) és a sudráké.
1.253 Hódítás. A sűrűn lakott India meghódítása meglehetősen nyögvenyelősen ment. A 2. évezredben közepén kezdődött, de 1000 körülre még csak Pendzsábra terjedt ki; a Gangesz medencéjét csak 1000 és 600 között sikerült teljesen meghódítani, addigra viszont az indiai írott kultúra nagy része már készen állt.
1.254 Művek. A 2. évezred végén elkészülnek a Védák; a 8. századra pedig a szertartás-magyarázó szövegek, a bráhmanák is. Valahol már a Mahábhárata és a Rámájana is összeállt, bár őket csak az időszámításunk kezdete körüli időszakban jegyzik le. Buddha beszédei és az Upanisadok keletkeznek az időszámításunk előtti századokban. India ekkor már egységes birodalom.
1.255 Birodalom. Pontosabban az Indiai Birodalom csak ólomléptekkel alakulgat (mintha minden le lenne lassulva ezen a vidéken). A 6. században 16 államból áll, melyek közül 2, Magádhá és Kósala a legjelentősebb. Harcukból a 6. században Magádhá kerül ki győztesen, de csak a makedón hódítás után 305-ben, Csandragupta hódításaival jön létre a birodalom. Hozzá kell azonban tennünk, hogy Indiában a birodalmiság történelmének teljes tartamában nem ver gyökeret, mert nincs hozzá affinitásuk.
1.256 Védák. A védikus kor 1400-tól 900-ig tart. A Rig-véda a világteremtést úgy írja le, hogy a kezdet kezdetén nem volt sem lét, sem nemlét, csak az Egy, az oszthatatlan Egész létezett. Az aszkézis (tapasz) által keletkezett (mely megalkotta a vágyat /káma/) a jelenségvilág. A Rig-véda 33 istene két istenosztályra oszlik. A dévákat, akik tulajdonképpen természetistenek (’isten’) Indra időjárásisten vezeti. Ide tartozik Siva, a vihar és a rombolás istene és Visnu, az ég és a föld fenntartója is. Az aszurákat, akiknek a kezében van a teremtőerő (mája) Varuna (’igazságszó’) vezeti. Közéjük tartozik Aditi (’szabadság, kötetlenség’) az óind Nagy Istennő; és Mitra, (’egyetértés’) a rend istene.
1.257 Bráhmanizmus. A védikus kort követően jön létre a bráhmanizmus (900-400), ami a bráhmanok megnövekedett hatalmát jelzi. A dévákkal és ászurákkal szemben Pradzsápati (’a teremtmények ura’) emelkedik a legfőbb úrrá. A bráhman a lét uralkodó elvévé válik. A bráhman a kozmikus elv, az egy, aminek nincs neme, nincsenek tulajdonságai, túlvan jón és rosszon. Nem lehet megismerni, csak eksztázisban tárul föl a beavatottak előtt. Az emberi lét egységelve az atman (’lehelet, pára’). Az upanisádokban a bráhman a kozmikus elv, míg az atman a pszichikai elv.
1.258 Tat tvam aszi. Tisztában lenni azzal, hogy a bráhman és az atman egy – jelenti a magasabb tudást, amikor az ember a vágyaktól megszabadul.
1.259 Lélekvándorlás. A lélekvándorlás (szanszára = létkörforgás) a karmával (’tett, munka’) függ össze, mert amit az ember a földi élete során tett, és amelyekért nem kapott büntetést, az újra testet ölt valamilyen élőlényben, aszerint természetesen, ahogy viselte magát. Így dönt az ember a saját sorsáról. Csak ha már megbűnhődött és újabb karma nem keletkezik, szabadul meg az ember a körforgástól, ami minden indiai álma.
1.260 Hinduizmus. A bráhmanizmus hanyatlása óta hinduizmusnak hívjuk az ősi ind hitvilág máig Indiában legtöbb követővel rendelkező formáját. A vallás három fő istene: Bráhma a teremtő, Visnu a fenntartó, Siva a pusztító. Mindent a dharma (’világtörvény’) szabályoz. A jóga az igazsághoz vezető út.
1.261 Buddhizmu. Gautama Buddha (563-483) ébredése a védett világ és a való élet összevetéséből ered. Gazdag ksatrija család sarjaként a világtól elzárva nevelik, majd 16 éves korában megházasítják. Születik egy gyermeke, de unatkozik, aztán elhatározza, hogy kikocsikázik és körülnéz a világban. Először egy aggastyánt, aztán egy beteget, végül egy halottat lát. Amikor negyedszerre kocsizik ki, egy remetét pillant meg. Ekkor elhatározza – épen 29 éves –, hogy ő is vándorló aszkétaként fog élni, amíg meg nem érti a világot. 6 évig hiába próbálkozik bráhmanákkal, jógapapokkal és aszkézissel, amikor végre a meditációhoz fordul. Nézi egy kis folyó vizét, és egy fügefa árnyékában magába mélyed. Rájön négy szent igazságára: a szanszárára, a dharmára, a karmára, amikből konklúziója a karmától való szabadulás. Ezután Buddha vallást alapít felismeréseire, amit 77 csodával erősít meg. 80 éves korában hal meg. A Nirvánába jut.
1.262 Az ötparancsolat. Buddha minimuma: 1, Az élet kioltásától való tartózkodás; 2, a lopástól és rablástól való tartózkodás; 3, a nemi tisztátalanságtól való tartózkodás; 4, a hazugságtól való tartózkodás; 5, a részegítő-, izgató- és kábító szerektől való tartózkodás.
1.263 A két erény. Buddha két erényt tartott mindenek fölött valónak: a barátságot és a részvétet.
1.264 Dzsainizmus. Alapítója, Mahávíra (539-467), akárcsak Buddha, a papi kaszt ellen száll síkra. Mahívira (‘nagy hős’) 28 évesen megy igazságot keresendő világgá. 30 éves korára meg is alkotja elméletét, és fölveszi a Dzsina (’győző’) nevet. Meztelen aszkétaként él. 72 éves korában hal meg. A dzsáinisták szigorú szerzetes aszkéták, akik szerint csak az éhhalál szünteti meg a karmát. Ötparancsolatuknak csak az utolsó pontja tér el Buddháétól, az pedig a nincstelenség. Legfőbb elvük minden élőlény kímélése, amit rendkívül akkurátusan be is tartanak.
1.265 Művészete. Indiát – mint minden kultúrát és gondolkodást – művészete leplezi le a legjobban. Ebből egy túlfinomult, realitásérzékét vesztett, a földi materiális dolgoktól a lehető legtávolabb került, szellemi lények világa tárul elénk. India mesés világ. Gondolkodása pedig a legemelkedettebb az emberi világban.
1.266 Kína. Kezdetek. A Huangho völgyében alakul ki az első kínai civilizáció a 3. évezred utolsó századaiban. Nem sok információt hagyott ránk. A 2. évezredig, úgy tűnik, ősközösségi rend uralkodott.
1.267 Államiság. Az első nyilvánvaló kínai államot Sang-Jin kor (1550-1050) néven ismeri a történelem, ami két uralkodó dinasztiát jelöl. A Csou-dinasztia (11-3. század) adja az első császárokat Kínának. A főváros Lojang. Hatalma nem kis részt a hiung-nu törzsekkel való harcok eredményeként (akik 822-ben elfoglalják a Csou állam fővárosát) a 6. században erősen meggyengül, anarchikus viszonyok alakulnak ki.
1.268 Előretekintés. Az anarchián a C’in-dinasztia (246-209) lesz úrrá. Ők kezdik el a Kínai Nagyfal építését. 4 évtizedes uralkodásukat a Han-dinasztia (i.e. 209 – i.sz. 220) 4 évszázados regnálása követi. Az ő uralmukat is a hiung-nu törzsek döntik meg.
1.269 Taoizmus. Alapítója a legendás Lao-ce (‘öreg mester’) /604-517/, akit napsugártól fogant anyja 81 évig hord, mielőtt bal hónaljából megszüli egy szilvafa alatt. Életét mint udvari levéltáros tölti, és csak öreg korában határozza el, hogy visszavonul minden tisztségtől. Egy bika hátán akarja éppen elhagyni a tartományt, amikor egy határőr arra kéri, hogy hagyja itt tudását. Ekkor írja meg művét, a Tao-te-king-et. A ’tao’ (’út’) a soha nem változó abszolútum. A ’te’ (’erény’) az egyén része a ’tao’-ban. A ’te’ a ’vu vej’ (’nem cselekedni’) révén működik. Lao-ce a kis faluközösségekben hisz, ahol soha semmi új nem történik. Gondolkodása a parasztoknak szól. Szembeszáll a versengésen, cselekvésen, törtetésen, okosságon és hamisságon alapuló városi kultúrával. Olvassuk! „Ha nem becsülik a kiválóakat, akkor a nép közt nem lesz marakodás. Ha nem tartják nagyra a nehezen megszerezhető vagyontárgyakat, akkor a nép közt nem lesz többé rablás… A dicsőség és szégyen: félelem… Elérek a teljes ürességig, megőrzöm a rendíthetetlen nyugalmat, és minden dolog maga növekedik, én meg csak szemlélem visszatérésüket (körforgásukat). Íme, minden dolog felvirágzik, s minden visszatér e gyökeréhez. A gyökérhez való visszatérést nevezik nyugalomnak, erről pedig azt mondják: meghódolás a sors előtt. A meghódolás a sors előtt: állandóság. Aki megérti az állandóságot, az felvilágosult. Aki az állandóságot nem érti, az vakon megy a szerencsétlenségbe.”
1.270 További mesterek. Lao-ce követői közül kiemelkedik Csuang-ce (4. század második fele), aki már igazi filozófus.
1.271 Konfucianizmus. Kungfu-ce (551-479), latinosan Konfucius, kalandos életét 19 éves korában házassággal kezdi, és már 22 évesen tanítványokat fogad. 518-ban találkozik Lao-ce-vel, tovább tanít, magas hivatalt vállal, menekülnie kell, bebarangolja Kínát, aztán 483-ban visszavonul és tanulmányoknak meg a régi művek átírásának szenteli hátralevő idejét. Híres munkái: Su king (’Az írások könyve’) és a Ji king (’A változások könyve’). Tanítása, hogy az embernek tanulnia kell, hogy erényes legyen. Alapelve a tisztelet (hsziao) és az illendőség (li). A legőszintébben azonban Konfucius a Lun-jü-ben, a tanítványai által lejegyzett Beszélgetések és mondásokban jelenik meg ilyenformán: „A mester mondotta: ’Aki tanul és a tanultakat állandóan gyakorolja is, vajon nem lehet-e megelégedett? Akinek messzi földről jött barátja akad, vajon nem örülhet-e? Akiben nem él harag amiatt, hogy az emberek nem ismerik, vajon nem nemes ember-e?’… Sose búsuljatok, hogy az emberek nem ismernek benneteket; azon búsuljatok, hogy ti nem ismeritek az embereket… Csak aki emberséges, csak az tudja igazán szeretni és gyűlölni az embereket.”
1.272 Meng-ce. A leghíresebb konfuciánus, Meng-ce (372-289) dialógusokban fejti ki Konfucius tanításait.
1.273 Mo Ti. Konfucius nagy ellensége, Mo Ti (480-397) az arisztokrácia hatalmának megtörésén munkálkodott. Mo Ti forradalmi eszméit úgy éri el, hogy túlhajtja a konfucianus ’a kiválóak megbecsülése’, ’az egyetértés megbecsülése’ és az ’egyetemes szeretet’ elveit.
1.274 Kínai szofisták. Az első híres tudós szofistának, Hui Se-nek (Csuang-ce kortársa és honfitársa) csak a híres taoista írásaiban maradt fenn a nyoma. Követői közül Kung-szun Lung-tól (4-3. század fordulója) maradtak fönn nem túl szellemes töredékek.
1.275 Művészete. Kína sok mindent átvett Indiától (amit át is adott Japánnak), és belőle, erős nemzetként, a maga képére formálva mindent alkotta meg sajátos, kínai rendszerét. A mozgásművészetben a tánc, a tai ci és a kung fu igen jellemzőek. A buddhizmus Kínában elterjedtebb, mint Indiában. Kína fegyelmezettebb alkotásokat hozott létre művészetében is, mint a mesés India. Építészete, szobrászata és festészete annyira jellemző és markáns, hogy azt kell mondjuk: valaha még átírandó lesz az egész művészettörténetet.
1.276 Japán még fegyelmezettebb, feszesebb, tisztább.
1.277 Kréta. Valószínűleg Kréta is tiltakozna a szekunder jelzővel szemben, pedig ha ő nem, akkor senki sem az.
1.278 Eszmevilága. 2600 és 1425 között létezett és uralkodott egy nem indoeurópai népcsoport Kréta szigetén, amíg a görögök el nem árasztották a térséget. 2000-től Kréta az égei kereskedelem révén meglehetős gazdagságra tett szert, ami Knósszosz virágzásához vezetett. Gondolkodásában az egyiptomi és az előázsiai gondolkodás keverékét találjuk. Kezdetben istennőket, elsősorban egy anya- és földistennőt tisztelnek. Aztán jön a bikaember, a Minotaurosz alakja. Eksztatikus kultuszokat a szabad ég alatt és barlangokban végeztek.
1.279 Perzsia. Történet. Az indoeurópai méd és perzsa nomád lótenyésztő népeinek története a 2. évezred közepén, beözönlésükkel veszi kezdetét. A 8. századra alakul ki a méd törzsszövetség. Ámde ennek a laza méd alakulatnak nem volt perspektívája. A perzsa Akhaimenidák uralkodó családjának egyik vezetője, II. Kürosz (559-529) ezért úgy dönt, hogy jól szervezett és hatalmas birodalmat hoz létre. Művét utódai II. Kambüszesz (529-522), I. Dareiosz (521-486) és I. Xerxesz (486-465) viszik tökélyre. A birodalmat (a történelem eddigi legnagyobb birodalmát) Dareiosz szatrapák kormányzóival és a szatrapák mellé helyezett ellenőrök szigorú rendszerével irányítja. A Perzsa Birodalom története szervezési gondokba, majd az asszír történelmi útba torkollik. 333 csak a kegyelemdöfés számára.
1.280 Szellemiség. Perzsia szellemisége együtt alakult történelmével, de egy kicsit megelőzi azt. Jóllehet az Akhaimenidák dinasztiájának története Teiszpesszel (675-640) kezdődik, Zoroaszter /630-553/ (vagy latinosan Zarathustra), akinek neve ’tevékben bővelkedő’-t jelent, a még médekkel küzdő időkbe vezet bennünket. Remeteséggel kezdi, majd 30 éves korában látomása elárulja neki, hogy Ahura (’úr’) Mazda (’mindentudó’) hatalmának prófétájává kell lennie. Gondolatait, melyeket az Aveszta tartalmaz, csak utódai jegyzik le.
1.281 Dualizmus. Ahura Mazda-t három szinten veszik körbe a jó szellemek (angyalok?). 6-an (3 férfi és 3 nő) a legfelső szinten. Ők az amesa szpenták (’halhatatlan szentek’), ők jelképeznek mindent, ami életet teremt és fenntart. Utánuk jönnek a jazaták (’tiszteletreméltók’), akik lefokozott óiráni istenek, élükön Mithrával. Végül a fravurti (’vallomás’) nevű védőszellemek következnek, akik az emberek halála után egyesülnek lelkükkel.
1.282 Velük szemben áll a gonosz szellem, Ako mainju (Ahriman = gonosz szellem), ő minden rossz oka. Őt veszik körül a dévák (’démonok, ördögök’). 3 férfi és 3 nő. /Nő pl. Drug (’hazugság, csalás’) vagy a sóvárgás és a harag démona, Aesma./
1.283 9000 évvel ezelőtt az Ahura Mazdát alkotó két szellem, a két ikerpár döntést hozott. Szpenta Mainju (a Szent Szellem) a jót választotta, Angra Mainju (Ahriman) pedig a rosszat. Ettől kezdve a két világ harcban áll és mindenkinek meg kell hoznia a maga döntését.
1.284 A zoroasztrizmus végét Irán arabok általi meghódítása (642) jelenti, ettől kezdve a párszik átköltöznek a toleráns Indiába. Itt élnek napjainkig.
1.285 Amikor mindezt megtanultam az eredeti művek szemlélése révén, és hosszan el is gondolkodtam rajtuk, sőt a gondolataimat le is jegyeztem, akkor úgy éreztem, immáron belefoghatok a klasszikus civilizációk tanulmányozásába, mert megvannak a stabil alapjaim hozzá. Közben persze előítéletmentességre is szert tettem, hiszen annyiféle szép formációt találtam, hogy nevetségesnek éreztem nivellálni köztük. Amit nehezen viselek, az a másolás, ezért az eredeti alakulatok irányában kutakodtam, feléjük orientálódtam. Ennyi az egész, ez az én szigorúságom. Nem hinném ugyanis, hogy másolással érték teremtődik, azt meg végképp nem, hogy olyan mennyiségű idővel rendelkeznénk, hogy büntetlenül ismételgethetnénk. Gyorsan és határozottan kell tanulni, különben kifutunk az időből. A rendszerezés és az ítélet abban segít, hogy minden a helyére kerüljön gondolatvilágunkban. Amit meg végképp el kell felejtenünk, az a hazudozás, hamisítás, öncsalás. Márpedig a vallásos ember kénytelen így tenni, hiszen a modern vallások mind olyan szinten szedett-vedett tákolmányok, hogy azok a tanult emberek számára semmiképpen nem lehetnek sugalmazottak. Valaki tehát hazudik. A források nyilván nem. Akkor azok a népek, akik azt állítják, hogy az ő vezetőik fülébe súgták az istenek a szavakat. Mert így semmiképpen nem történhetett. Más istenek teremtették az ember azonmód, ahogyan ezekben a kései művekben szerepel, ha a forrásokhoz hűek akarunk maradni. A másolók legfeljebb átírták a neveket. Csakhogy miképpen lehet ezeknek a született hazudozóknak hinni más kérdésekben, ha annyiszor lebuktak már csalásaikkal és hamisításaikkal? Sehogyan. A vallásos emberek ezért már jóval előbb elbuktak, és esélyük sincs valódi tudást szerezni, mert már ezen a ponton hazugságokba kell bonyolódniok, hogy védjék a mundér becsületét. Pedig hazugságok árán nem szabad ilyet tenni, mert akkor megint csak azt kell mondanom: hiába volt az egész, a nagy idő- és energia-befektetés, az alapok továbbra sincsenek meg. Ha előítéleteinket, prekoncepcióinkat föladjuk, csupán akkor van esélyünk a valóság nyomába eredni.
1.286 Görögök. A finom és törékeny holmiknak nincs esélyük a történelem viharában. Róma nélkül a görög kultúra nem maradt volna fenn. A görögök találták ki az egyéniséget. Volt merszük egyénként megnyilvánulni.
1.287 Archaikus társadalmak. A szellem történetének legjelentősebb országa India. A világ fejlettnek mondott része (a technikailag valóban fejlettebb) mégis Görögországon nevelkedett, ezt a hagyományt karolja föl, ennek folytatója. India csak a 19. század óta képviselteti magát az európai és az amerikai gondolkodásban.
1.288 Kezdetek. A görög törzsek közül az akhájok voltak az elsők, őket követték a iónok, majd legvégül az aiólok jöttek; pelaszg őslakókat találtak ott. A 2. évezred közepére már – a dórok kivételével – mindenki itt volt. Az akhájok Krétáig mentek, majd pedig krétai mintára létrehozták a mükénei civilizációt (16-13. század). Átvéve Krétától az égei kereskedelem bonyolítását, hamarosan gazdag kultúrát hoztak létre. Az oikoszgazdaság mellet viszont már ekkor megjelenik a magántulajdon valamilyen kezdetleges formája (föld magántulajdon). Nincs viszont befolyásos papság és nincs igazi birodalmiság sem (nem találkozunk vele a teljes antik görög történelemben sem). A Trója elleni 10 éves háború (1260-1250) a mükénei kultúra utolsó erőfeszítéséből táplálkozott. A 13. század végére már alig valami maradt ebből a szép másod- vagy harmadkezű civilizációból. Messze van még az az idő, hogy a görög szellem valami tényleg önállót alkosson.
1.289 ’Tengeri népek’? 1200 táján iszonyatos népmozgásoknak lehettünk tanúi. A történelem ’tengeri népek’-ként ismeri őket. Talán ők sodorták magukkal az utolsó görög jövevényeket, a dórokat. Ez a mozgás népesítette be az Égei-tenger környékét, a kisázsiai partokat is görögökkel. A kort visszaesés jellemzi. Nem csak Görögországban. Mindenesetre az égei kereskedelmet újra Fönícia veszi át szinte teljes egészében.
1.290 8-7. század – görög gyarmatosítás. A dórok beáramlás előidézte mozgások sokáig eltartottak. Lassan kialakulnak a görögökre olyannyira jellemző kis, zárt közösségek, a poliszok, és a polisz léthez kötődő idegengyűlölet és a vendégjog. Ez az erőteljes, fiatal nép egyelőre nyomorából fakadóan gyarmatosít. Messzebb megy, mint valaha, az Itáliai partvidéket is elözönli. A gyarmatosítás felpörgette a görög gazdaságot is. Elkezdődött a specializálódás, ami a kereskedelemnek adott hatalmas lendületet. Ez már a virágkor eljövetele, ami gazdasági alapokat teremt a történelem talán legragyogóbb civilizációjához és kultúrájához. Ugyanakkor több helyütt elmérgesedik a viszony a meggazdagodó arisztokrácia és az elszegényedő parasztság között. A poliszokra egyre inkább jellemző lesz az izmos középrétegek megjelenése, amit a kisebb címletek (pénzverés) megjelenése is elősegít. Türanniszok kerülnek ugyan hatalomra, de uralmuk egyre bölcsebb, kormányzásuk az idő haladtával egyre érettebb lesz.
1.291 Egyiptomi és ázsiai hatások. Ha megfigyeljük a görög szellem alakulását, akkor a 8. század egyértelműen a másolás jegyében telt. De talán nem egészében, hiszen a homéroszi eposzok már egy teljesen önálló szellem termékei. A szobrászat és építészet, de még inkább a gondolkodás azonban még nem vált le Egyiptomról. Püthagórasz az első eredeti gondolkodó, Szapphó az első tökéletesen független költő.
1.292 Költészet. A homéroszi eposzok keletkezésének időszaka ez, de Hésziodosz is nagyjából ekkor alkot. Az Iliász egészen csodálatos munka, amit még csak emel Devecseri Gábor hatalma életműve vele. Gyönyörű sorokkal kezdődik tehát az európai irodalom: „Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét, vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette…” Az Odüsszeia már inkább fércmű, és teljesen más korszellemet tükröz, egy cseles ember életútját, egy kalandor játszi harcát az elemekkel írja le ugyanis. A Munkák és napok különleges mű, a munkát énekli meg és bölcs tanácsokat ad a következőképpen: „Elrejtették mélyen az istenek az értelmüket; másként könnyen meghozná neked egynapi munka azt, ami kell az egész évben, bár tétlenül élnél… Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend embereként, meghalni előbb, vagy a messze jövőben élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, az a vaskor. Éjjel-nappal nincs pihenésünk, pusztul az ember gondban, bajban, az istenek így szabták ki a sorsunk. Jó az ajándék, rablás rossz, a halál a kamatja.” Az Istenek születése pedig Khaosztól sorolja az isteni születési rendet. A hexameter mellé pentameter is kerül, hogy líraibb legyen a hangzás, de még a harcosok és bölcsek szaván szól a dal. Kallinosz (7. sz.) „Még meddig heverésztek? Erőre mikor kap a lélek bennetek, ó ifjak? Szégyen a népek előtt így elhagyni magunkat, mintha a béke virulna köztünk, míg az egész földön a háború áll… Forgasd fegyvered, míg csak elér a halál!”. Türtaiosz (7. sz. második fele): „Rajta, ti Héraklész sose-vert ivadékai, bátran küzdeni!” „Szép a halál, ha az első sorban harcol a férfi bátran…” A spártai kardalköltő Alkman (7. sz. második fele) így zengett: „Mit sem ér el emberi szándék, egyedül a daimón dönt, ajándékhoz csak ő juttatja az ég kegyeltjét…” A iamboszköltő Arkhilokhosz (7. század) is igen harcias még: „Árésznak vagyok én szolgája, a vad csatazajnak, s Múzsákról adatott szép tudományom, a dal. Dárdával szerzem kenyerem, dárdával a bort is, iszmaroszit, s dőlvén dárda nyelére iszom.” Ő még a szerelemről is józanul nyilatkozik: „… fékezd vágyaidat, bátran kívánj hozzád valót. Ha gerjedelmed oly igen rád érkezett, hát lakik itt valaki, emészti érted most a vágy.” Szémónidész (7. sz. második fele) sokat bölcselkedett a nőkről: „Az asszony az, mit párja hoz belőle ki; ha jót: a legjobb, ám ha rosszat: túlgonosz.” A törvényalkotó, nagy etikus Szolón (640-594) így énekelt: „Boldog a földilakó nem lesz soha; küzd nyomorogva mind, ki halandó lény nézi az égi napot.” „…Vágyom a gazdagságra, de semmit igaztalanul nem vennék kézbe: a jog megtorol és igazol, mert csakis az maradandó kincs, mit az istenek adnak, nőve az ifjúval, míg a csúcsra felér.” „Sok gaz gazdag, amíg nyomorognak a legderekabbak. El ne cseréljük azért kincseikért az erényt!” "Egyformán vagyonos mindaz, ki ezüstben-aranyban gazdag, mind ki dús búzavetéseken úr, sok lova és öszvére van; ámde az is, ki derűsen éli le épkézláb testtel az élete sorát, nőjén és gyermekén örömét leli, míg fiatalság fűti s boldogító, szép napok üdve virul..." Mivel pedig őt is a hét bölcs közé sorolják, aranyköpéseket is származtatnak neki: "Semmit se szertelenül!" "Kerüld a gyönyört, mely bánatot szül!" "Barátokat ne szerezz gyorsan, s akiket megszereztél, azokat ne taszítsd el hamar!" "Ha megtanultál engedelmeskedni, akkor tudni fogsz uralkodni." "Ne azt ajánld polgártársaidnak, ami a legkellemesebb, hanem azt, ami a legjobb!"
1.293 Aztán változik a kép (kisázsiai misztikus kultuszok és vad, mámoros, őrjöngő táncok jelennek meg a görögök között; az orphikus és a dionüszoszi elem valósággal megvadítja, de még inkább föltüzeli, belendíti a görög szellemet), mert Mimnermosz (7. sz. második fele) már ekképp szól: „Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze nélkül? Jobb meghalni, ha már nem melegíti szivem titkos boldogság, mézédes csókcsere, szászágy. Tépi mohón fiatal éve virágait a férfi s nő…” Theognisz (6. sz. második fele): „Szárnyakad adtam, kedvesem, én néked, hogy a tenger végtelenét s az egész föld tereit berepüld könnyűszerrel…” Phókülidész (6. sz.) „Sok kínt kell tűrnöd, ha tisztességre törekszel.” De mit érnének mindezek a remek költők, ha nem lenne a kornak két valódi óriása, Szapphó és Anakreón. Szapphó (612-550) az első nagy költő. „Letünt a fiastyuk és a hold is; tovaszállt az éjfél; elmult a találka-óra s én itt heverek – magamban!” „…jöjj el majd, Küprisz, koszorús fejeddel szép aranymívű poharat ragadva, légy köztünk, vígadj, s hiveidnek öntsél isteni nektárt!” „Van nekem egy szép leánykám, mint arany virágszál ring csodás alakja – Kleuisz az, kiért rajongok; Hej, nem adnám Lűdiáért cserébe, sőt a kedves Leszboszért sem…” „Édesanyám! Nem perdül a rokka, olyan szakadós ma a szál – vágy nehezül rám: mert a sudár, szép Aphrodité letepert! Szerető, szerető kell ma nekem már!” Alkaiosz (630-570) sem marad el riválisától. „Nap, ki táplálsz mindeneket, s folyóknak partjain fölkelsz, vagy a bíboros nagy tenger árjánál, hol a kerge hullám parti fövenyt dúl, s hol nagyon sok szép hajadon mosakszik, zsenge szép combját gyönyörű kezével mosva és úgy öntve magára föntről langy vizek árját, mint olajkenet gyönyörét…”
1.294 Anakreón (572-487) azonban mindent visz. „Vizet adj, de bort is, ifjú, hamar adj pazar-virágú koszorút: ma még Erósszal megyek én ököltusára.” „Óh, dacos szemü drágaság! Vágyom rád, de te meg se látsz. Fájón rázza gyerek-kezed életem zaboláját.” „Engem a Szerelem piros labdával sziven ért, és egy szépcipőjű, aranyhajú lánnyal játszani hívott. Leszboszban született a lány. Csak csúfolta fehér fejem s elfutott gonoszul, gonosz társnőjére kacsintva.” „Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván, háborút emleget és lélekölő viadalt. S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák szép adományairól zengve szeretni tanít.” A két remek költő gyönyörű dalaikkal egyszer csak előállnak, és létrejön a mai értelemben vett költészet. Nem nevezhetjük ezt másként, mint a történelemben oly ritkán megjelenő: felvirágzás korának. Innen lehetett tudni, hogy Görögországban valami alapvetően megváltozott. Még Aiszóposz is megírta meséit.
1.295 Épületek. Csodálatos építészet emelte a magasba a megjelenő kultúrát: a szamoszi Héra-, a korinthoszi Apollón-, a korfui Artemisz-, az iszthmiai Poszeidón-, valamint a dephi Apollón-templomok mellett a Peiszisztratosz Athénjában épült gimnaszionok: az Akadémia, a Lükeion és a Kinoszargesz emelkednek ki közülük. A VI. szd.-ban épült az olümpiai Héra-templom, Delphoiban újjáépítik és megváltoztatják a 548-ban leégett Apollon-templomot, megépül Aigina szigetén a nagy jövőjű Aphaia-szentély, az athéni Akropoliszon Athéna Poliasz kőtemploma, az Akropolisztól délkeletre pedig Peiszisztratosz elkezdi az Olümpieionnak, az olümposzi Zeusz templomának építését. Korinthosz új Apollón-templomot emel, Naxosz és Parosz megépíti első kőtemplomait. Epheszosz Artemisz-szentélye és a Didümaión (Apollón isten Milétosz melletti jóshelye) kiegészül, monumentális formát nyer.
1.296 Gondolkodás. A 7 bölcs léte – akik alapjában véve etikusok, politikusok, költők és moralisták – csak annak jelzésére szolgál, hogy a görögök kezdenek komolyan venni néven nevezett (nem isteni!!!) egyéneket mint bölcseket és törvényalkotókat. Természetesen legalább 20 embert tartanak számon 7 bölcsként, akiktől bölcs mondások maradtak ránk. Khilón: "Ismerd meg tenmagad!" "Ivás közben ne fecsegj sokat, mert hibázni fogsz!" "Barátaid lakomáira csak lassan, baleseteikhez sietve menj!" "A lakodalmadat rendezd egyszerűen!" "Mond boldognak azt, aki meghalt!" "Tartsd többre a veszteséget a becstelen nyereségnél, mert az csak egyszer okoz bánatot, de emez folyvást!" "Ha erős vagy, mutatkozzál nyugodtnak, hogy inkább tiszteljenek, mintsem féljenek!" "Ne járjon a nyelved elébb az eszednél!" "Ne kívánj lehetetlent!" Pittakhosz "Ismerd meg a kellő időt!" "Ne mondd előre, mit akarsz tenni, mert ha nem sikerül, kinevetnek!" "Barátod ne rágalmazd, ellenséged ne dicsérgesd, mert annak nincs értelme!" "Nagyszerű dolog látni a jövendőt; ami elmúlt, az biztos; ami jő, az beláthatatlan!" Kleobulosz "Tarts mértéket!" "Testünket s lelkünket gondozni kell!" "Polgártársaidnak tanácsold a legüdvösebbet!" "Ne nevess a gúnyolódóval, mert gyűlöletessé válsz a kigúnyoltak előtt!" "Ha jól megy dolgod, ne gőgösködjél; ha ínségben vagy, ne légy levert!" Általában ide sorolják még Biaszt és Periandroszt meg Anakharsziszt, Peiszisztratoszt, Epimenidészt.
1.297 Az első filozófus ugyanakkor Thalész (624-546) merész intuícióval üvölti bele ebbe az allegóriával teli korabeli világba, hogy minden egy matéria, minden víz. Anaximandrosz (611-546) írja az első filozófiai művet, aki meghatározatlan arkhéjával máris egy igen magas absztrakciós szintre jut. "Minden keletkezés és elmúlás oka (is ez) a végtelen, ebből váltak (ugyanis) ki az egek és általában az összes világok, amelyeknek száma határtalan. Az elmúlás, és jóval azelőtt a születés, a végtelen örökkévalóságból keletkeztek, s körforgásban követik egymást." Anaximandrosz veszélyes dualizmusa, amely a meghatározatlan és a meghatározott között feszül rettentő hatást gyakorolt fiatal kortársaira, aleősorban Hérakleitoszra és Parmenidészre. Hérakleitosznál ez az ellentét az örökös keletkezésben és pusztulásban oldódik föl, míg Parmenidésznél az ellentétek szétfeszítik a létet. Másik gondolata okán mi már szinte az első darwinistát tiszteljük benne, mert szerinte az emberek nem a mai alakjukban jelentek meg földünkön, hanem valamilyen állatból fejlődtek, alakultak ki (halakban méghozzá), sőt a többi élőlény is evolúció során keletkezett. "Az első állatok a vízben keletkeztek, és tüskés hártya borította őket. Életkoruk előrehaladtával kiléptek a szárazra, s szétszakítva a hártyát, rövid idő elteltével megváltoztatták életmódjukat." Leghíresebb gondolata mégis a következő: "A létezők szükségképpen abban az elemben pusztulnak el, amelyből keletkeztek, mert számot adnak az idők során egymás ellen elkövetett jogtalanságaikról, és megbűnhődnek érettök." Anaximenész (585-528) ellenben a levegőben hisz, magát az embert is levegőnek nézte: "az ember teljes egészében levegő". "Miként lelkünk - amely nem más, mint levegő - hatalmában tart bennünket, éppúgy az egész világegyetemet is a lélegzés és a levegő fogja át." a ión természetbölcselet kora, akik arkhékban, őselvekben hittek, amelyek mindenek alapjául lettek volna szolgálandók, és komoly természettudományos vizsgálódásokat folytattak.
1.298 Püthagorasztól (580-500) bár nem írt művet, kétségtelenül ő az első philoszophosz. A kisázsiai Szamoszban született, majd Polükratész uralma idején (532-ben) kivándorolt az itáliai (710-ben az akhaiabeliek és spártaiak alapította) Krotónba. (Polükratész udvarában találjuk ebben az időben kora kiválóságai közül a dél-itáliai Rhégionból való lírikust, Ibükoszt, a kisázsiai Teószban született Anakreónt, a kor legkiválóbb orvosát, Démokédészt.) Püthagorasz előbb Szürosz szigetén a görögök számára keleti (föníciai) gondolatokat közvetítő Phereküdészt hallgatja, majd Egyiptomban folytatja tanulmányait. (Utazásai során nem kevés ázsiai és egyiptomi misztikát szív magába, mielőtt Krotónba ér.) Arkhé-tana: a szám (A gondolatot később Heisenberg támasztotta alá.) Püthagorasz szinte misztikus áhítattal művelte a tudomány. Követőit valóságos aszkézisre fogta. Szigorú rendszabályok között éltek, nem ehettek babot, ami az asztalról leesett, azt nem volt szabad fölvenni, nem érinthettek fehér kakast és szent halakat, nem törhették meg a kenyeret. Egyesek szerint Püthagorsz követőe teljesen vegetáriánusok voltak. Óva intenek még a kapzsiságtól, mások ingerlésétől, a törvények megsértésétől, a tétlenségtől és a szomorságtól, az élethez való ragaszkodástól. Hittek a lélekvándorlásban, különös számmisztikájuk a zenei harmóniák tanához vezetett. Püthagorasz szerint a számokból pontok, a pontokból egyenesek, az egyenesekből síkok, a síkokból terek lesznek. A világ rendezettsége kozmikus harmónián alapszik, melynek alapját bizonyos mennyiségi összefüggések (arány) képezik. 10 ellentétpárt vett: határolt –határtalan; páratlan – páros; egy – sok; jobb – bal; hím – nő; mozdulatlan – mozgó; egyenes – görbe; fény – sötétség; jó – rossz; négyzet – téglalap. Szent száma: egy, négy, tíz. Az ember két alapvetően különböző – mi több, ellentétes – tényezőből, az örök, szellemi természetű lélekből és a keletkező-pusztuló testből áll. Aztán itteni holmijai függvényeként a lélek más testekbe vándorol. "Hé, hadd abba, ne üsd! A barátunk lelke van ebben, ráismertem, ahogy kínjaitól kiabált!" Püthagorasz ismerte lelke korábbi történetét, mind az állomásokat. Püthagorasz szerint az egész világban (kicsiben, nagyban egyaránt) periodikus körforgás van, mégpedig olyanformán, hogy a periódusokon belül minden dolog különböző, ám maguk az egyes periódusok teljesen azonosan ismétlődnek. Püthagorasz Krotónnak törvényeket adott. Mivel Püthagorasztól egy sor sem maradt ránk, a később élt ún. püthagoreusoktól tudunk tájékozódni tanai felől. Természetfilozófiája ezek szerint a mennyiségi viszonyok komoly kutatását tartalmazta, amint azt a róla elnevezett tétel is mutatja. Rájön a zenei harmónia és a matematika kapcsolatára. Asztronómiája szerint nem a Föld a mindenség centruma, hanem minden egy központi tűz körül kering. Az i.e. 5. sz.-ban élt püthagoreus, Hiketasz (a sziciliai Szürakuszai szülötte) szerint a csillagos ég mindennapos körbefordulása csupán látszat, mely a Föld saját tengelye körüli forgásából adódik. (Később az i.e. 3. sz.-ban Arisztarkhosz valahonnan innen kapta az indíttatást heliocentrikus véleményéhez, de Eratoszthenész (275-194), az alexandriai könyvtár vezetője is sokat köszönhetett Föld-méréseihez a püthagoreusoknak.) A kerengő szférákra erősített égitestek mozgások során hangot bocsátanak ki – ez a szférák zenéje, amit mi nem hallunk, mivel megszoktuk (a bizonyos zajszintet). Démokédész (i.e. 5. sz.) krotóni tanítványa, Alkmaión is püthagoreus nézeteket vallott, amint fejtegette, hogy az egészséget bizonyos ellentétek arány-harmóniája, egyensúlya adja, míg a betegséget ezen arány-harmónia felbomlása, a közép, a helyes mérték elvesztése kelti. A lélek szerinte is halhatatlan, ám azért, mert az is állandó mozgásban van, mint az örök égitestek. Állatokon végzett boncolásai eredményeként rájött, hogy az érzékszervektől idegszálak futnak az agyba, és ők viszik magukkal az ingerületet, melyeket is külső hatások okoznak. Állatokkal kapcsolatos megfigyeléseit analógia útján átvitte az emberre is. Szerinte az állat csak érzékelni, az ember ezen túlmenően gondolkodni is képes. A pszichikum megismerő funkcióinak (érzékelés, emlékezés, képzeletalkotás, értelmi tükrözés) elkülönítésére törekedett.
1.299 Xenophanész (540-470) mint ha a mai politeizmus vagy henoteizmus zengene, ami közben egyistenhitnek emlegeti magát és különböző isteni alakokkal operál az égő csipkebokortól egy sumer formátumú hősig, Jézusig. "Egy isten, ki az isteni s emberi nem legerősebbje, ám a halandóknak formára sem, észre sem mása." "Mindene lát és mindene ért és mindene hall is." "Fáradozás nélkül ráz mindent gondolatával." "Egy s ugyanott marad ö - mit sem mozdulva - örökkön, s össze se fér vele az, hogy majd ide, majd oda menjen." Csakhogy ő nem vallásalapító, mert ahhoz nem eléggé vak, hanem egy igazi tisztaszemű kritikus. "Lám csak, a négereknek fekete és laposorrú az isten, S közben a thrákoknál íme kékszemű, rőt valamennyi." "Ám ha a lónak, ökörnek, oroszlánnak keze volna, s festeni tudna kezük s vele azt tennék, mit az ember, akkor a ló is a lóra, ökör meg ökörre hasonlóan mintázná meg az isteneket, testük meg olyannak alkotná, milyen formát épp önmaga hordoz."
1.300 Hérakleitosz (544-484) ősi epheszoszi arisztokrata család sarja, aki a baszileusz főpapi tisztséget örökli (ami királyi cím is), melyről öccse javára lemond. Tudta, látta, értette, és minden porcikájában érezte felsőbbrendűségét ez az anatóliai, sumer és egyiptomi zseninemzetet követő negyedig szupertársadalom egyik legkiválóbbja. Nem akart részt venni a mindennapokban, távol tartotta magát az emberektől, hogy gondolataival foglalatoskodhassék egész életidejében az epheszoszi Artemisz-templom csöndjében és magányában: „elkezdtem keresni önmagam”. Leginkább rá vonatkozik saját mondása, hogy „ha a Nap nem volna, a többi csillagok felől éjszaka volna”. Megvetően utasítja vissza polgártársai fölkérését is, hogy alkossok törvényeket Epheszosznak. Szívesebben játszott gyerekekkel. "Mit bámultok, hitványok? Vagy nem többet ér ezt csinálni, mint veletek együtt polgároskodni?" „Gyermekek játékai az emberi vélemények.” „A kutyák ugyanis azok, akik megugatják, amit nem ismernek.” „Értelmetlenek, amikor hallottak, akkor is olyanok, mint a süketek. A közmondás azt vallja róluk: jelen is, távol is vannak.” „A sokféle tudás nem tanít meg arra, hogy esze legyen valakinek.” „Az emberekről általában úgy vélekedik, hogy „sem a halláshoz nem értenek, sem a beszédhez”, valamint „amikor megszülettek, élni kívánnak, s hogy haláluk legyen, vagy még inkább: hogy megpihenjenek; és gyermekeket hagynak maguk után, hogy halál mindig újra legyen.” „Nagyobb halálrésszel nagyobb osztályrész jut sorsul.” „Vélemény az ismerete még a legjobb vélekedőnek is, ahhoz ragaszkodik. De pedig Diké is lesújt a hazugságok kovácsaira és vallóira.” Hiszen a törvény beteljesülését látja mindenütt kristálytisztán, amit csak a hétköznapi emberi vakság tagad. „Az istennek szép minden és jó és jogos, emberek gondolják ezt jogtalannak, amazt meg jogosnak. "Nem tőlem, hanem a *logosztól hallván, bölcs dolog elismerni, hogy minden egy." (*logosz: szó, beszéd; örök, kozmikus, immanens (bennerejlő, természetéből következő) világtörvény, amely szerint a világ összes történései lejátszódnak; v. a realitások megragadása) „Bár a logosz ez, örökre képtelenek értelmetlenségükben felfogni az emberek előbb is, mint hallották volna, s azután is, hogy már meghallották. Mert bár minden e szerint a logosz szerint lesz, mégis olyanok, mint ha nem vennének tudomást róla, mikor megismerkedni kezdenek olyan szavakkal és tényekkel, amilyeneken én végigvezetem őket, fölfejtve mindent természete szerint és megmagyarázva, hogyan van. A többi ember azonban észre sem veszi, amit ébren tesz, ugyanúgy, ahogy elfelejti, amit alva.” „Ne látszatra találgassuk a legnagyobb dolgokat.” Anaximandrosszal szemben tagadta, hogy létezik két különálló világ, mert nem választotta szét a metafizikai világot a fizikai valóságtól, a meghatározottat a meghatározatlantól, de tulajdonképpen a létet magát is tagadta a mindent elemésztő tűz gondolatával. Arkhéja a tűz: "Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember - nem alkotta senki, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre." Hérakleitosz szerint: panta rhei, azaz minden folyik (bár az illető kifejezés tőle magától nem maradt ránk), minden dolog a szakadatlan keletkezés, változás és elmúlás állapotában van. "Nem lehet kétszer ugyanabba a folyamba lépni." "Ugyanabba a folyamba lépőkre más és más víz árad." (Tanítványa, Kratülosz szerint pedig egyszer sem lehet, mert a változás állandó, ezért ő öreg korában a dolgokról már semmilyen kijelentést sem tett, hanem csak ujjal mutogatott rájuk.) Szerinte a mindenség történései állandó körforgásban zajlanak le. "A léleknek halál vízzé lenni, a víznek meg halál földdé lenni, de a földből víz lesz, a vízből pedig lélek." Számára a lélek is halandó, merthogy tűz lesz belőle. A jelenségekben benne rejlő belső és a dolgok között fellépő külső ellentétes tényezők idézik elő a változások rendjét. "Az ellentétesre csiszolt illik össze és az ellenkezőkből a legszebb illeszkedés és minden a viszály által jön létre." "Összeillő párok: egész és nem egész, egyező-ellenkező, összehangzó-széthangzó és mindenből egy és egyből minden." "Háború mindenek atyja és mindenek királya. És egyeseket istenekké tett meg, másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká." "A tűz mindenek felett ítél, amikor eljött és lesújt mindenre." "Az isten nap-éj, tél-nyár, háború-béke, elteltség-éhség. És változik, miként a tűz, amikor elvegyül füstölőkkel, nevet kap aszerint, hogy melyik minek érzi." "A halhatatlanok halandók, a halandók halhatatlanok, minthogy élik azok halálát, azoknak életét pedig halják." "Éli a tűz a föld halálát, a levegő éli a tűz halálát, a víz éli a levegő halálát, a föld a víz halálát." S amely összeköti eme gondolatot az előzővel. "Ugyanaz van benne az emberben élve és halva, és ébren és alva, és fiatalon és öregen. Mert ezek átcsapva azok, s azok ismét átcsapva ezek." (Ez a mondat csapta be oly rútul Hegelt.) "Az egyetlen bölcs dolog nevéül nem fogadja el és elfogadja Zeusz nevét." Végül egy súlyos mondat: "Amikor megszülettek, élni kívánnak, s hogy haláluk legyen, vagy még inkább: hogy megpihenjenek. És gyermekeket hagynak maguk után, hogy halál mindig újra legyen." (Ez meg Schopenhauert csapta agyon.) Az embernek bíznia kell a megismerés lehetőségében (Xenophanész kritikája!), viszont az üres vélekedéstől óvakodjunk. Hérakleitosz a tapasztalatot magasra értékeli, a látást a hallásnál biztosabbnak... Az érzékelést és a gondolkodást viszont gondosan különválasztja, ez utóbbit magasabb polcra helyezi, ám technikailag az előzőnek (ahogy illik) meg kell előznie. Társadalomkritikája: "Ha boldogság volna a test gyönyörűségeiben, az ökröket mondanánk boldognak, amikor borsót találnak, hogy egyenek." "Minden élőlényre az, aki pásztora, sújtva ügyel." "A hübriszt jobban kell oltogatni, mint a tűzveszedelmet." "Buta ember minden szóra magánkívül van." "Az istennek szép minden és jó és jogos, emberek gondolják ezt jogtalannak, amazt meg jogosnak." (A gondolat Nietzsche Jón, rosszon túl című munkájának alapeszméje lett.) "Mert miféle nekik az értelmük vagy elméjük? A köznép énekeseire hallgatnak és tanítónak elfogadják a tömeget, nem tudván, hogy a sok a hitvány és a kevés a jó." "Rossz tanújuk az embereknek a szemük és fülük, ha barbár lelkük van." "Az embereknek, ha teljesülne mindaz, amit kívánnak, nem válna javukra." "Józanság a legnagyobb érdem, és bölcsesség a természetre hallgatva igazat mondani és cselekedni." "Az *éthosza kinek-kinek számára a daimón." (*éthosz: erkölcs, erkölcsi érzék) "Csak ne hagyjon el benneteket a gazdagság, epheszosziak, hogy rátok bizonyuljon a nyomorúságtok." „Érdemes volna az epheszosziaknak, akik felserdültek, felakasztani magukat mindnyájuknak, és a serdületlenekre hagyni a városukat, hiszen ők voltak, akik Hermodóroszt, köztük a legderekabb embert számkivetésbe küldötték, mondván: közöttük egy se legyen legderekabb, vagy pedig, ha másképp már nem lehet, másutt és mások közt.” Végül egy híresség csemegének: "A természet rejtezkedni szeret."
1.301 Parmenidész (515-445) Sokan a legmélyebb és legnagyobb hatású görög gondolkodót látják benne, hiszen ő az első igazi metafizikus, és a legmélyebb kérdést, a létkérdést magát fejtegeti (ontológia). Eleában született. Ő is megírta a maga Peri phüszeón (A természetről) című művét szörnyű versezettel. Arkhé-tana: egyedüli, mozdulatlan az, aminek mint egésznek neve: a lét. „Egyedüli, mozdulatlan az, aminek mint egésznek a neve: lét.” „Egyetlen út-szó marad még, hogy: van. Ezen igen sok a jegy, mivel nem-született, romolhatatlan, egész, egyetlen, rendületlen és teljes.” Parmenidész a korábbi filozófusok változásait, s az ezt legjobban kifejező Hérakleitosz eszméjét úgy értelmezi, hogy az átalakulások során valami egyszer létezik, aztán meg nem. Sőt az átalakulás pillanatában egyrészt az illető holmi létezik is meg nem is. Másrészt mi van, amikor az egyik már nem, a másik még nem létezik? „A meggyőződés ereje sem fogja soha megengedni, hogy a létezőből valami más keletkezzék. Ezért sem keletkezni, sem pusztulni nem engedi Diké, megeresztve bilincsét, hanem fogva tartja. A döntés ezzel kapcsolatban ebben áll: létezik vagy nem létezik.” De az érzékelés és gondolkodás kettőse szintúgy zavarja öt. Helyette úgy találja, hogy tk. csak a gondolat létezik. „Ugyanaz a gondolkodás és a létezés.” Az ö gondolt létezője (a létező) egyetlen, örök, nem keletkezett, nem szűnik meg létezni, nem alakul át, mentes minden változástól és mozgástól, egyneműen tömör (a.m. homogén), tehát nem áll részekből, véges és gömb alakú, ahogy fentebb idéztük magát a szerzőt. Na és teljes: „nem illik a létezőhöz, hogy ne legyen teljes, mert nincs hiánya, ami ha volna, mindene hiányoznék.” Számára a tárgyi (érzékelhető) realitás nem létezik, s ami nem létezik, abból nem is lehet kiindulni. A formális logika híres azonosság-törvénye először nála fogalmazódik meg problémaként. Filozófiájában a lét és a létező nem egység, hanem különbség. A jelenséget - amelyben megnyilvánul a lét vagy a lényeg - nem különbözteti meg a látszattól, tévedéstől, érzékcsalódástól, s azt állítja, hogy a változásról és a sokaságról csak az érzékek tanúskodnak (melyek ugyebár tévednek), míg az értelem felismeri az igazságot, hogy a lét egy és oszthatatlan. Diké istennő föltárja neki az igazság (alétheia) és a látszat (doxa) mibenlétét. Az istennő óvja őt a látszattól, hogy a nem létező létezik. A létezőket és neveiket a képzelet csalódásának tartja. "Csak a létező létezik, ez ugyanis a lét, a nem létező ellenben nem létezik." Mivel a keletkezésről és az elmúlásról való beszéd feltételezi a nem létező megismerését és létét - amiből a keletkező lett és amibe visszatér - a létező nem keletkezik (ageneton) és nem szűnik meg (anóletron), vagyis örök: "mert miféle kezdetét tudnád kinyomozni, hogyan és honnan növekedett volna?" A nem létezőből nem jöhet létre, mert semmiből nem lehet valami, de a létezőből sem keletkezhet, mert az már létezik. Mivel ugyanazt a ’van’ szót állítjuk valamennyi létezőről, az érzékelt létező módjára elképzelt létező egy (hen) és oszthatatlan (szünekhesz). (Itt leli a nyelv-filozófia eredetét.) Mivel a létező (on) a gondolkodás kifejezése (pephatiszmenon), gondolkodás és lét azonos. A lét a gondolkodás előtt tárul föl, a gondolkodás lényege pedig a létező elgondolása. "Egy és ugyanaz gondolni, és az, amiről gondolkozunk, mert a gondolkodást nem találod meg a létező nélkül, mivel azt a Moira megkötözte, hogy egész és mozdulatlan legyen. Így puszta nevek azok, amelyeket a halandók alkottak maguknak, igaznak vélve ezeket: a keletkezés és a pusztulás, a létezés és a nem létezés, a helyváltoztatás és a csillámló szín cserélődése." "Mert egy és ugyanaz a gondolkodás és a létezés." Tanítványa, Zénón (480-430) kiváló aporiákat gyártott Parmenidész eszméire. Zénón, aki a parmenidészi egy és mozdulatlan mellett négy indirekt érvet vonultat föl, a következőképp fejezi ki magát: 1, Ha egyik helyről a másikra kívánunk eljutni, akkor ugyebár először is meg kell tennünk a szóban forgó út felét, ahhoz viszont ennek a félnek a felét, mihez is a negyed fele megtétele után jutunk és így tovább. Végül nem jutunk sehová. 2, Akhilleusz, a görögök leggyorsabb futója képtelen utolérni a teknősbékát, ha annak kezdetben némi előnyt ad, mert – számokkal fejezve ki magunkat –, ha Akhilleusz tízszer olyan gyorsan is halad, mint a teknős, ám annak tíz kilométer az előnye hozzá képest, akkor mire Akhilleusz elér oda, ahonnan a teknős startolt, addigra a teknős már megtett bizonyos távolságot, ha nem is túl nagyot. Mire azonban Akhilleusz ezt a kis távolságot is megteszi, addigra a teknős rég elment onnan. Akhilleusz a gyorsabb tehát sosem éri utol a teknőst, a lassút, vagyis nem létezik mozgás. 3, Érdekes a kilőtt nyíl esete is, hiszen annak mozgása nem tényleges, csupán látszólagos, mivel az illető nyíl hol itt, hol meg ott van, mozogva azonban sehol. Így akárhány nyíllal betöltött térszakaszt veszünk is, mozgást sosem kapunk. 4, Végül, bár úgy tűnik, hogy a fele idő egyenlő a saját kétszeresével, a probléma megoldása a mozgás képtelenségét adja. Azonos pályát, azonos gyorsaság mellett, ugyebár azonos idő alatt illenék befutni. Ha azonban két szakasz egymással szemben halad, akkor sebességük összeadódik, nem úgy, ha valami álló mellet haladnak el. Egymásra vonatkozó sebességük így a kétszeresének adódik a harmadikhoz (álló) képestinek.
1.302 Xenophanész gúnyolódásaival kivételt képez, mert benne az elvetemült komolyság mellett ott bujkál a fricskázó kedv, mint később Permenidész tanítványánál, Zénónnál (480-430) is (eleaiak voltak mind a ketten). Parmenidész persze az igazi fordulat, hiszen – amint már bemutattuk – Hérakleitoszon el nem igazodva teszi fel a kérdést, hogyan létezhet a nemlétező, és világít rá az igazság (aletheia) és a látszat (doxa) közötti különbségre, ami kérdés két és félezer évre meghatározza a szakfilozófia útját (ami kevésbé érdekes), de hatással van a szellem fejlődésére és az alakuló és kialakuló vallások rémképzeteire is (ami nagyon fontos).
1.303 Érett Görögország. Klasszikus kor. Az 5. század sorsdöntőnek bizonyult a görögök életében. Ekkor vívták élet-halál harcukat a perzsákkal és ekkor kezdődött az annyira tipikus görög testvérháború, mely lassan, de biztosan a térség végromlását volt okozandó. Athén ugyanis korábban okosan folytatta a perzsák elleni háborút, és így nagy hatalomra és befolyásra tett szert a felszabadítottak és az érdekszférához tartozók körében, és ez irritálta a rivális Spártát. Azon kívül a demokratikusabb Athén eszmevilágának terjedését is sokan rossz szemmel nézték, ami hosszú, romboló belső görög háborúskodást eredményezett. A két esemény között azonban minden megváltozott, kifinomult a gondolkodás, elmélyedt az emberismeret, tökéletesedett és az emberi lehetőségek klasszikus maximumára emelkedett a művészetek, a szellem szinte valamennyi formája. Nem véletlen, hogy a későbbi felvirágzások mind ehhez a korhoz, pontosabba ennek a legvégéhez (tk. a burjánzáshoz, a hellenizmushoz) nyúltak vissza.
1.304 Átmenők. Anaxagorasz és Empedoklész aztán a Parmenidész kavarta vihar lecsendesítésével próbálkoztak, csekély sikerrel. Hérakleitosz az örök változásban, Parmenidész az örök változatlanságban hitt. Hérakleitosznak szüksége volt a megszűnés gondolatára, amit Parmenidész hevesen tagadott. Szerinte a létezőből nem lehet nemlétező és vice versa.
1.305 Történelem. A görög aranykort a marathoni csata vezeti be. Az első perzsa támadás a Görög-félsziget ellen (mert a ión városok egy részét már rég uralták) 513-ban következik be. Szkítiában azonban nem sok babér termett nekik, elsősorban a "szittya hadviselés" miatt. Dareiosz visszavonulásra kényszerült, megmaradt azonban neki Thrákián kívül még néhány fontos partmenti görög város, és Makedónia is neki hódolt. (A perzsa elnyomás ellen Milétoszban felkelés robban ki, melyet a perzsák 494-ben elfojtanak.) 492-ben Dareiosz hadjárata a thrák erőkön és egy tengeri viharon fönnakad. 490-ben újabb hadjárat veszi kezdetét: Marathón. (Miltiadész börtönben hal meg.) 486-ban Themisztoklész (’az első demokrata’) eléri, hogy az arkhónokat ne válasszák, hanem sorsolják. (Ezzel egy időben megnő a sztratégoszok /katonai vezetők/ szerepe.) Themisztoklész flottát építtet. 480-ban kezdetét veszi Xerxész roppant hadjárata. Leonidasz, spártai király a Thermopülai-szorosnál veszti életét. A perzsák megszállják Boiótiát amit Athén kiürítése és a szigetekre menekülés követ. Xerxész földúlja Athént. A szalamiszi tengeri szorosban viszont a perzsák vereségére kerül sor. Xerxész visszavonul, azonban serege egy részét Mardoniosz vezetésével Makedóniában hagyja. 479 Athén újabb földúlása következik, viszont Pauszaniasz spártai király Plataiai mellett tönkreveri a perzsa sereget. Ugyanekkor a ión városok vérszemet kapnak és föllázadnak, aminek eredmény: görög győzelem! (480-ban a nyugati görögség is győzelmet arat a karthagóiak fölött.) A Kleiszthenész megalkotta osztrakiszmosz (cserépszavazás) rendszere, mellyel a legkiválóbbakat mind jókor eltávolíthatták, már javában működött Athénban, amikor Themisztoklész hatalma zenitjére ért. Meg is kapta a magáét érte (471). (Végül Artaxerxészhez /a perzsa királyhoz/ menekült, akitől három kisázsiai várost kapott ajándékba. Gazdagon élt és halt meg.) Ugyanekkor (vagy 472-ben) a perzsaverő spártai hadvezér szerencsecsillaga is leáldozott. Az ő sorsa pediglen és szimbolikusan sokkalta szerencsétlenebbül végződött athéni társánál, mert puccskísérlete után egy templomba menekülve várta sorsa jobbrafordulását, ámde a spártaiak büntetni akarván, törvényt sérteni ezenközben nem, egyszerűen befalazták őt. A hős éhen halt. Themisztoklészt Kimón követte, csakhogy egy spártai fiaskó után őt is osztrakizálják (462). Működik ez? Mindenesetre 460 és 429 között Periklész nevéhez fűződik az aranykor.
1.306 Művészet. Kezdjük is mindjárt ennek a kornak (gondolkodásmódnak) a tanulmányozását egy Marathón és Szalamisz közötti időben készült, Athén romjai közt (lerombolás) megtalált szobor-torzóval, a 480-ra datált Krition-Kürosz-szal. Kontraposzt (a szimmetria megszűnik); ponderativ (kiegyensúlyozott, harmonikus). És ami még fontos: a ponderációnak Szamoszból is ismerjük az akropoliszi ifjúval egykorú párját: tehát összgörög jelenség. Az archaikus és klasszikus kor határának legmonumentálisabb fönnmaradt görög emlékcsoportja az aiginai Aphaia-templom (500k.), mely sosem látott módon nyújt alkalmat a művészettörténet két korszakának (antik és mai) összehasonlítására (de a Zsarnokölőket sem feledhetjük), ugyanis az 500k. elkészült keleti és nyugati oromzat közül az előbbi nem került föl a templomra, helyette 485 és 480 között újat készítettek. A két csoport ég és föld. Szó szerint. Mondom tehát: a keleti hatásokra eltünedezett geometrikus szerkesztésmódot a Kocsihajtó (470k.) – szimbólum! – új formában bár, de visszahozta. Lassan elkészül az olimpiai Zeusz-templom is. Az arisztokratikus kor hattyúdalnokának Pindaroszt szokás tekinteni. Aiszkhülosz már egy zseniális új kor hírnöke. Demokrácia sosem létezett sem Athénban, sem másutt. Az ekklésia (népgyűlés) intézménye egy vicc. A döntés mindenütt a sztratégoszé, hivatalosan háború esetén, a valóságban azonban a háborúra való felkészülés időszakában és a béke biztosítása érdekében is állandó jelleggel. A görög kor legcsodálatosabb ténye abban nyilvánul meg, hogy egymás után három eszeveszett zsenit állít elénk a korok és átmenetek indikátorául. Aiszkhüloszt, Szophoklészt és Euripidészt. Az egyik a feltörekvő, a másik az érett, a virágzó, a harmadik a letűnő nagy kor szimbóluma. Csodálatos egyének! Műveik elmélyült ismerete elengedhetetlen minden értelmes lény számára.
1.307 A tragédia születése kettős gyökerű. Egyfelől a kardalból, másfelől az istentiszteleti táncokból, Diunüszosz isten és bakkhánsnőinek vad, erotikus, a termékenységet és a mámort ünneplő vallási táncából ered. Minden társadalomnak léteztek kultikus énekei és táncai, de csak egy olyan zseniális nemzet, mint a görög, benne pedig néhány kiváló mester volt ebből képes kifejleszteni az egyik legtökéletesebb szellemi megnyilatkozást. Néhány műről és alkotóról beszélünk, nem többről, összesen háromról. Maga a Diunüszosz-kultusz a görögök körében új, a 7. században, kisázsiából behozott, idegen elem, amely hamar meghonosodott. Peiszisztratosz türannosz terelte Athénban megfelelő vágányra ezt a vad kultuszt. 535-ben Theszpisz egyesíti a táncot a kardallal, megalkotva a dráma ősét. Ettől azonban még elfelejthetnénk az egészet, csak, hogy 525-ben megszületett Aiszkhülosz… Ugyanakkor a dráma vallási kultusz szerepét tölti be, és az is marad mindvégig, akár Bach miséi, témái egy fennmarat darab kivételével, vallási tárgyúak. Mégis, mi minden kihozható ebből a szerencsétlen helyzetből is, ha egy zseni veszi kezébe a gyeplőt, akit ráadásul nem tipor el azonnal a bárgyú tömeg. Mert normál esetben bizony a tömeg mámornál nem akar egyebet, nincsenek művészi igényei, nem rendelkezik az értékek iránti fogékonysággal, fel sem ismeri, felfogni sem képes a szépet és a jót. Valósággal meg kell erőszakolni ahhoz, hogy egyáltalán tűrje, elfogadja. Néha azonban, a világ egyes pontjain időleges együttállásokat tapasztalunk, amikor a zseni és a közönség egymásra talál. Nagy tömegben kiváló alkotások ilyenkor keletkeznek, ami hatalmasra növeli az esélyét annak, hogy egy-egy valóságos remekmű is szülessék. Most egy időre ilyen helyzet alakult ki Görögországban és elsősorban Athénban. Minden évben 9 arkhón kezdi meg a munkáját, közülük az első feladata a vallási kultusznak számító drámák bemutatására pályázók közül azt a hármat kiválasztani, akinek a darabját 3 gazdag athéni megfinanszírozza.
1.308 Aiszkhüloszt (525-456) harcolt a perzsák elleni háborúban (ahol testvére elesett), valódi harcos, aki a Görögországért vívott küzdelmeire a legbüszkébb, és aki erősen hisz a jogrendben. Ezért kemény néha az isteni igazságtalansággal szemben, de megmarad a hőbörgésnél, tovább nem megy. (Szidni az isteneke majd csak az istenek kegyeltje, Szophoklész fogja.) Aiszkhülosz még csak 15 éves, amikor Kleiszthenész megalkotja az athéni demokrácia néven ismert jelenséget. Ő már ebben és a nagy honvédő háborúban nő fel, ami életszemléletének is meghatározója. A szenvedés és szenvedély helyett (ami a korabeli drámai versengést jellemezte) Aiszkhülosz a mai értelemben vett drámát, tragédiát akart bemutatni, a jók igazságtalan bűnhődését, amihez feltétlenül szüksége volt egy második színészre. Újítása 484-ben 41 éves korára hozta meg számára a sikert, ami még egy párszor beköszöntött számára, amíg egy feltörekvő zseni, Szophoklész el nem vette tőle a dicsőséget. 473 és 456 között többször járt Szicíliában, Hierón király udvarában, ott is halt meg 69 éves korában. Életében 90 drámát írt, 66 drámát és 22 szatírjátékot, 13 alkalommal nyert drámai versengésen 52 darabbal, 7 tragédiája maradt fönn egészében, de csak egy teljes trilógia. Legrégebbi közülük, a Perzsák, amely 472-re datálódik, és aminek a középső darabja maradt ránk a perzsák tragédiáját jeleníti meg. Így is illik ez hozzá! Nekünk pedig (mindhárom tragikus esetében) előbb a Csengeri-féle fordítást kell olvasnunk, mert az rusztikusabb, erősebb, csak aztán a líraibbat, modernebbet, mert így sokkal tisztábban jut el hozzánk a görög tragédiák szelleme. Atossza (Xerxész anyja) előbb rémálmot lát, aztán a hírvivő megjeleníti a valóságot, mire a keserűség elönti a színpadit. Sok Szalamisznál elpusztult hőst név szerint említ a költő, hogy személyessé tegye a tragédiát, aztán az ütközet részleteit ecseteli persze egyáltalán nem homéroszi módon. Pontosabban nem az Iliász módján, mert itt csellel hívják rossz időben csatára a perzsákat, amin azok – bár túlerőben vannak – rajtavesztenek. A sok sírás Dareiosz árnyát is megragadja, és szellemét felhozza az alvilágból. Xerxészt rossz tanácsadók vették rá (érje utol dicsőségben apját), hogy az isteni rendelés ellenében tegyen. „Az istenadta jóslatokban hinni kell!” (101. sor) „A hullatornyok néma szóval hirdetik a harmadik méd nemzedék szemének is: mértéktelen ne szőjön ember terveket. A gőg, virágozván, csapás-kalászt terem, s arat belőle keserű sirámokat.” (818-822. sor) Megjelenik maga Xerxész is, és a karral együtt siránkozik balszerencséjén. Aiszkhülosz az egyszerű emberek fájdalmára és veszteségére fókuszál, mit sem törődve a nagy emberek bajával. 467-ben mutatják be a Heten Théba ellen címet viselő darabot, ami a trilógia harmadik része, amely Laiosz király a jóslattal szembeszegülő, gőgös törekvéseinek a tragédiája (vagy az esztelen vágy bírta le, ahogy a 750. sor mondja el?), bár a fennmaradt tragédia nem erről, hanem Ödipusz két fiának a harcáról szól. A kar a városlakó lányok és asszonyok sirámát adja elő, amit meg is szól a város védelmét szervező Eteoklész. „Azt kérdezem, kibírhatatlan asszonyok, vajon az jó, vajon megmenti városunk, s az ostromlott seregnek bátor szívet ád, ha így, lehullva a városőrző istenek szobrára, ríttok… Gyűlöl minden épeszű ezért! Se balsorsban, se boldog jóidőn nem élnék együtt asszonynéppel semmiképp!” (181-187. sor) (Nem véletlenül aggatták Aiszkhüloszra a nőgyűlölő jelzőt tehát?) Aztán a városra támadó hősöket sorolja el, valamint a velük szembenállókat még Homérosznál is monumentálisabb képekben, hogy igazi, aiszkhüloszi módon nyilatkozzék, amikor rá és saját testvérére kerül a sor. „Istenutálat, istenek bolondjai, ó, Oidipusznak könnyfakasztó sarja, mi… Ó jaj, atyánk nagy átka most beteljesül!” (653-655. sor) Végül a hírnök beszámol a városvédők győzelméről, ami rávilágít a dráma politikai aktualitására, nevezetesen a görög testvérháborúra, hiszen Thébai éppen ebben az időben készülődik Athénra támadni. (Hogy Antigoné és Iszméné kesergése a darab végén későbbi betoldás-e, nem tudjuk.) Az Oltalomkeresők - egy erőszakos nász elleni lázadás szép jelképe – 463-ból való. Argosz király, Pelaszgosz inkább vállalja a háborút, minthogy egy ilyen gyalázathoz asszisztáljon. A darab a trilógia első része, amiben a felelősség vállalása megtörténik, miközben a néző tudja, hogy a folytatásban a király megszenvedi döntése következményeit, hiszen a harcban elesik. Ezért különösen feszes ez a drámai rész. A darab politikai aktualitását a görög városok a perzsákkal való kollaborációja hordozza, amikor is Athén egyetlen szövetségese Argosz maradt. (A mitológia szerint egyébként az oltalomkereső lányok, a Danaidák megölik kényszerházassággal szerzett férjeiket.) A műben a kar győzködi a királyt, hogy vállalja a kétes kimenetelű harcot, aki sokat morfondírozik, nem akarja vállalni a felelősséget, de kénytelen. Az Oreszteia az egyetlen ránk maradt trilógia 458-ból való. A trójai háborúból hazatérő Agamemnónt felesége meggyilkolja, mert annak idején – miután Agamemnón elejti Artemisz szent szarvasát – az istennő nem ad jó szelet, ameddig a király föl nem áldozza neki elsőszülött lányát, Iphigéniát. Az áldozat azonban hirtelen szarvassá változott az oltáron. Ugyanakkor Klütaimnésztra csak arra várt, hogy 10 év után férje végre hazatérjen, akire ekkor hálót dobott, majd egy bárddal sebtiben levágta. Innentől ő uralkodott, és az apjához annak halála után is hű lányát, Élektrát gyötörte mindennél inkább, akit egyszerűen szolgasorban tartott, miközben szeretőjével élt. Oresztészt – aki Iphigénia távozásakor még gyermek volt – egy ideig máshol nevelték, de ekkor hazatér, és megbosszulja anyján apja halálát, amitől viszont az Erinnüszek üldözik, de Pallasz Athéné felmenti őt. A mű politikai aktualitása Kimón, athéni uralkodó száműzetése. Az első darab, az Agamemnón a sejtelem és a rettegés drámája. „Miért van az, hogy szűntelen itt kering a félelem, hogy jövendölő szívem körül száll; és hogy a jósdalom így, se parancsra, se bérért el nem űzi ezt a bajt, mint homályos álmokat; és a jó bizalom miért nem tölti el szivem?” (975-983. sor) Mivel a történet ismert, és a nézők tudják, mi következik, elképesztően erős Aiszkhülosz részéről a szép, lassú kezdés, alig valamit sejtetés, Klütaimnésztra álöröme. Aztán álkedevessége és alázata, amivel férjét fogadja. Agamemnónt pedig az istenek tisztelete nem engedi, hogy ilyen nagyúrként lépdeljen drága szőnyegen és elfogadja a megalázkodást. „Hogy el ne bízd magad, az ég legfőbb adománya: boldognak csak azt nevezd, ki csöndes boldogságban élte életét.” (927-929. sor) Kasszandra, a látó, csak fokozza a baljóslatú események sejtelmét. Aztán Klütaimnésztra bárdja lesújt előbb Agamemnónra, aztán Kasszandrára. A kar pedig megfogalmazza a tanulságot: „Jaj, embersors, míg szép szerencsében virul, mint lenge árnyék, éppolyan; s ha elborul, rajzát letörli könnyen egy vizes szivacs.” (1327-1329. sor) Egy sorban még a féltékenység árnya is megjelenik. Az Áldozatvivők Oresztész indulatával nyit, amit Élektra keservével folytat. Bosszút forralnak anyán és szeretőn, majd végrehajtják. Oresztész keze anyja megölése előtt megremeg, és csak az isteni parancsra tekintettel hajtja végre azt. Lelke azonban nem nyugszik, még ha a nép egyet is ért vele: „Tetted helyes volt; már ne fűzzed ajkadat gonosz szavakhoz, és ne korhold tenmagad, midőn egész Argosznak üdvét hoztad el, levágva egy csapásra két sárkány fejét.” (1045-1048. sor) Az Eumeniszek, a trilógia záró darabja Athénban, az igazságszolgáltatás és az igazság színhelyén zajlik. Aiszkhülosz ezzel a szép darabbal szenteli meg az athéni igazságszolgáltatás intézményét az areopagot, hiszen ilyen esetben még Athéna sem illetékes. „E súlyos ügyben földi bíró nem tehet ítéletet, hiszem; de én se dönthetek az ádáz-bosszú-szülte gyilkolás felett… de hogyha már idáig érkezett a vád, a gyilkosságnak esküldt-bíráit fogom kiválogatni, s mindörökre szóljon ez… Én városom legjobbjait szemelve ki, velük jövök meg, hogy lehessen dönteni, mert mind igaz lesz s esküjét meg nem szegi.” (470-489. sor passim) A Leláncolt Prométheusz 457-ből való, Aiszkhülosz utolsó drámája. A mester itt egy istenek közötti konfliktust jelenít meg, amelynek a minden fenyegetéssel dacoló igazság a paradigmája. Politikai aktualitása ismét a Kimón ügy, és Periklész hatalomra kerülése, aki emiatt a dráma miatt istentagadás vádjával halálbüntetéssel is fenyegeti Aiszkhüloszt, aki kénytelen Szicíliába menekülni, ahol a rákövetkező évben meg is hal. A művet Athénban elő sem adják, mégis később megőrződik, sőt ez lesz a mester igazi sztárdarabja. Hát persze, hiszen hőse minden kínt vállal az igazságért, nem ismer félelmet, sem megalkuvást, az embereknek tudást hoz, amiért bűnhődnie kell stb. Erő s Erőszak veri láncra őt, mert „embert szeretni erre volt csak jó neked” (28. sor) „Isten létedre istenekkel nem törődsz, s az emberekkel többet, mintsem kellene.” (29-30. sor) „Az új urak mindig kérlelhetetlenek.” (35. sor) De Prométheusz nem is aggódik. „Mindent tudok előre pontosan, mi lesz, váratlanul nem érhet engem semmi baj, s a ránk szabott sorsot nyugodtan kell viselni, tudva, hogy erős a végzet, nem harcolhatunk vele.” (101-105. sor) „Nem segít a nyers erő, de csellel győzhetünk a hatalmasabbakon.” (212-213. sor) Zeusz a hatalmát köszönheti neki, mégis „a zsarnoksággal mindig együtt jár e kór: barátaikban sem mernek megbízni ők.” (224-225. sor) Ókeanosz is kérleli: „Ismerd meg tenmagad s változtass elveden, mert változott az úr az istenek fölött.” (309-310. sor) Hermész figyelmeztetésére pedig, hogy „korábban is hasonló büszkeségedért sújtott ilyen kegyetlen büntetés reád” (964-965. sor) csak annyit fele: „ezt jól jegyezd meg: szolgasorsodért soha el nem cserélném gyötrelmes balsorsomat.” (966-967. sor) „Nyíltan beszélek: minden istent gyűlölök, mert jót tettem velük, s rosszal fizettek ők.” (975-976. sor) Ez utóbbi sor annyira határozott, hogy a későbbi elemzők ebből vezették le Aiszkhülosz világszemléletét, pedig ez csupán egy idős kori, politikai felháborodása volt.
1.309 Aiszkhülosz monumentális, rusztikus és nagyon erős. Nem minden műve harcol az igazságért szemben az istenekkel, de amikor igen, ott dübörög az ég. Nem véletlenül ítélte Periklész őt halálra egy drámájáért. Harcol a háborúban, ahol tragédia éri, küzd egész életében az elismertetésért, ami csak negyvenéves korára érkezik meg, aztán nyílt beszédéért és igazságszeretetéért üldözik. Mennyivel más az istenek kedveltjének, Szophoklésznek a sorsa! Gazdag fegyvergyáros fia, kiváló nevelésben részesült (zenére Pindarosz vetélytársa, Lamprosz tanította olyan tökélyre, hogy a szalamiszi győzők diadalmi énekét ő vezette táncával és lantjátékával), ünnepelt színész (éppen egy Aiszkhülosz-darabban), hadvezér, államférfi (egy ideig Periklésszel együtt kormányoz), halála után héroszként tisztelik. Ő nem lázad az istenek ellen, hiszen jó sorsot juttattak neki. Szereti és tiszteli őket, felsőbbrendű lény, az emberek tragédiáját józan kívülállóként jeleníti meg. Euripidész ismét más. Zöldségeskofa fia, visszahúzódó, igazi filozófus, a szofisták barátja, bár hivatásos drámaíró, a közönség hol éljenzi, hol elmegy mellette. Mégis, több drámáját őrizte meg az utókor, mint az előző kettőét összesen. Van egy történet, amely nem hagyta békén a korabeli görögöket, de legalábbis a három nagy tragikust, ami is az alább részletesen leírt Labdakida-történet. A történet közismert, Pelopsz király átka sújtja a Kadmosz-leszármazott Labdakosz fiát, Laioszt és utódait (mert valami részt vállal annak fiának, Khrüszipposznak megölésében). Már a delphoi papnő, Püthia kijelenti, hogy Laiosz születendő fia megöli apját, és anyját feleségül veszi. Ezért, amikor Laiosznak és Iokaszténak gyermeke születik, átfúrják annak bokáját, és egy pásztornak adják, hogy az tegye ki a Kithairón hegyén és hagyja sorsára. A pásztor azonban a Dagadtlábúnak, Oidipusznak nevezett gyermeket a parancs ellenére inkább átadja Korinthosz gyermektelen királyának, Polübosznak. Püthia neki is elmondja a jóslatot, amit Ödipusz Polüboszra ért, ezért elhagyja Korinthoszt, de a Thébai felé vezető úton valódi apjával keveredik szóváltásba, akit meg is öl. Thébait ekkoriban éppen a leányarcú, oroszlántestű, szárnyas szörny, a Szfinx tarja sakkban, akinek addig kell minden nap egy embert feláldozni, amíg meg nem fejtik a rejtvényét. Laiosz sógora, az ideiglenes király, Kreón ekkor azt eszeli ki, hogy azé az özvegy királyné és vele a trón, aki odaáll a szörny elé és megfejti a rejtvényt. Ödipusz jár sikerrel, mire a szörny a mélybe veti magát, ő meg elnyeri a trónt, ami azt is jelenti egyben, hogy beteljesedik a jóslat. Erről azonban mit sem sejt. Bölcsen kormányoz és boldogan él a királynéval. Gyermekei születnek, két fiú (Polüneikész és Eteoklész), valamint két lány (Antigoné és Iszméné). Az istenek azonban egyszer megunták ezt a szörnyű bűnökre épült boldogságot, és a városra iszonyú csapásokat juttatnak: szárazságot és halálos kórt. Ödipusz Delphoiba küldi Kreónt jóslatért, aki ugyan homályos üzenetet hoz, de egy kis kutatás után kiderül minden. Iokaszté fölakasztja magát, Ödipusz egy tűvel kiszurkálja a saját szemeit, királyságától megfosztja a város, miközben saját fiai gúnyolódnak vele, mire Ödipusz megátkozza őket, hogy ne uralkodjanak békében Thébai fölött, hanem egymást öljék meg. Csak Antigoné gondozza bolyongó apját, akit végül Athén mellett nyelt el a föld. Ödipusz jóslatának megfelelően viszály támad a két testvér között – ugyanis bár megállapodásuk szerint felváltva uralkodnak, Eteoklész magának tartja meg a trónt, és előzi testvérét –, mire Polüneikész megtámadja seregével Thébai hét kapuját. Antigoné és Iszméné őrlődik a két igazságtalanság között. Egyik testvére becsapta a másikat, de az meg hazájára támadt. Amikor egymás kezétől estek el, az újra királyi székbe került Kreón - halálbüntetés terhe mellett - úgy rendelkezett, hogy csak a várost védő Eteoklészt temessék el, a városra vészt hozó Polüneikész holtestét azonban hagyják meg a kutyák martalékának, amit Antigoné nem tűrhetett. Hogy megvédje a szétmarcangolástól, a tilalom ellenére földdel szórta be azt, és még italáldozatot is mutatott be mellette. Elkapták, ő nem tagadta vétkét, de egy magasabb törvényre, az isteni törvényre hivatkozott a király rendeletével szemben. A thébaiak egyet is értettek vele, de Kreón inkább saját tekintélyét védte, és éhhalálra szánta az erőslelkű lányt. Mégis egy jóslattól megijedve inkább engedett, de már későn érkezett a barlanghoz, ahol mindkét lány fölakasztotta magát. Mivel Iszméné jegyese Kreón fia volt, az is öngyilkos lett, és amikor ezt megtudta, Kreón felesége is. Ekképp bűnhődött az elbizakodottság ismét. Aiszkhülosz a tragédiát az ősbűnből, Laiosz Khrüszipposz elleni bűnéből vezeti le. Szophoklész Ödipusz sorsában meg sem említi az ősbűnt, mert nem ez érdekli, csak az emberi tragédia, és Aiszkhülosz trilógiájából Antigoné története izgatja leginkább.
1.310 Ahol viszont a három mester igazán keresztezi egymást, az nem más, mint Klütaimnésztra megölésének megjelenítése. Szophoklész csodálja Aiszkhülosz zseniális trilógiáját, de azt is tisztán látja, hogy Oresztész nem tragikus alkat, remegő keze, amit társa erősít a kritikus pillanatban, kételyei nem teszik át alkalmassá egy kiélezett személyiség megjelenítésére. Nem úgy Élektra! Aiszkhülosz Oresztésze (Áldozatvivők) bűn és bűnhődés. Klütaimnésztra tette jogtalan, hiszen ő csak a saját balsorsát nézte. Oresztész azonban Apollón isten parancsát követi, ugyanakkor olyan szörnyűséges, hogy az bűn maga is. Az Erünniszek egy ősi törvény képviselői, akik csak a tettet nézik, az okokat nem, és ők még Apollónnal is szembeszállnak. Szophoklész viszont már nem pörlekedik az istenekkel, hanem kiélezi a helyzeteket, miközben a sors elfogadására szólít föl, bármilyen borzalmas legyen is az esetenként. Oresztész így nem lehet hős, nem lehet ő a központi figura, mert ő csak teljesíti az isteni törvényt, nincs miért vergődjön, nincs min meghasonlania, csakis a szenvedő Élektra érdekes. Élektra sorsát tehát mind Szophoklész, mind Euripidész kiélezi, de teljesen másképpen. Szophoklésznél bátor amazon, aki bátran anyja szemébe mondja annak aljas bűnét, bennünket, nézőket pedig teljes mértékben maga mellé állít. Szophoklész művészetével egy vérengző felbujtó mellé állít bennünket! Euripidész azonban nem hisz sem az isteni igazságban, sem a sorsban, amit el kell viselnünk, hanem egész egyszerűen tagadja az igazságtalanság érvényességét, és ha kell, magukat az ilyenre felszólító isteneket is. Euripidész nem hiszi, hogy Oresztész bűne bármilyen módon is igazolható, sőt megbocsátható lenne. Élektra itt nem szenvedő lélek, hanem a bosszú démona, kegyetlen, cselvető némber, Médeia vérbeli előde.
1.311 Szophoklészt (496-406) több mint 120 darabot írt, 30-szor indult drámai versenyen, amiből 20-szor nyert első díja, másodiknál rosszabbat soha. Drámái közül mégis csupán 7 maradt fenn. Legkorábbi drámája az Aiasz (bemutatásának ideje ismeretlen). A darab – akárcsak cselekménye – nem túl jelentős. Akhilleusz halála után nem az utána következő legnagyobb hős, Aiasz, hanem Odüsszeusz kapja meg annak fegyvereit, ami miatt a főszereplő őrjöngeni kezd. Le akarja gyilkolni a görög sereg vezéreit, de tébolyában marhákon áll bosszút. Amikor erre rájön, szégyenében öngyilkos lesz. A sereg vezérei viszont nem engedik őt eltemetni, csak amikor Odüsszeusz rábeszéli őket erre. Valahol Aiasz szörnyülködése saját tettén, Teukrosz heveskedése, valamint Odüsszeusz emberi gondolkodása és viselkedése között folyik szét a darab. A következő, a szintén bizonytalan datálású Trakhiszi nők már egy nagy lépés az igazi szophoklészi drámaiság irányában, de még mindig nem egy a nagy drámák közül. Nem Héraklész, nem is a trakhiszi nők, hanem Déianeira darabja a mű. Héraklsz olyan, amilyen, mindenben nagy. Legyőz mindenkit, de a szerelem rendszerint őt győzi le. Ez esetben is. Most Eurütosz király lányáért, Ioléért ég benne a vágy, és miután a király visszautasítja az ő leánykérését, a hős elpusztítja a várost, és megszerzi magának a lányt. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy mit él át a fentiek kapcsán az otthon rá váró felesége, Déianeira. Először, mit sem sejtve, félti a férjét, hiszen oly régen nem hallott felőle. Aztán örül a hírnek, hogy győzött, pedig egy veszélyes jóslat a jelen eseményeket sorsfordulóként állítja be a nagy hős életében. Végül a hírnök kiböki a valóságot, amit látszólag megértően fogad a nemes asszony. Valójában azonban nem, kétségbe van esve, és mint ilyen kor olyan gyakran, veszélyes gondolatra jut. Hiszi is meg nem is Nesszosz korabeli szavait (amikor megölte őt a férje, amikor az éppen elragadni készült őt a folyóban, Nesszosz azt súgta Déianeira fülébe, hogy fogja föl kiomló vérét, és amikor úgy érzi, Héraklész már nem szereti őt, kenje be vele az ingét, és szerelmét visszanyeri), de most nincs más eszköze, hát kipróbálja. Egy maga szőtte köntöst ken be vele, és elküldi a hazafelé tartó hősnek. Héraklész fölveszi, de az ráég, hogy szörnyű kínok között pusztítsa el. Amikor Déianeira szemére hányja gyilkos tettét fiuk, Hüllosz, Déianeira öngyilkos lesz. A darab végén Héraklész ráveszi még fiát, hogy vegye feleségül szülei akaratlan gyilkosát, őt pedig élve máglyán égesse el. Nem kisebb mű követi ezt a két kezdetleges próbálkozást, mint az Antigoné 442-ből. Egy hatalmas opusz! Szophoklészről a korábbi darabjaiból is tudjuk, hogy az isteni törvény szenvtelen megjelenítője, most azonban olyan mélységekbe jut, ahová eddig senki. A műben emberek szerepelnek, emberi érzésekkel, emberi gondolatokkal, de Antigoné az isteni törvény beteljesítője maga. Testvére emberi, félelem-diktálta reakciójára csak ennyit felel: „te légy okos, ha tetszik”, pedig a lány csupán így gondolkodik: „a lehetetlent célba venni sem való”. De Antigoné nyíltan vállalja tettét a király előtt: „parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő lehet, mely engem istenek nem változó íratlan törvényét áthágni kényszerít”, míg az őt elfogó őrök meg a maguk egyszerű hitvallását: „semmi sem lehet magamnak fontosabb, mint az, hogy én épen megmentsem bőrömet”. A király környezete meg csak ajnározza a királyt, amitől az csak elvakultabb lesz. A hozzá egyedül őszinte fiára sem hallgat, ami miatt Kreón mindent elveszít. A drámának ő az igazi vesztese, míg tragikus hőse Antigoné. Ha lehet, még hatalmasabb alkotás az Ödipusz király 426-ból. Nem is nagyon idézgetnénk a világirodalom talán legnagyobb sorstragédiájából, amiben olyan feszültség uralkodik, mint kevés műben a világirodalomban. Ödipusz maga megy sorsa elébe az igazságot kutatva. Antigoné tudatosan és hősiesen saját magát ítéli halálra, Ödipusz király nem tudja, hogy mit tesz magával. Őt a sorsa csapja agyon. Szörnyű történet! Tulajdonképpen mindenki más a darabban mellékes, csak az ő tragédiája ragyog mindenen át. Szophoklész talán legérettebb darabjának, az Élektrának legvalószínűbb bemutatási időpontja 420 körüli. Ilyen árnyaltan ennyi szereplő még nem szerepelt a világirodalomban. Nem csoda, hogy az elemzők máig vitatkoznak, hogy kit is ítél el és miért a szerző. Pedig Szophoklész ekkor már leginkább csak fölveti a bonyolult kérdéseket, de szájbarágós magyarázatokat nem ad rá. Talán csak a Nevelő lát minden olyan tisztán, ahogyan egy szolga gondolkodhatik. Élektra tetvére, Khrüszothemisz sokkal okosabb. „Veled gyötrődöm: s volna rá elég erőm, meg is mutatnám, hogy mit érzek ellenük. De most a vészben vásznamat bevonni jobb, hogy azt ne higgyék, megteszem, mit nem tudok.” Élektra válasza sokkal később jön meg, de egyértelmű: „irigylem elméd, gyávaságod gyűlölöm.” Élektra jelleme is gazdagabb, mint Antigoné egyénisége volt, aki merő keménység. Bár gyűlöli anyját, engedi őt apja sírjánál áldozni, viszont ne utasítja el gyáva nővérét, hanem megpróbálja beszervezni gyilkos tettéhez, öccsének viszont nem felbujtója. Mindenki teszi a dolgát. Klütaimnésztra pedig valóban megrendül fia halálának hallatán, akitől pedig félt, hogy megöli őt. Oresztész végül teljes nyugalommal és természetességgel gyilkolja le anyját Élektra ujjongása közepette. Szophoklész két utolsó darabja igen érdekes. A Philoktétész 409-ből való, és egy sértett ember vívódását, egy másik bizonytalankodását tárja elénk, hogy vajon a közösség javára, vagy szavát állva cselekedjék. Az Ödipusz Kolonoszban pedig csak a mester halála után, 401-ben kerül színre, amely leginkább nem az öreg és vak Ödipusz hányattatásait írja le, hanem rámutat még egyszer Antigoné és Iszméné rendíthetetlen, ámde összetett jellemére. Az egyetlen ránk maradt szatírdráma, a Nyomkeresők inkább különlegesség, semmint nagy mű.
1.312 Euripidész (480-406) elképesztően modern, igazi profi, kora meg nem értett zsenije. Életében bár 92 darabot, azaz 23 tetralógiát írt, csak 4 alkalommal nyert drámai versenyen, ötödszörre halála után, viszont közülük 18 maradt ránk, ami jelzi művei elterjedtségét és népszerűségét. Ugyanakkor halálát egyesek szerint az okozta, hogy kutyák, mások szerint nők tépték szét, de talán ez is csak olyan mendemonda, mint az, hogy a szalamiszi diadal napján született. Pályafutása 455-ben kezdődött, de próbálkozásait csak 441-ben, majd 40 éves korában koronázta siker. Első ránk maradt darabja az Alkésztisz 438-ból való, és valójában a tetralógia negyedik darabja. Apollón lehetőséget biztosít Admétosznak, hogy nem kell meghalnia, ha más vállalja helyette a halált. Senki nem hajlandó ugyanakkor erre, csak a felesége, Alkésztisz. Gyászos, de nevetséges színjáték, amit a hitvány férj, Admétosz művel. Ugyanakkor emberi, nagyon is emberi, mint ahogy a szülei gondolkodása is, akiknek eszük ágában nincs meghalni a fiúkért. „Balsorsúnak vagy boldogsorsúnak magad számára születtél; tőlem megkaptad, mi jár.” (685-686. sor) Végül Héraklész elhozza őt az alvilágból, ami a férj alacsonyságán mit sem változtat. Mennyire más az ádáz Médeia, mely 431-ből való! Az ázsiai szörny-történet nem tetszett az athéniaknak, a darab csúfosan megbukott. A későbbi korok ugyanakkor imádták ezt a horror-históriát. A kegyetlen Médeia már egész élete gazság. Először férjéért saját testvérét pusztítja el. Férjét, Iaszónt megsegítve a hatalomátvételben előbb ráveszi Peliasz lányait, hogy apjukat megöljék, és most, amikor férje megunta ezt a démont, és immár Kreón lányával lép frigyre, ő kegyetlen bosszút áll saját gyermekeit (valamint az újdonsült arát és annak apját) pusztítva el. Persze talán ezt is érdemli az alamuszi férj, aki hagyná, hogy apósa elüldözze gyermekeit. Az is emberi, pusztán emberi motívum volna, hogy Iaszón „a régit új rokonságáért elvesti”? (76-77. sor) Euripidész pedig megkérdezi: „S melyik halandó más? Csak most tapasztalod, hogy önmagát mindenki jobban kedveli a másiknál – (s ez illőképp, az bűnösen), – ha mátkájáért két fiára nem tekint?” (85-88. sor) Médeia megfogalmazza a nők sorsát. „Az összes ésszel bíró lény közül legrosszabb sorsúak mi, asszonyok vagyunk. Előbb férjet kell vásárolnunk rengeteg kincsért, kit aztán testünk zsarnokul fogad, fájón tetézve ezzel más bajok sorát; s a legfőbb kérdés: jót kapunk, vagy rosszat-e? mert nem szerez jó hírt a nő, ha hitvesét elhagyja, és nem illik elkergetni sem.” (230-237. sor) Aztán a sajátját. „Az ostobák, ha új bölcsességet hozol, hibbant agyúnak, oktalannak tartanak; azok pedig, kik sokszínűnek képzelik tudásukat, terhesnek érzik több eszed.” (299-302. sor) Az okos és erős nő ismét eltiporja a nyámnyila férjet. Egyiket Erósz ragadta meg, a másikat a vészes szenvedély, a bosszúszomj. De nem a Médeia Euripidész főműve. Nem is a szenvedély és az értelem küzdelmét újra színre vivő 428-as Hippolütosz, sem pedig a két aktuálpolitikai darab, a 427-re datált Héraklész gyermekei és a 424-es Andromakhé, amelyek a peloponnészoszi háború (431-425) okán a hálátlanul Athénre támadó Spártát ostorozzák. Különleges mű a 424-ből ránk maradt bosszútragédia, a Hekabé. Trója pusztulásakor Priamosz király fiát. Polüdóroszt vendéglátója pénzéért megöli, nővérét, Polüxénát pedig feláldozzák, hogy így teljesedjék be az özvegy királynő, Hekabé keserve. Hekabé könyörög lánya életéért Odüsszeuszhoz, akinek megmentette az életét annak idején, de Polüxéna kemény, vállalja sorsát. Meg is ölik. Fiáért viszont bosszúért könyörög Agamemnónhoz, aki tétovázik, azon tűnődve, vajon hogyan veszi ki magát a dolog a görögök szemében (zsákmánynője, Hekabé lánya, Kasszandra miatt), mire feljajdul az özvegy. „Ó, jaj! Halandó emberek közt senki sem szabad: vagyon vagy Vakszerencse rabszolgái mind, vagy polgárok köznépe s törvények szava gátolja meg, hogy jellemhez hű legyen… reszketsz, s az aljanép ítéletét lesed.” (863-869. sor) Végül Hekabé maga veszi kezébe a sorsát, hivatja a gyilkos Polümésztórt – aki gyáván alakoskodik és színlel előbb Hekabé, aztán Agamemnón előtt is –, hogy megbosszulja tettét. Őt magát megvakítja, két gyermekét rabnőtársai segítségével megöli. Aztán ismét egy Athént magasztaló politikai darab születik, 422-ben az Oltalomkeresők, amit a remekművek sora követ. Az őrjöngő Héraklészben Euripidész 421-ben olyan finoman árnyalt emberi motívumokat jelenít meg, amilyenre még senki nem volt képes a világirodalom, gondolkodás, festészet, történetírás, költészet, egyáltalán a szellem világában. A hatalomért, pénzért az emberek mindenre képesek. Mégsem ők valósítják meg a tragédiát. Héraklész miután nagy nehezen felhozta Thészeuszt az alvilágból, és legyilkolta a családjára fenekedő királyt, Héra által rá bocsátott őrülettől elvakultan saját feleségét és gyermekeit is lekaszabolja. Héraklész végül fölülemelkedik az öngyilkosság gondolatán. Egy kis megtorpanás az életműben a 419-es Ión, de aztán újra a magaslatokon jár Euripidész a Trójai nőkkel 415-ben, ami merő panasz mindenfajta háborúval szemben. „Bolond halandó mind, ki várost romba dönt! Szentélyeket s holtak szent házát, sírjaik feldúlva, végül önnön sírját ássa meg.” (95-97. sor) 413-ra datálódik a világirodalom egyik legnagyobb drámája, Euripidész Élektrája, mely már távolról sem sorstragédia, hanem emberi dolog, emberi motivációk eredménye. Euripidész felfogásában Klütaimnésztra megmentette Élektrát új férjétől, nemhogy az félelmében megölje, „mert, hogy férjét megölte, arra volt ürügy, de félt, hogy lánya véréért meggyűlölik.” (29-30. sor) Aigiszthosz végül egy elszegényedett nemeshez, most paraszthoz adja feleségül a lányt („gyöngéhez adta, hogy gyengüljön a félelem” mert „vagyon vesztével a nemesség eltűnik” 38-39. sor), akit férje annyira tisztel, hogy hozzá sem mer érni. Oresztész föl is fortyan láttán: „Arról, ki a nemes, miért nem ítélkeztek jellem s tett szerint?” (85-86. sor) Aztán a szokásos Euripidész-hitvallás: „az istenekben sem lehet hinnünk, ha jogtalanság győz a jog felett.” (585-586. sor) Valamint: „Természetünk a tartós társ, nem kincseink. Velünk, hogy bajtól óvjon híven, ez marad; a kincs, mit ádázok szereznek álnokul, hamar röppen ki tőlünk, gyorsan elvirul.” (941-944. sor) Bár Élektra itt – szemben a hagyománnyal – tettleg is részt vesz anyja meggyilkolásában, az egészen nem ádázul, hanem emberileg teszi. Anyja bűnösségét, és hogy megérdemelte sorsát, a kar sem, de még saját tetvére, Kasztár sem tagadja. A gondolat folytatódik az Iphigénia a tauruszok között című, 414-re datált drámában. Iphigéniát ugyanis amikor apja, Agamemnón föl akarja áldozni Artemisznek, az istennő megmenti, egy szarvast helyezve helyette az áldozati oltárra, a lányt pedig Tauriszban állítja szolgálatába. A szolgálata annyit tesz, hogy az ide vetődő vándorokat a helybeliek mind feláldozzák Artemisz istennőnek. Most Iphigénia készíti elő az áldozatokat, akihez nem nagyon passzol a kegyetlen szolgálat, de amikor megálmodja testvére, Oresztész halálát, már kifejezetten óhajtja az ölést. Éppen kapóra jön neki tehát neki a görög vándorok érkezése és elfogása, mert nem tudja még, hogy testvére, Oresztész érkezett egy isteni sugallatra. Amikor kivallatja Oresztészt, megtudja családja keserű sorsát. Amikor pedig fölajánlja neki, hogy életben maradhat (csak a barátját, társát öli meg), ha elvisz egy levelet Argoszba, az is kitűnik számára, hogy az ifjú nemes szívű, hiszen cserélni akar barátjával. Az üzenet tartalmából azonban a testvérek egymásra ismernek, és elhatározzák, hogy beteljesítve az isteni sugallatot, ellopják Artemisz szobrát és mind a hárman Argoszba szöknek. A mű tele van az istenekre szórt szidalommal, ugyanakkor azt is megjegyzi Euripidész, hogy… „Én nem hiszem, hogy Létó, Zeusznak asszonya, ily őrültséget szülhetett, nem, nem lehet. S hogy az isteneknek feltálalta Tantalosz saját fiát, s ők kedvvel ettek gyermeket! Inkább, e nép, mely embergyilkos, gondolom: az istennőre átruházta bűneit; az istenek között hiszem, hogy nincs gonosz.” (385-391. sor) Aztán jön a Helené-sztori 412-ből (a történelmi szicíliai fiaskó után, Athén pusztulása előtt), amiben a költő kigúnyol minden háborút, hiszen Helené szellemképéért folyt a harc, mert a szépség közben Egyiptomban rostokolt. Menelaosz sem az a nagy hős ebben a darabban, hiszen ételt koldulni megy, de egy öregasszony kiebrudalja. Végül is nem homéroszi hősként, hanem emberként áll előttünk, aki trükközget az életéért. Euripidésznél a nők eszelik ki a legjobb cseleket, és ők is hajtják azt végre álnokul. Most egy trójai hős is belekeveredik egy ilyen hazugságba. Mennyire emberi is ez ismét! A Phoiníkiai nők 409-ből ugyanezt a témát, a háború értelmetlenségét feszegeti. Iokaszté nem lesz öngyilkos, amikor kiderül Ödipusz sorsa, hanem megéli fiai – apjuk átka keltette – sorsát is. Összehozza a két haragvó fiút, akik heves szócsatát vívnak egymással. Polüneikész igazsága nem vezet valami sok jóra. Iokaszté fiai sírján lesz öngyilkos, Ödipuszt elűzi Kreón, akinek beolvas Antigoné. Az Oresztész 408-ban az első igazi krimi. Oresztész csak úgy menekülhet, ha túszul ejti Meneláosz lányát, és amikor éppen Élektra kiötölte ravasz húzásával menekülne, Apollón oldja meg isteni szóval a feszült helyzetet. Ahelyett, hogy Oresztész áldozata lenne a lány, Meneláosz inkább hozzáadja a terroristához. Élektrára és Oresztész hű társára, az érte akár életét áldozni is kész Püladászre is boldogság vár. Az utolsó két mű, a Bakkhánsnők és az Iphigénia Auluszban 405-ből való. Az elsőben az isten a kultuszát erőszakolja ki a maga arrogáns módján, a másikban a trójai háború hőseiből csinál bohócot a szerző, miközben az áldozatot emeli piedesztálra.
1.313 A kisebb jelentőségű szellemek. Arisztophanész (450-385) mai értelemben nem túl mókás vígjátékíró, Hérodotosz (484-425) pedig az első történetíró, aki még eléggé mesés, kritikátlan alak, aki hetet-havat összehord, ellenben Thuküdidész (466-396) már professzionális történetíró, aki egyetlen művet írt, a peloponnészoszi háború (431-404) történetét, de az nem akármilyen színvonalon. Thuküdidész történelme már filozófia, annak is a legjava. Nem szabad őt megrónunk azért, mert művét a trójai háborúval kezdi, amit történelmi tényként kezel, hiszen ugyanezt tesszük mi is a magunk honfoglalás-mítoszunkkal, és egyéb korai legendával. Menjünk azonban vissza egy kicsit a költészet mentén haladva az 5. századra. Pindarosz (518-438) boiótiai származású kardalköltő, az arisztokratikus kor hattyúdalnoka. "Olümpia, szépkoszorús diadalmak anyja te, szent igazság úrasszonya, ott, hol a jósok..." Pratinasz (6-5. sz.k.) athéni költő "... ó ne a feszest utánozd és ne könnyű pongyola múzsát, mert jobb a közép: az új szántásba vess aiol harmóniát... illendők a fecsegő daloshoz édes aiol ütemek..." Timokreón (5. sz. első fele) rhodoszi költő "Nemcsak Timokreón az, ki méd hadakkal összeesküszik; van más, ki éppilyen gazember. Nemcsak én vagyok ravaszdi, van biz ilyen sunyi róka még!" Praxilla (5. sz.) sziküóni költő "Ó, ki az ablakon át megigézel engem: lány vagy az arcodon, ámde alább menyecske." Korinna (5. sz.) boiótiai költőnő "... ismét szólít Terpszikhoré, zengjek hősdalokat, fehér öltözékű tanagrai nőknek; városuk is örül dallamos csacsogásaim hallatán, mert szépet, nagyot (nem hazugságot) dalolok s vidítom mind e földeket, eleink idejéből származó történeteket díszítve saját szavaimmal néktek, szép szüzek..." Melanippidész (5. sz. eleje) dithüramboszköltő "Még azt se tudták, hogy mi a bor, ámde sietve lemondtak a vízről; emez itt az eszét veszítette el, az pedig örültként motyogott már." Szimónidész (556-468) keószi születésű kardalköltő, akitől tökéletesre csiszolt epigrammák maradtak ránk, amelyek minden kornak mintául szolgáltak. "Hogy lehet gyönyör híján létünk kívánatos, mit ér bármily királyság? Nélküle isteneink sorsát sem irigylem." Bakkhülidész (505-450 k.) keószi születésű kardalköltő "Minden jó magvat a Béke hint e földre: aranyt, ajakunkra mézes énekek virágait, szőke tüzek lobogását égetni ökrök combjait s gyapjas juhokét csodaszép oltárköveken, s drága fiúknak időt tanulni táncot és zenét! Fekete pókhálók fonják be a rémes pajzsoknak ércfogóját, s a lándzsa vashegyét s a kard két élét rozsda emészti. Trombitáknak rezes öble nem rikolt és lelkünk méze, az Álom nem lesz, a szívbűvölő szemeinkhez hűtlen. S haj! Lakomák úton-útfélen s szeretők édes dalai lobognak." Görögország mindenütt virágzott, mégis a régiók (a kelet és a nyugat) egyre inkább háttérbe szorulnak a félsziget mögött.
1.314 Néprajz. A gazdaság elemeit nem tekintve, alkossunk ide egy kis képet a görög hétköznapokról. A gyermek születése nevezetes esemény, szokásban volt olajkoszorút tenni az ajtó elé, ha fiú, gyapjúcsomót, ha leánygyermek született. Az apára hárult a feladat eldönteni, hogy kiteszi avagy fölneveli a gyermeket. Az okok prózaian anyagiak voltak. A 4. században kevés családban találunk kettőnél több gyereket, miközben igen sok kitevésről és találásról hallani. A Taigetosz is gőzerővel működött; a bábák (közvetítő) szerepe megnőtt. A szüléstől tisztátalanná vált nőt és a szülésnél segédkezőket az ötödik napon tisztító szertartásokkal rakták rendbe (a gyermeket a házi tűzhely körül futkározva). Spárta kivételével a gyermeket mindenütt pólyázták. Szoptatták, bölcsődalokat énekeltek nekik, mumusokkal rémisztgették. Hároméves korukban (az Anthesztéria ünnepén) friss virágból készített koszorúval díszítették, hogy sarjadáskor a viruló növény életereje átáramoljék a csöppségbe. Athénban (és Athén befolyási körzetében) a hatéves kor utáni nevelés teljesen szabadon (akár a gazdaságban), magánvállalkozásként folyt. Fő tárgyak: írás, olvasás, számolás, mértan, zene és testi nevelés. A gyermekeket egy rabszolga, a pedagógosz kísérte iskolába. Tizennyolc éves korában a démosz tagjai közé került. Két év katonai szolgálat követte ezt, miután teljes jogú polgárrá lett. A nők helyzete Athénban siralmas, közkeletű felfogás szerint, a legjobb nekik, ha nem esik róluk szó. Amit megtanult: szövés, fonás, a legfontosabb házi munkák. Tizenhat-tizennyolc éves korában az athéni lány férjhez ment, azon túl férje rendelkezett vele. A többi görög városban sem volt más a helyzet. Még az utcán járásuk idejét is törvény szabta meg. A vagyonnak a családnál kellett maradnia, így ha nem volt fiúörökös, a lánynak az apa legközelebbi férfirokonához kellett feleségül mennie, vagy ha már férjnél volt és akkor halt meg az egyedüli fiúörökös, el kellett váljék, hogy egy rokonhoz menjen. Házasodáskor (természetesen a férfi választott, a lánynak nem volt lehetősége ellentmondani) áldozatot mutattak be az isteneknek, megfürödtek, hajukból egy fürtöt levágtak, s azt valamelyik istennő tiszteletére ajánlották föl. Az anyák fáklyával kísérik őket a vőlegény házába, ahol fölveszik az asszonyt a férj nemzetségébe. Be a nászszobába, a vőlegény egy barátja őrzi a nászszoba ajtaját, a menyasszony barátnői pedig éneklik kesergőiket, búcsúztatóikat. A magasabb szellemiség (azaz a férfiak) szerepét a hetérák töltik be. A családi élet színhelye a lakóház, méghozzá vidéken, hiszen a városok csupán a politikai élet és a kereskedelem szinterei. Négyféle bútort ismertek: ágyat, asztalt, széket és ládát. A háztartás irányítója a feleség. Háromszor étkeztek naponta: reggel színborban megmártott kenyérfalatokat, ebédre némi meleget, vacsorára dús asztal várta a hazajövőt. Evőeszközt nem használtak, hiszen ott volt erre a kezük. Szalvéta helyett kenyérbélbe törölték a kezüket, amit aztán a kutyáknak dobtak. A lakomákon nem csak ettek-ittak, hanem beszélgettek, énekeltek, ostábláztak vagy bort loccsantottak célba (kottabosz). A mulatságokon a fiúk és nők (hetérák) ültek, a férfiak kereveten feküdtek. Buli után zajosan hazamentek. Öltözékül éjszakára és nappalra egyaránt a khitón szolgált. A khitónra vették aztán a férfiak a himationt (köpönyeget), a nők pedig a peploszt. Otthon mezítláb, az utcán saruban jártak. Férfiak s nők ugyanúgy hosszú, kibontott hajat viseltek (gyászkor levágták). A férfiak Nagy Sándor koráig szakállt hordtak. A régi fibulákat az 5. században kiszorítják a gombok. A férfiak az archaikus kor után ékszert csak kivételes alkalmakkor viseltek: versenyjátékokon aratott győzelem után, lakomákon, áldozatoknál hajukra koszorút vagy diodémát tettek, pecsétgyűrűt általában. A nők ékszere a fülbevaló, a karperec (gyakran a felső karon, bokán), nyaklánc, gyűrű, hajdísz. Periklész korára egyre kevesebbet. Korán keltek, mert a hőségtől délidőben képtelenség volt dolgozni. Athéna ünnepén kocsiversenyt tartottak, az eleusziszi misztériumok ünnepén Kálváriát jártak és a stációknál áldoztak. Október végén ülték Theszmophoria ünnepét Démétér istennő tiszteletére. Ekkor a nőknek három napig tartózkodniok kellett a férfiaktól, áldozatot mutattak be az istennőnek, majd három napig lombsátrakban az istennő szentélye körül laktak. Az első napon böjtöltek; a másodikon a négy hónappal korábban (szintén Démétér ünnepén) elrejtett tárgyakat (malacot, phallosz és kígyó alakú kalácsot, piniaágat) kiásták, Démétér oltárára helyezték, vetőmaggal keverték össze, hogy gazdag termés legyen; a harmadikon trágár szavakkal gúnyolták egymást és a termékenységadónak gondolt gránátalma magját ették. Február-március Dionüszosz három napos ünnepe, a nagy ivászatok és drámai előadások helye. A két pharmakoszt (bűnbakot) itt kiűzték a városból, ott megölték. A gyógyítás javarészt a kuruzslás szintjén működött. A temetési szertartások fontos szerepet töltöttek be a családban és a társadalomban. A halottat megmosták, illatos olajjal bekenték, takarót terítettek rá, hajába koszorút vagy diadémot tettek, a házban felállított ravatalra helyezték, mindig lábbal a kijárat felé. Az 5. század végétől jött szokásba, hogy szájába pénzdarabot helyezzenek, hogy ezzel fizessen majd az alvilág révészének, Kharónnak, aki öt az Alvilág folyóján átszállítja. A halottat még a házban elsiratták, egy-két nap múlva siratóének kíséretében vitték ki a temetőbe, ahol elégették, fa- vagy agyagkoporsóba helyezték. Fegyvereit, ékszereit... melléje temették; a házasságuk előtt elhunyt lányokat menyasszonyi ruhájukban (temették el).
1.315 Képzőművészet. Az athéni (most már kétségtelenül a vezető görög) művészetet Mürónnak, illetve Periklész hivatalos szobrászának Pheidiásznak nevével fémjelezhetjük. Hippodamosz milétoszi építész iskolája a városépítésre nyomta rá maradandó bélyegét. A periklészi hatalom csodája az akropoliszi építkezés. A legnagyobb alkotás pedig egyértelműen a Parthenón, élén Athéna Parthenosz (Szűz Athéna) szobrával, jóllehet Pheidiasz főműve az olümpiai Zeusz-szobor. Pheidiaszt elüldözik Athénból. Ahogy Plügnótosz Kimón, Pheidiasz Periklész elképzeléseit alakítgatta. Pheidiasz hatása tűnt maradandóbbnak, így 437-436-ban Mnésziklész megalkotja Pheidiasz szellemében a Propülaiét, Polükleitosz pedig Lándzsavetőjét, míg Krészilasz Sebesült Amazón-ját.
1.316 Megtorpanás. A hatalmas szellemek mindig agyonnyomják egy időre a kort, megbénítják a gondolkodást. Hérakleitosz és Parmenidész után nem nagyon volt mit tenni. Amit ők nem oldottak meg a gondolkodásban, azt jó ideig senki még csak meg sem közelítette. 3 kiemelkedő különös próbálkozás azért mindenképpen említést érdemel, még ha nem is veszik föl a versenyt a fenti két óriással.
1.317 Anaxagorasz (497-432) szülőhazájából, a kisázsiai Klazomenaiból gyorsan Athénba települt, hogy ott fejtse ki mindennél hatásosabb filozófiáját, a felvilágosodást és racionalizmust víve az egyre egyértelműbben Görögország szellemi vezérévé váló városba. Gondolatait A természetről (Peri phüszeósz) címmel foglalja össze. Arkhé-tana: a szpermák (szpermata: magok). A szpermák, melyek mennyiségi és minőségi szempontból végtelen számban léteznek, és nincsenek egymástól soha teljességgel elkülönülve. A realitás objektumai, az egyedi tárgyak már eleve magukban hordozzák a szpermák sokféleségét (összességét), ám valójában azzá lesznek, és a szerint is nevezzük el őket, hogy milyen mag jut bennük túlsúlyra. Simplicios In Aristotelis Physica commentaria közli a következő hitelesnek elfogadott részt a mester gondolkodásából: "Anaxagorasz volt az első, aki megváltoztatta a fő elvekről szóló tanokat és kiegészítette az okkal, amely eddig hiányzott. A testi fő elveket végtelennek tekintette. Ugyanis a hasonló részek, mint például a víz, a tűz, vagy az arany nem teremtettek és nem múlnak el. Keletkezésük és elmúlásuk csak látszólagos: az egyesülés és a szétválás következménye. Minden mindenben benne van, s valamennyire az a jellemző, ami benne túlsúlyban van. Mert az látszik aranynak, amiben sok az arany, jóllehet mindegyik elem megvan benne..." Vagy ahogy egy másutt talált töredék tudatja velünk: "...ugyanabban a csirában benne vannak a hajszálak, a körmök, az ütő- és vivőerek, az idegek és csontok, de kicsiny rész voltuk miatt láthatatlanok; lassanként azonban megnövekednek és elkülönülnek. Mert hogyan lehetséges az, hogy haj legyen abból, ami nem haj és hús legyen abból, ami nem hús? Mindezeket Anaxagorasz nemcsak a testekkel, hanem a színekkel kapcsolatban is megemlíti, hiszen a fehérben benne van a fekete és a feketében a fehér. Ugyanezt a súlyokról is megállapítja, úgy vélekedve, hogy a könnyű össze van vegyülve a nehézzel, ez viszont amazzal..." Mozgatóul a "nusz"-t, az értelmet veszi föl, mely egyben kozmogóniáját is adja. "Helyesen mondja Anaxagorasz, hogy mindenben benne van mindennek a része, kivéve az értelmet; néhány dolgokban azonban értelem is van." "Minden dolog részeleme benne van a többi dologban, az értelem azonban végtelen, önálló és semmilyen más dologgal sem keveredik, hanem egyedül van, önmagában. Ha ugyanis nem volna önmagában, mással keverednék - ha valamivel is keverednék -, benne lenne minden dologban. Hisz, amint az előbbiekben már kifejtettem, mindennek a részeleme benne van mindenben. Ha nem volna egyedül, önmagában, gátolnák őt az összekeveredett dolgok, s így egyetlen dolgon sem tudna uralkodni. Az értelem a legfinomabb és a legtisztább az összes dolgok közül, mindenről pontos tudomása van, és leginkább duzzad az erőtől. Az értelem kormányoz mindet, aminek lelke van, akár nagy, akár kicsi. Az értelem igazgatja a mindenség körforgását is, tehát ő a fő elve ennek a forgásnak. Legelőször ő indította el egy kis helyen ezt a körmozgást, amely azután egyre tovább és tovább terjedt. Az értelem mindenről tudott: az összekevert, elkülönült és szétvált dolgokról. Mindent az értelem rendezett el, mindent, ami eljövendő volt, és ami már eljött, mindent, ami már elmúlt, ami van, és ami lesz, valamint azt a körforgást is, amit most elkülönülve folytatnak a csillagok, a Nap, a Hold, a levegő és az éter. Ez a körforgás az, ami létrehozta az elkülönülést. A ritkából kiválik a sűrű, a hidegből a meleg, a homályosból a fényes, a nedvesből a száraz. Sok dologban sok részelem van. Teljességgel azonban egy dolog sem válik ki és különül el a másik dologtól, kivéve az értelmet. Az értelem egészében véve egynemű, akár nagy, akár kicsi. Egyébként egy dolog sem azonos a másikkal, hanem amiből legtöbb van benne, az tett és tesz felismerhetővé minden egységes dolgot." Periklész nevelőjeként és tanácsadójaként jelentősen befolyásolta Athén belső és külső viszonyait egyaránt. A nap- és holdfogyatkozások tudományos okait adta. Szerinte a Nap tüzes érctömeg, a Hold éppoly anyagi objektum, akár a többi égitest. A Nap nagyobb a Peloponnészosznál, a Hold pedig, akár a Föld, hegyeket és völgyeket rejt magában. A szivárvány a nap fényének visszaverődése a felhőkön. A Holdat a Nap világítja meg. A növény és állatvilág a levegőben lévő, az esők által a földre vert magokból (szperma) keletkezett. A Tejút nem más, mint bizonyos csillagok fénye. A Nap okozza az esőket és a szeleket. Szerinte a kéz tevékenysége idézi elő az értelem, a szellem fejlődését. Megjósolta egy meteor lezuhanását, melyről azt tartotta, hogy a Napból hullott ki. "Amikor egyszer megkérdezték, hogy mire született, így felelt: a Nap, a Hold és az ég vizsgálatára. Annak pedig, aki (miután száműzték) megkérdezte: Hiányzanak-e az athéniak? – így válaszolt: „Nekem egyáltalán nem, inkább én hiányzom nekik!"
1.318 Empedoklész (500-428), Akragasz híres szülöttje három művet írt. Orvostudományi eszméit a "Logosz iatrikosz"-ban, bölcseletét a "Peri phüszeósz"-ban, misztikus nézeteit pedig a "Katharmoi"-ban foglalta össze. "Hitványakkal esik meg igazán, hogy nem adnak hitelt az erejüknél fogva hiteleseknek, te azonban, ahogyan Múzsánk a hiteles szavakat hirdeti, aszerint tégy szert ismeretre, miután bensődben a logosz szerteárad." Arkhé-tana: a tűz (Zeusz argész), a levegő (Héré phereszbiosz), a föld (Aidóneusz) és a víz (Nésztisz dakrüoessza). "Elsősorban is ezt tudd meg, hogy minden anyagnak Négy a gyökérzete: a fénylő Zeusz, ősanya Héra, Aidóneusz s Nésztisz, könnyűivel ős vizet ontó!" Szerinte ezek az elemek örökéletűek és csupán keverednek egymással, mégpedig a szükségszerűség (ananké: végzet) révén. Ám hogy milyen arányban keverednek és alkotják ily módon az egyes jelenségeket, az a véletlenen (tükhé) múlik. Két mozgatóerőt tart nyilván: a philotész-t (szeretet, barátság) és a neikosz-t (gyűlölet, viszály). Általában a szeretet egyesít és a viszály bont szét, néha azonban fordított a helyzet, és a szeretet bontja meg azt, amit a viszály nagy munkával összerakott. "Mást mondok neked: nincs születése egynek sem az összes halandók közül, sem rettenetes halálú vége, hanem keveredés létezik csupán és átalakulása a keveredetteknek. Ezekre alkalmazzák az emberek a születés nevet." "Mert lehetetlenség, hogy keletkezzék valami is az egyáltalán nem létezőből, és hogy a létező elpusztuljon, az lehetetlen és soha nem hallott, mert mindig ott lesz, ahová valaki mindenkorra odatette." "A mindentől semmi nem üres és nem is túltöltött." "A mindentől semmi sem üres. Honnan jönne tehát hozzá bármi?" Kozmogóniája: A világok örök körforgásban váltják egymást, a szeretet és a viszály a mozgatójuk. Néha a szeretet jut túlsúlyra, ilyenkor a világ szphairosz (egy amolyan homogén gömb formában megnyugodva), néha a viszály, hogy a világot az akoszmia (a rendezettséget, a harmóniát nélkülöző) állapotba juttassa. Ezek örök váltakozása a világ folyása. Evolúciós elmélete: a szerves szféra összes létezői közül - a föld belsejében meglévő nedvesség és meleg hatására - elsőként a növények, a fák keltek életre. Aztán a szeretet révén a terhes földből különféle állati testrészek (kezek, lábak, szemek, törzsek...) keletkeztek, végül a szeretet és gyűlölet hatására egyesültek s élőlényeké lettek. Ám a véletlen meg-meggátolta a szeretet munkáját. Így eleinte torz lények jelentek meg, melyek az evolúció során átadták helyüket a tökéletesebb (alkalmasabb) élőlényeknek. Természetbölcselete: pórus-elméletével (a dolgok felszíne nem teljesen zárt, hanem lukacsos szerkezetű) hozza kapcsolatba a mágnes működését és a légzés folyamatát is, merthogy - a mágneskő pórusaihoz hasonlóan, melyek "egyenlő nagyságúak a vasból kiinduló áramlásokkal" - az ereket sem tölti ki teljesen a vér, benne részben levegő áramlik. Az érzékelés szerinte a reálisan létező tárgyak tükröződése. A psziché (a lélek!) az emberrel együtt keletkezik és pusztul. A hasonló a hasonlót, méghozzá a bennük lévő azonos révén ismeri meg. Életének misztikus vonulatában – mely öregkori művét uralja – tisztulásra szólítja föl polgártársait. "Ó, barátaim, tudom, hogy igazság van a szavakban, amelyeket mondani fogok. Ám sok fáradsággal jár az emberek számára, és a bizonyosság fájdalommal tör be az elmébe." "Ananké ügye ez, régi határozata az isteneknek, Örökérvényű szilárd eskükkel megpecsételt: ha kedves tagjait vétkek közepette gyilkossággal mocskolja valaki, ha a viszály hatására vétkezve hamisan esküszik az igen hosszú életű daimónok egyike háromszor tízezer évre taszíttassék el a boldogoktól! Az idők során a halandók mindenféle fajává váljanak az ilyenek, cserélgetvén az élet fáradságos ösvényeit. Mert az aither ereje a tengerbe űzi őket, a tenger földi talajra köpi, a föld a fénylő napnak sugaraiba, az meg a lég örvényeibe hajítja. Egyik a másiktól fogadja be, ám gyűlöli valamennyi. Közébük tartozom én is, istentől száműzött és tévelygő vagyok átadva magam az őrjöngő Viszálynak." "Ó jaj, ó halandók nyomorult neme, ó igen szerencsétlen, micsoda viszályokból és jajveszékelésekből származtok!" "Boldog az, ki isteni gondolatokból szerzett gazdagságot, ám nyomorult, ki homályos vélekedést ápol az istenekről." "Nem mehetünk közelébe, hogy szemünkkel rátaláljunk vagy kezünkkel érintsük - pedig ezek azok a módok, ahogyan a meggyőződés útja leginkább az emberek elméjébe érkezik." "Mert hitvány bűnök közepette tévelyegtek, ezért sohasem könnyebbítitek meg lelketeket a nyomorúságos fájdalmaktól." "Más halhatatlanokkal egy tűzhelynél ülök, asztaltársak, az emberi bajokban nincs részük, győzhetetlenek."
1.319 Alkibiadész korában a portréfestészet és –szobrászat indul fejlődésnek, magánmegrendelésekre természetesen. Virágzik a lakóházak művészete. Itt Alkamenész és Agorakritosz versengése vonja hirtelen magára a figyelmet. A századvégi alkotók egyre inkább elvetik a sulykot. Parrhasziosz bíbor ruhában jár, aranygyűrűkkel díszített botra támaszkodik és művészetét egyenesen Apollóntól származtatja, egy Hermész-képet pedig a saját vonásaival fest meg.
1.320 Gondolkodás. A kor gondolkodója Démokritosz (460-370), Leukipposz (480-tól az 5. sz. végéig) tanítványa (jóllehet Periklész nevelője és tanácsadója Anaxagorasz). Csakhogy Démokritosz is visszaesett a létező (atom) és a nemlétező (űr) csapdájába, bár ő már úgy okoskodik, hogy nyugodtan létezhet a létező és a nemlétező, ha nem keletkezik effektíve és nem is pusztul el semmi. Atomok egyesüléséből és szétválásából áll a világ. Determinista, a szükségszerűség miatt történik szerinte minden. Valószínűleg csak a látszatvilág megismerésében hitt. Etikájában racionalista volt: az erkölcsöt taníthatónak gondolta. Leukipposz Milétoszból Abdérába vándorolt, ahol az örökké nevető Démokritosz a tanítványa lett. Démokritosz bejárta Egyiptomot, Etiópiát és a Keletet, s büszke is volt erre. "A mi korunk emberei közül én jártam be a legtöbb földet, a legtávolabb eső vidékeket is megszemléltem, az ég és föld legtöbb részét láttam, tömérdek tanult embert meghallgattam." Démokritosz "mindenen nevetett, minthogy nevetnivalók asz összes emberi dolgok" - emlékezik meg róla Hippolütosz. Arkhé-tanuk: az atomok és az űr. Az atom, mely a létezőt fejezi ki, s melyet űr vesz körül, ami is az atomok mozgásához kell. Az atomok rendkívüli variozitással rendelkeznek, ám a különbség köztük csupán kvantitatív (alak- és méretbeli). Szerintük a világban a történések nem a véletlen, hanem a szükségszerűség (ananké: végzet) révén zajlanak. "...a dolgok összességükben határtalanok és egymásba változnak át: a Mindenség üres és testekkel teli. A világok úgy keletkeznek, hogy testek esnek be az űrbe és összefonódnak egymással; s a mozgás következtében növekedésük folytán jön létre a csillagok anyaga... A Mindenség határtalan; ennek egy része telt, más része pedig üres (elemek); ezekből számtalan sok világ keletkezik és bomlik fel ismét ezekre..." "A valami sem létezik inkább, mint a semmi - valaminek a testet, semminek pedig az űrt nevezi, mintha ennek is volna bizonyos természetes lényege és sajátos realitása." "Semmi sem történik vaktában, hanem minden értelmes okokból és szükségszerűség folytán." Véleményük szerint ezekből a függőleges zuhanások során történő ütközésekből létrejött összekapcsolódásokból minőségi különbségek ugyan nem jönnek létre, azonban az emberi érzékek számára a helyzet és a rend (elrendeződés) más és más alakot mutat. "Ez a fejtegetés is megvilágítja azt, hogy valójában semmiről sem tudunk semmit, hanem az egyesek véleménye csak: odaözönlése a tárgyakról levált képeknek." "Csak emberi megállapodás szerint van édes és keserű, meleg és hideg, és szín, a valóságban azonban csak atomok és űr van... Valójában semmi szilárdat és határozottat nem veszünk észre, hanem olyasmit, ami változik testünk és a hozzáérkező és ráható atomok állapota szerint." Vagyis szerintük az érzékelés szubjektív formában történik. A tárgyakról leváló képek (eidólonok) idézik elő bennünk az ismereteket (Epikurosz és Lucretius ismételte ezt a nézetet). Van jó, és van kártékony hatásuk. Stobaiosz mondja: "Démokritosz azt állítja, hogy bizonyos képek közelednek az emberekhez, és közülük némelyek jó hatásúak, mások pedig kártékonyak; azért könyörgött is, hogy jó jelentőségű képekben részesüljön." A lelket (ész) születőnek és pusztulónak vélték. Az emberi evolúciót úgy látják, amint kezdetben vad és állatias emberi lények, melyek növény és gyümölcsevők lehettek, lassan a vadállatokkal folytatott harcuk révén csoportosultak és alakították ki a kollektív cselekvés eszköztárát (a beszédet, a településeket, a tűzet, a termesztés és tenyésztés fortélyait...) Kiemelik az utánzás szerepét, valamint azt, hogy a mesterségek (tekhnék) közül először a létszükségletet célzók alakultak ki, és csak majdan a szórakozás ügyességei. Démokritosz etikájában a városállamhoz fordul; a vezetők kiválasztásában, miként a rendetlenek megbüntetésében különös figyelemre és határozottságra figyelmeztet. "Az államügyeket kell a legfontosabbnak tartani minden egyéb között, hogy jól intéztessenek: nem szabad sem az illő mértékben túl becsvágyónak lenni, sem a közjó ellenére magunknak hatalmat szerezni. Hiszen a jól kormányzott állam a legnagyobb mentsvár, s ebben minden benne van: ha ez egészséges, akkor minden egészséges - ha viszont ez tönkremegy, minden tönkremegy." "Ha hitvány gazemberek kerülnek magas polcra, amennyivel méltatlanabbak erre, ugyanannyival gondatlanabbak és felelőtlenebbek lesznek, s eltelnek esztelen hetykeséggel és vakmerőséggel." "Meg kell ölni a jogellenesen kárt okozó lényeket, valamennyit, minden áron; aki ezt megteszi, az minden államrendben nagyobb részt kap a lelki nyugalomból, jogból, bizalomból és a birtokból." Nem érdemelnek dicséretet a dolgukat jól végző tisztviselők, hiszen ezért vannak ott, ám a magukat rosszul viselőket hírbe kell hozni. A nevelés második természet; csak a szigorú nevelés a jó nevelés, bár "Az uralkodás (vezetés) természettől sajátja a különb embernek." "A természet és a nevelés hasonló. Ugyanis a nevelés alakítja az embert, de ezen átalakítás által természetet teremt." "Ha a fiúk a munkán kívül valami másban is szabadjára vannak engedve, akkor sem a tudományokat, sem a múzsai művészeteket, sem a nemes versenyt nem tanulhatják meg, sem pedig azt, ami a legjobban összefoglalja az erényt: a szeméremérzetet (tisztelettudást); ugyanis épp ezekből szokott a szeméremérzett származni." Az élet célja a tartós boldogsággal azonos lelki derű (euthümia) elérése. "A boldogság nem nyájakban, sem aranyban nem lakozik: a lélek a sors-démon lakhelye." "Sem a test, sem a vagyon nem teszi boldoggá az embereket, hanem az egyenesség és sokoldalú értelmesség." "Aki lelki derűben akar élni, annak nem szabad sokfélével foglalkoznia sem a magán-, sem a közéletben, s azt, amivel éppen foglalkozik, nem szabad erején és természetes képességein felül vállalnia; hanem annyira óvatosnak kell lennie, hogy még ha a szerencse be is üt, és látszólag a túlzás felé akarja vezetni, ezt figyelmen kívül hagyja, és ne fogjon többe bele, mint amennyi lehetséges. Mert mindenből biztosabb az illő terjedelem a nagynál." "A nemes lelkű ember, minthogy mindig igazságos és törvényes tettekre ragadja hajlama, éjjel-nappal derült, erős és gondtalan." "Az istenek adnak minden jót az embereknek úgy most, mint hajdan. Mindazt azonban, ami rossz, káros és haszontalan, azt nem az istenek ajándékozzák az embereknek sem hajdan, sem most - hanem ők maguk botorkálnak bele ezekbe elméjük vaksága és balgasága folytán." "A nagy gyönyörűségek a szép művek szemléletéből származnak." "Bölcs ember számára minden föld járható: mert nemes léleknek hazája az egész világ." "Egyáltalán ne szégyenkezzünk jobban más emberek előtt, mint önmagunk előtt, és éppúgy ne kövessünk el semmi rosszat, ha senki sem tudhatja meg, mint ha mindenki megtudhatja: hanem önmagunk előtt restelljük legjobban magunk, és az a törvény álljon lelkünkben, hogy semmi illetlen és rosszakaratú dolgot ne tegyünk." Nála a vallások emberi kreálmányok, melyek félelmeikből fakadtak.
1.321 Szofisták. Professzionális gondolkodók, koruk legnagyobb zsenijei, akikre való irigységből fakadt Szókratész egész filozófiája, és a mesterkélt platóni dialógusok is egytől egyig reakcióként keletkeztek. A szofisták voltak a görög történelem első profijai, akik őrület és elvakultság nélkül tudtak a világ dolgairól szót ejteni. Nem hittek feltétlenül az igazságban, minthogy racionálisan megismerhetetlennek vélték azt; viszont tudták, miként kell jobb véleményhez, megalapozottabb nézethez jutni. Nem voltak fenntartásaik a gonosz végkövetkeztetésekkel szemben sem. Ha az érvelés során oda jutottak, bátran vállalták a velejárókat (akárcsak Démokritosz). /Platón mindig valami felé halad. Ha el lehetett azon az úton jutni a célhoz, jó, ha nem, úgy is jó. Ha pedig a gondolat nem a kijelölt célhoz vezetne, erőszakot kell azon tenni; a gondolkodás helyes menetét cselezgetve hamisra cserélni föl nem nagy ügy, a lényeg a kijelölt cél(állomás) elérése./ Végtére a szofisták olyan nézeteket vallottak és hirdettek, melyek az egyszerű (nem mélyen látó, értő; mérlegelni képtelen, a gondolat helyét és idejét nem érző, ismerő...) ember szellemét tönkreteszi. Ennyiben rászolgáltak az előbbiek vádjaira és kiérdemelték a rosszallást. Az az elképesztő jártasság viszont, mellyel a szofistáknál találkozunk, mindazon tárgyakat értve, amelyekkel kapcsolatba kerültek – márpedig többségükben polihisztorok lévén, ez a korabeli ügyességek majd mindegyikét jelentette (ha hihetünk Platón egy dialógusának, akkor Hippiasz például kiváló matematikus, geométer, csillagász, költő, epikus, tragikus, dithürambosz-költő, prózaíró, etikus, zeneértő /tudó?/, grammatikus, memoriter volt; de maga készítette még a gyűrűjét, fésűjét, olajos üvegcséjét, a saruját, a ruháját, az ingét, sőt a perzsa ízlés szerint szőtt, gazdagon díszített övét is) – nem leli párját sem a korabeli, sem semmiféle korábbi fejlett társadalomban, szellemben. Amint ezek a polihisztorok poliszról poliszra jártak, jópénzért hirdetve eme ügyességeket, felvilágosították és elképesztették koruk Görögországát, összezavarták az emberi naiv rendet. A szofisztika középpontjában az enkükliosz paideia, a mindenünnen pompásan kiművelt ember eszménye áll, amelyhez csak a szöges ellentét szintjén kapcsolható a csupán legszükségesebb ismeretekre szorítkozó szókratészi eszmény. (Ide idézve pl. a geometriát csupán annyira, hogy az ember képes legyen egy darabka földet, ahol éppen lakni kíván, helyesen felmérni.) Nem úgy a zseniális szofisták! A naiv filozófiának a szofisztikával lett vége. Aztán Szókratésszel és követőivel ismét visszaesett az ősi képzeletvilágba. Micsoda megnyugvás ugyanakkor a valóság valóságos vizsgálatának, a tiszta gondolkodásnak ez a periódusa! Prótagorasz (481-411) leghíresebb mondása, hogy „minden dolognak mértéke az ember, mind a létezőknek, hogy léteznek, mind a nemlétezőknek, hogy nem léteznek. Mérték a kritérium, dolgok a tények.” „Az emberek diszpozícióik különbözősége okán máskor másfajta megismerésre tesznek szert.” Főműve az Alitheia, Igazság. A szicíliai Gorgiasz (483-375) a rögtönzések mestere, híres szónok, csak jót nevetett, amikor elolvasta Platón róla elnevezett dialógusát. Ő is tagadta a kritériumot, akárcsak Prótagorasz. „Semmi sem létezik; ha létezik is valami, az megismerhetetlen az ember számára; ha megismerhető is, kifejezhetetlen és más emberrel közölhetetlen.” Az éliszi Hippiasz igazi polihisztor, ahogyan fentebb már említettük. Diagorasz kiváló nevelő. Thraszümakhosz Iszókratész tanítványa, kiváló szónok. Kritiasz költői művekben szól hozzánk. Kalliklész remek szónok. Antiphón szerint „minden ember testét az értelem irányítja: az egészség és a betegség tekintetében éppúgy, mint más dolgok esetében.” „Az idő gondolat vagy mérték, de nem valóságos létező.” Prodikosz szerint „a halhatatlan istenekről szóló hiedelmet teljes egészében a bölcs férfiak találták ki államérdekből, hogy a vallással kényszerítsék rá a kötelességükre azokat, akiket az ész erre nem képes rávenni.”.
1.322 Gümnaszion. A szofistáknak köszönhető, hogy a gümnaszionokban az 5. századtól már nem csupán testgyakorlást végeztek, hanem a szellemet is művelték. Zenét talán korábban is tanultak, de grammatikát, irodalmat, matematikát és vitatkozást először a szofisták nyomán. Platón és Arisztotelész már az ő nyomdokaikon haladva alapítja iskoláját gümnaszinok mellett.
1.323 Szókratész és Platón. A gondolkodás történetében kiemelt helye van mindkettőnek, jóllehet gondolkodóként a szofisták mellett eltörpülnek. Az agorán bölcselkedő Szókratész (469-399) dac ember, a szofisták professzionális, kifinomult gondolkodására adott etikai reakciónál nem egyéb. Szókratész szerint az emberben (minden emberben) a tudás megvan, csak ki kell szedni onnan. Ő vállalta, hogy segít világra hozni. Ebből a gondolkodásmódból – míg ő maga jelentéktelen – több különböző érdekes iskola is támadt. Iróniájából megarai iskola egy gúnyolódásokban kimerülő logikát, Arisztipposz (435-355) hedonista, míg Antiszthenész (445-355), a kutya, cinikus (künikosz) iskolát épített. Antiszthenész követője, a szinópéi Diogenész (404-323) igénytelenségével (hordóban lakott) és durva tréfáival tette híressé eszméit.
1.324 Platón (427-347) ideatana messze mutat, egészen a két-világ elmélet felé, amin a keresztény gondolkodás majd elindul (mesterkéltsége és hamisításai előre vetítették gondolatai jövőjét és kijelölték azok helyét). Platón társadalomelméletében is (mint ahogy egész filozófiájában) a korábbi gondolkodók elméleteiből gyúr egy többé-kevésbé követhető, mégis heterogén és eklektikus elméletet. A baj csak az, hogy komolyan is gondolta. II. Dionüszioszt, Szürakuszai türannoszt rá is próbálta venni kommunista utópista állama megvalósítására, katonai neveléssel, nőközösséggel. Sok silány dialógus (34 darab) és pár nagyobb szabású munka (Állam, Törvények) valamint levelek és egyebek maradtak ránk tőle. Cselezgetései és bántóan és látványosan hamis gondolatmenete miatt művei gyakorlatilag olvashatatlanok. Ugyanakkor beszéde a hatásuk. Hasonszőrűekre hatott és hat. A kereszténységre, néhány kritikáltal és lelkes reneszánsz figurára hatott leginkább. A gondolkodás erős áramlatára hatástalan maradt.
1.325 Változások. A történelmi változások a 4. századra Görögország lehanyatlását, a görög kultúra által éppen hogy csak megérintett Makedónia fölemelkedését hozzák. II. Philipposz (359-336) ennek a hatalomnak a megalkotója. Otthon kemény katonaállamot szervez, és beleavatkozik a görög testvérharcokba. A 353 és 338 közötti időszakban uralma alá vonja Szkítiát és Görögország jó részét. Philipposz elhatározza Perzsia meghódítását. Seregei egy része már Kisázsiában van, amikor orgyilkosság áldozata lesz (337). Alexandrosz előtt ott a nagy lehetőség. A makedón sikerek eliminálták az évszázados polisz rendszert.
1.326 Hanyatló Görögország. Hanyatlás kora? A 4. század több szempontból is érdekes. Növekszik a színdarabok és színielőadások száma, mindenfelé színházak épülnek (ekkor épült például a máig legépebben megmaradt epidauroszi színház is). Egyre ügyesebb színészekkel adatják elő a három nagy tragikus műveit is. Ekkor él az ókori világ egyik híres polihisztora: Arkhitasz, és a matematikus Eudokszosz (408-355), valamint Euklidész híres Elemeivel. A történetírásban Xenophón (430-354), a szónoklásban Iszókratész (436-338) és Démoszthenész (384-322) jeleskedik. Folytatódik a szentély-építészet is: a tegeiai Athéna Alea-templom (370-340), az epidauroszi Aszklépiosz-szentély és híres tholosza ekkor keletkeznek. Athénban a Zeusz Phratriosz és Athéna Phratria és az Apollón Patróosz templomok említhetők. Aztán itt a protohellénizmusnak nevezett jelenség, mely a Görögország körüli államok görögösödését jelenti. Prótogenész, Pamphilosz, Melanthiosz, Antiphilosz, a szamoszi Theón, Apellész nagy művészek. A szobrászat valódi óriásokat szül. A hetvenes évektől folyamatos a haladás. A kezdetet két név jelzi: Timotheoszé és Képhiszodoszé. T. 380 és 370 között az epidauroszi Aszklépiosz templomban remekelt; Nőalakja lovon és Lédája hattyúval igazi mestermunka. Az athéni Praxitelész, a paroszi Szkopasz és a sziküóni Lüszipposz. P. Hermésze a csecsemő Dionüszosszal (340-330k), Knidoszi Aphroditéje (350-330k), Gyíkölő Apollónja ismert alkotások. Leónkharésztől származik a híres Belvederei Apollón (330k.), Euphranórtól az Apollón Patróosz (330k.). Lüszipposz a szembeforduló /elődei olyannak ábrázolták az embereket, amilyenek valójában, ő olyannak, amilyennek látszanak/ Apoxüomenoszt (325k.), a győztes atlétát hozta a világra, valamint a Farnese Héraklészt.
1.327 Arisztotelész (384-322). Arisztotelészt a gondolkodás történetének egyik legnagyobb alakjaként tartják számon annak ellenére is, hogy újat nem sokat hozott ő sem (akárcsak Platón), de összegzései olyan szintre emelték a gondolkodást, ami előtte teljes mértékben elképzelhetetlennek tetszett. 20 éven át hallgatja Platónt, 25 évig alkot, logikát, metafizikát, a természettudományokat műveli, politikai és költészettani tanulmányokat ír, teljesítménye elképesztő. Mennyiségileg és kiterjedésében. Gondolati értéke marginális, leginkább ismétlésekből áll. Az ideatan kritikáján indul el. Arisztotelész az érzékelést bár fontosnak tekinti, az igazi tudást számára az okok tudása szolgáltatja. 4 okot feltételez, úgy mint anyagi ok (causa materialis), formai ok (causa formalis), létrehozó ok (causa efficiens) és célok (causa finalis). A lét és a létező lehetőség (potentia) és valóság (actus). Arisztotelész rendkívül egyszerű és tiszta gondolkodó. Arisztotelész annyira gondolattalan alkat, hogy látszik rajta, miképpen ujjong, amikor mégis eszébe jutott valami. Művei nem önmagukban, inkább hatásukban jelentősek. Leginkább természettudományosnak szánt műve a Fizika (ami írójának csekély tudományos ismeretei miatt inkább amolyan elméleti fizika lett), az azt követő, tudományon túli Metafizika, logikai írása, az Organon. Etikáját a kevésbé hiteles Eudémoszi etikában ás a Nagy etikában, valamint az egészen bizonyosan tőle származó Nikomakhoszi etikában fejti ki, ami mellesleg egyetlen figyelemreméltó műve. Ha valaki rá hivatkozik, azonnal elárulja magát. Egy szellemtelen, gondolattalan lényhez kötődik, mégis alig létezik gondolkodással valamennyire is foglalkozó ember, aki ne fújná mindjárt a Nikomakhoszi etika kezdősorait: „Minden mesterség és minden vizsgálódás, de éppúgy minden cselekvés és elhatározás is, nyilván valami jóra irányul; tehát helyes az a megállapítás, hogy ’jó az, amire minden irányul’.” Ugyanúgy a Metafizika hatásos nyitányát: „Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra.”
1.328 Hellenizmus. Hellenizmus alatt elsősorban a görög szellemiség elterjedését értjük a tárgyalt térségben, továbbá a szellemi áramlatoknak azt a hatalmas kavalkádját, ami Alexandrosz (úr. 336-323) – aki jókor volt jó helyen – hódításai (Perzsia, Egyiptom, India stb.) nyomán keletkezett. Az egyiptomi Alexandria csak az egyik központ (ha szellemiekben az ő Muszeionjával a leghatalmasabb is), Antiokhia, Pergamon sem jelentéktelenek, de nagy számban léteztek kisebb kultúrközpontok is. A hellenizmus a történelem talán legnyüzsgőbb kulturális periódusa. Hogy mennyit változott a világ, elég legyen csak annyit megjegyezni, hogy a Szeleukida Birodalom egyik fővárosa, a 312-ben alapított Szeleukeia lakossága az I. századra már mintegy 600.000 főre rúg, de még Antiokhia lakossága is 300.000-400.000 lehetett.
1.329 Hellenisztikus kultúra. Alexandriában a Muszeion könyvtárának alapítója Démétriosz. Gyűjtői életművét Zénodotosz kritikai munkája emeli csodálatos magasságokba, amit Kallimakhosz (310-240) rendszerezőkedve (II. Ptolemaiosz Philadelphosz megbízásából készíti el a világ legnagyobb könyvtárának, az alexandriai könyvtárnak a katalógusát) még csak fokoz. Kallimakhosz remek költő is, nem csupán esztéta. Az első poeta doctus himnuszai mesések. Déloszhoz: „Széljártan s pusztán, mert hullám verdesi folyton, s szárnyasokat gyakrabban hordoz, mint paripákat, fekszik a tengerben, mely sűrűn hordja köréje Ikarosz áradatát, s a habot partján veri széjjel.” Theokritosz (305-260) már Szürakuszaiban, II. Hierón türannosz udvarában kiváló költővé ért, de igazi mesterré ős is Alexandriában, Ptolemaiosz udvarában vált. Képecskéi, idilljei megihlették a messzi utókort is. Ő találta ki a pásztori műfajt, vagy legalábbi ő dolgozta ki olyan szinten, hogy ezt követően mindenki az ő nyomdokain haladt. Kallimakhosz tanítványa, Apollóniosz Rhodiosz (293-?) szintén a Muszeion igazgatójaként jeleskedett, de már – mesterétől eltérően – archaizáló stílusban alkotott. Főműve a monumentális Aranygyapjas vitézek című eposz. Eratoszthenész (276-193) Kallimakhosz követője. Eukleidész mesteri művét jól ismerjük. Arisztarkhosz (216-144) kiváló Homérosz-kommentátor, aki elutasította a pergamoni iskola allegorizáló Homérosz értelmezését. És ami a látványban csodálatos: ott a híres pharoszi világítótorony. Szürakuszaiban egy Arkhimédész (285-212) dolgozik. Rhodoszon működnek Lüszipposz és Kharész szobrászok, Prótogenész festő, Hipparkhosz csillagász. Kósz szigetén tevékenykedik Apellész festő és Héróndasz mimoszköltő. A pergmoni könyvtár vetekedett az alexandriaival. Apollodórosz (180-110) – miután éveken át Arisztarkhosz munkatársa volt Alexandriában – nem véletlenül választotta hazájának ezt a várost. Torténelmi és kultúrtörténeti alkotása, Krónikája még Eratoszthenész hasonló című munkáját is elhomályosítja. Cornelius Nepos is belőle merített. A Lükeionban Arisztotelész távozását követően (323) Theophrasztosz ad elő. Menandrosz a kor nagy drámaírója. Pontosabban az újkomédia mestere, szemben Arisztophanésszel. Népszerűségét mutatja, hogy 21 évesen már díjat nyer. Művei azonban gyengék.
1.330 Modernség. Minden bizonnyal a hellenizmus a történelem első ’modern kor’-a, amikor mindent szabad és mindent lehet, ahol a műfajokkal bűvészkednek, ahol szakemberek adnak elő és foglalkoznak a legkülönfélébb tárgyakkal, ahol az ékesszólás mindenek alapja, ahol kézikönyvek tömkelege jelenik meg. Ekkoriban váltak a gümnaszionok szabadegyetemekké, ahol koruk minden tudományát magas szinten oktatták. Az emberek műveltek akartak lenni, az eszmény az enküklopaideia. A két hatalmas birodalom (Ptolemaioszoké és a Szeleukida), valamint Görögország, de tulajdonképpen Indiától Mezopotámián át Egyiptomig a korabeli művelt világ szinte teljes eszmeáramlatai keveredtek ekkor Alexandriában.
1.331 Művészet. A kor vezető szobrásza egyértelműen a sziküóni Lüszipposz. 1500 művét említik a források, köztük tömérdek Nagy Sándor-t. Leghíresebb munkája a már említett Apoxiomenosz, önmagát kaparóvassal tisztogató atléta. Finom és könnyed művész. Az ő tanítványa volt Eutükidész, a falkoronás Antiokiai Tüké-szobor és a szamothrakei Niké-szobor alkotója. A 3. sz.-tól a művészetek központja Rhodosz és Pergamon. De ekkor épül Zeusz Olimpiosz athéni temploma, Arszinoé trigliphonosz körépítménye Szamothrake szigetén, Magnésziában Artemisz Leukophrüné temploma (Hermogenész alkotása) és a kis Zeusz-szentély, valamint a pergamoni Zeusz-oltár. És egyáltalán, kulturális szempontból kiemelkedő szerep jut I. Attalosz és II. Eumenész pergamoni uralkodóknak. Gall harcosokat ábrázol a kiváló Epigonosz. II. Eumenész alatt épül a híres pergamoni könyvtár és a nagy Zeusz-oltár, melynek domborművei a késő hellenizmus pregnáns termékei. Szidónból való a híres Nagy Sándor-szarkofág. A hellenizmus szülte a legkifinomultabb Aphrodité-szobrokat. Karész (Lüszipposz tanitvány) Rhodoszon tevékenykedik s alkotja meg a rhodoszi Kolosszust, Ageszandrosz, Polüdorosz és Athanadarosz pedig elkészíti a híres Laokón-csoportot (páthosz, nagy mozdulat, erős festőiség, merész kompozíció). Virágzik a kerámia művészete. A hellenizmus másrészt egy igen különös korszak, a birodalmak és tömegek korszaka. Tömegfilozófiák és tömegvallások születnek benne, s egyáltalán mindent tömegesen csinálnak. A hellenizmus rendkívül modern.
1.332 Hellenisztikus gondolkodás és gondolkodók. Mind a cinikus Diogenész köpönyegéből pattantak ki. Epikureizmus, sztoicizmus és szkepticizmus voltak a hellenizmus nagyon is jellemző szellemi irányzatai. És egy különlegesség: az újplatonizmus.
1.333 Sztoicizmus. Megalapítója a ciprusi Kitionból származó Zénón (336-264), aki az athéni piac melletti Tarka Csarnokot (Sztoa Poikilé) választotta tevékenysége színteréül. A sztoa I. szakaszának jelentős alakjai még Kleanthész és Khrüszipposz. Legmaradandóbb gondolatuk a halál megvetése. Mind a hárman öngyilkosok lesznek. Életszemléletük alapja az emócióktól való mentesség, az apatheia. A tanok és a cselekedetek egységét hangsúlyozzák. A sztoicizmus második szakasza, az ún. középső sztoa nagy alakjai: a rhodoszi Panaitiosz (180-110) és a szíriai Apameiából származó kiváló Poszeidóniosz (135-51). A sztoa harmadik, késői vagy új szakaszának reprezentánsai: Seneca (i.e. 4 - i.sz. 65), Musonius Rufus és tanítványa, Epiktétosz (50-130) és Marcus Aurelius (121-180). Szinte egyikőjük sem jelentős gondolkodó, mégis koruk kiemelkedő elméi. Műveiket inkább átlapozza, mint olvassa az ember.
1.334 Epikureizmus. Mestere, szamoszi Epikurosz (341-270), nagyhírű materialista, Démokritosz-hívő. Athénban, saját háza kertjében oktat. Etikája a sztoicizmusnál jóval elegánsabb. Seneca is jobban szerette néhanap. Epikurosz háromszáz kötetet írt. Egy pár töredék kivételével mind elvesztek. Megmaradtak viszont Lucretius költői gondolatai. Etikájában az ataraxiáért, a lélek belső nyugalmáért száll síkra, s ezáltal a lélekre, halálra és istenekre vonatkozó hiedelmekkel harcol. A lélek anyagi, nem halhatatlan. Az életet igenli, a sztoikus exagógét elveti. Szerinte a világban minden a vak, autonóm őselemmozgás következtében történik, benne nincs semmi célszerű rend. Az eső természeti jelenség, nem az istenek adománya stb. Epikurosz nem akar társadalmi életet élni. Jelszava: "Lathe biószasz!", azaz Elrejtőzve élj!
1.335 Szkepticizmus. Megalapítója Pürrhón (365-273). Iskolája határozottan tagadja a megismerésnek még a lehetőségét is, ezért szerintük nem szabad véleményt sem alkotnunk (epokhé). A dolgok relatívak, sosem tudhatjuk, melyik az igazi oldaluk, ha ugyan van ilyenjük. A szkepszis Arkeszilaosz (311-240) révén lassan az Akadémiába is behatolt, ahol Karneadész (214-129) segítségével vagy kétszáz évre az Akadémia hitvallásává lesz. Karneadész úgy okoskodik, hogy valójában nincs az igazság-hamisság dolgában olyan kritériumunk, amelyhez visszanyúlva vagy azt folyamatosan szem előtt tartva mindig helyes következtetésekhez juthatnánk, viszont valamiféle relatív tudásra minden további nélkül szert tehetünk. Elutasítja a sztoikusok gondviselés-teóriáját. Aineszidémosz, Agrippa, nikomédiai Ménodotosz és Sextus Empiricus (i.sz. II. század) késői követői e tanoknak. S. E. troposzai (cáfolatai) igen híresek.
1.336 Újplatonizmus. Alexandriában, a nagy olvasztótégelyben a sok nemzet között, számos zsidó is élt, akik anyanyelvüket, a hébert már rég elfelejtették. A 2. században nekik készül a szeptuaginta, az Ószövetség görög fordítása; Philón (i.e. 20 – i.sz. 50) allegorikus értelmezései sem váratnak sokat magukra, amikor is Platón szellemében értelmezi az Ószövetséget. Ammóniosz Szakkasz (II. század) nem hagyott ránk túl sokat. Nem úgy Plótinosz (205-270), aki egészen különös Enneászaiban foglalja össze finom gondolatait. Sajnos gondolatait a zsidó püthagoreus Porphüriosz (233-304) torzításában ismejük, de még így is szépek. Jamblikhosz és Proklosz (412-485) már nem sokat törődtek az Ószövetséggel, de a későbbi keresztény gondolkodás számára örökre elfogadható forrásokként tündökölnek.
1.337 Római győzelem. Polübiosz történetíróra, Panaitiosz sztoikus filozófusra, valamint kora legnagyobb hatású emberére, az eredetileg sztoikus Poszeidónioszra (aki filozófus, csillagász, történész, földrajztudós és néprajzkutató is volt) nagy hatással volt Róma, de ez már a hellenizmus vége. Sztrabón (i.e. 63 – i.sz. 17), Plutarkhosz, Lukianosz, Nonnosz és Longosz már a nagyhatalmi római Krisztus utáni időkbe vezet bennünket.
1.338 Róma. Önálló elemként Róma a gondolkodás történetébe nem kerülhet bele, mert a következetes politizáláson és a társadalom megszervezésén (ami nem csekélység!) kívül semmilyen szellemi nóvum nem köthető hozzá. Ők is csak amolyan átmenők. Szellemiekben a legnagyobb feladatuk elterjeszteni a görög kultúrát a nyugati világban.
1.339 Kezdetek. A 9. századi latin indoeurópai beözönlést követően szövetségeken és háborúkon át vezet az út az 5. századi etruszk háborúkig, ami a könnyűfegyverek használatának elterjedéséhez és a kevésbé tehetős polgárok besorozásához vezet, vagyis kora legeredményesebb harcászatához. A ’divide et impera’ elv továbbra is sikeresnek bizonyul, úgy hogy a 3. századra egész komoly birodalom keletkezik (ahol a rabszolgamunka válik egyre inkább a termelés alapjává). A növekvő birodalomban a népgyűlés szerepét a senatus veszi át. Róma bár arisztokratikus alakulat (és ez komoly különbség és politikailag sikerforrás a görögökkel szemben), valahogy mindig juttat jogokat a szélesebb tömegek számára. Róma a 3. századra már meglehetősen erős, sőt hódítóként is fellép többfelé, de kultúrája még nincs, csak az a csekély görög import, ami Itália-szerte megtalálható. Plautus (250-184) és Terentius (195-159) is inkább fordítók, mint alkotók.
1.340 Virágzás. Nem valószínű, hogy Cato maior (234-149) írta volna a Dicta Catonis-t. Lucretius (97-55) mint mondottuk Epikurosz gondolatait szedte versbe. De Catullus (87-54) már igazi költő fejedelem, talán a legjelentősebb latin szellem. „Kismadár, szemefénye kedvesemnek, kit dédelget, ölében annyiszor tart; hogy megcsípd, neked adja ujjhegyét és éles kis harapásra ingerelget, míg szívem sugaras szerelme, édes játékkal veled így mulat, tudom jól: enyhet vár lobogó tüzére tőled, s hogy csöpp vígasza légy, csitítsd a kínját. Játszhatnám veled én is úgy, akár ő, s lelkem bánata-gondja elcsitulna!” (II) „Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást, és a mord öregek fecsegjenek csak, egy garasra se tartsuk ümmögésük. Eltűnvén a nap, újra felragyoghat: egyszer tűnik a fény kurta szemünkből s álmunkból sosem ébredünk utána. Adj hát csókokat, ezret, újra százat, aztán újra csak ezret, újra százat, s még, még, újra csak ezret, újra százat. Aztán majd, ha sok ezreket cseréltünk, számuk összezavarjuk, elfelejtjük: egy gonosz se legyen, ki tudja számát csókjainknak, irígyen árthat értük!” (V) „Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, miért teszem én ezt? Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín.” (LXXXV) Varro (116-27) esztéta, Cicero (106-43) szónok, Caesar (100-44) és Sallustius (86-35) történetírók, mind nagyon is rómaiak és igen eklektikusak, közepes szellemek. Ekkor viszont Róma már hatalmas birodalom és császárság. Megépült a Colosseum és a Panteon. Bár a rómaiak cirkuszt csináltak a görög művészetekből, építészetük több száz igazi remekművet termett.
1.341 Aranykor-ezüstkor. Így nevezik a kialakult császári Róma kultúráját a hanyatlásig. Hódítások, hatalmas építkezések és egy görögön túlmutató birodalmi kultúra a jellemzői. Akik itt nagy szellemeknek számítanak, azok egyáltalán nem önálló egyéniségek, egyikük sem az, de olyan szépen írnak, hogy öröm foglalkozni velük. Vergilius (70-19) a Bucolica és Georgica miatt is híres lenne, de az Aeneis miatt vált azzá, aki, Róma hivatalos költőjévé. Horatius (65-8) okosabb, szatírái élesek, ugyanakkor bájosak, bölcselkedők, sőt még ódái, epóduszai és episztolái is leginkább ilyenek. A három nagy elégiaköltő: Tibullus (55-19), Propertius (50-15) és Ovidius (i.e. 43 – i.sz. 18) egyaránt költőibb nála. Livius Titus (i.e. 59 – i.sz. 17) hatalmas Róma A római nép története a város alapításától gyönyörű munka. A sztoikus Marcus Aurelius (121-180) és, Seneca (i.e. 4 – i.sz. 65) is gyenge mint gondolkodó, ugyanakkor ez utóbbi lázas bosszútragédiái máig hatásosak. Petronius (39-65) művei zömmel elvesztek. Martialis (40-104) remekbeszabott epigrammái korukhoz szólnak, de ma is lehet csemegézni belőlük. Ugyanez mondható el Persius (34-62), Juvenalis (60-138) szatíráiról. Tacitus (55-118) történeti műve mesteri alkotás. Suetoniusról (70-150) és az ifjabb Pliniusról (61-114) ugyanez már nem mondható el. Quintilianus (36-96) olyan felsőbbrendű, amilyen csak egy esztéta lehet.
1.342 Hanyatlás. A hódítások egy ideig még tartanak, aztán már csak a határok védelme marad. A rabszolgamunkát kezdi felváltani a colonusok, a szabad bérlők munkája. A cement alkalmazása lehetővé teszi a kupolatechnika kifejlődését. Ugyanakkor fokozatosan és folyamatosan behatolnak ebbe az elzárt civilizált körbe olyan barbár holmik, mint a kereszténység, aminek az első időkben nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget. A szokásos feltámadó figura nem tűnt meglepőnek. De fanatikusok kezdték hirdetni a tant, ami megihlette a harcokban megcsömörlött Rómát. Végül a 3. századtól beköltözik a rómaiak életébe a germán jelenlét. Már ropog a római állam, amikor Diocletianus (284-305), majd Constantinus (313-337) reformjai új lendületet adnak neki. Diocletianus keresztényüldözései a keresztények mellé állítják a közvéleményt. Constantinus tömegesen vonja be a barbárokat a római hadseregbe, Bizáncból császárvárost varázsol, a kereszténységet erősen támogatja. Theodosius (379-395) kelet-római császár katonai sikerei, és főleg megalázkodása Szent Ambrus milánói püspöknek már a diadalmas kereszténységet jelentik. Apuleius (124-180), Ausonius (210-393), Claudius Claudianus (320-404), Ammianus Marcellinus (330-400) a nem keresztény szellem nagy alakjai. Tertullianus (150-243), Órigenész (184-254), Lactantius (250-317), Nazianzoszi Szent Gergely (329-390), Szent Jeromos (340-419), Szent Ágoston (354-430), Prudentius (348-410) a keresztényeké. Az ókeresztény írók szörnyű stílustalansággal, de olyan őszintén írtak, hogy mindenképpen érdemes velük foglalkozni, még talán jobban is, mint a nagyokkal. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az i.e. 3. és 2. században készült Szeptuaginta nem egy jól sikerült Ószövetség-fordítás, és mivel az ókeresztény írók nem beszélték az Ószövetség könyveinek eredeti nyelvét, javarészt ezekből a félreértésekből táplálkoztak. Ez azonban nem von le semmit értékükből, mert annak mércéje nem az exegézis pontossága, hanem a hit tartalma és kifejezése, amit stílusuk darabossága és kezdetlegessége sem ront jottányit sem, mint ahogy föntebb kifejtettük. Jeromos Vulgátája már színvonalasabb munka, mert az ő nyelvi készségeinek korlátait anyanyelvű lektorok tágították.
1.343 Milyen érdekes, hogy úgy megyünk végig egy ezer éves, nem is jelentéktelen birodalmon, hogy csupán egyetlen figyelemre méltó szellemet találunk nála, Catullust. Persze igazságtalanok vagyunk, mert szépen alkotó művészeik vannak bőven, sőt a félig megértett, innen-onnan összecsipegetet gondolatokból sajátos eklektikus rendszert alkotó szellemek sem hiányoznak Rómából. Csakhogy mi nem az ismétlésekre, a már megismert gondolatok félig-értéséből adódó különböző szintű tévedések megjelenítésére vállalkoztunk, hanem eredeti gondolatok után kutatva, az azt hordozó személyek megnevezésére. Ilyet pedig Rómában nem igazán találunk. Sajnos, még egy visszahatás, a Mithrász-kultuszt a zsidó hagyománnyal egyesíteni próbáló kereszténység sem az. A sugalmazott könyvek (amelyeket persze a pápák folyamatosan kozmetikázgattak az idők során), az Újszövetség hosszú vitákat követően a 3. században áll össze. Legkorábbik, Pál apostol levelei, amelyek az 50-es évekből valók, míg a többi írás közül a 4 evangélium (amelyet sok – mára jobbára elveszett – evangélium közül választottak ki később) az első század vége felé, más írások a második század folyamán keletkeztek. A szövegek irodalmi értéke egészen csekély, csak mint vallási iratok lehetnek érdekesek bárki számára is. A kanonizálás folyamata valamennyi egyéb értéket lenyesett róluk. Sokkal érdekesebbek ezért az emberi szellem alkotásaira fogékonyak számára az anyaggal való viaskodás dokumentuma, az úgynevezett ókeresztény írók alkotásai. Hermasz Pásztora még elképesztően primitív, de például a kappadókiai atyák soraiból olyan elementáris erővel süt le a hit, hogy imádnivaló olvasmányok. Nagy Szent Baszileiosz, Nazianzoszi Szent Gergely és Nüsszai Szent Gergely hatalmas szellemek. Nem szépíró egyikőjük sem, de őszinte hívő lélek. Ez utóbbi például Az erényről című munkájában ekképp szól: „A bölcsesség az ártatlanság és a szigorúság között foglal helyet… Akiben hiányos a mértékletesség,, az szabados, aki a mértéket túllépi, az megbélyegzi lelkiismeretét.” (A királyi út) A görög apologéták, akik a második században küzdöttek a műveltséggel, szintén érdemes megismerni. Hiszen a kereszténység a műveletlenség vallása. Mennyire félreértették a vallást a gnosztikusok, akik azt hitték, hogy a vallás, a kereszténység lényege a tudás, a gnózis. Ők nem mismásolták el az Ószövetség és az Újszövetség teljesen egyértelmű ellentétét, hanem levonták belőle a következtetést: az Isten, a démiurgosz teremt, Krisztus megvált. A kettő ellentétes egymással. Persze minden vallás műveletlenséget követel meg, ami alól csak az olyan szép képződmények kivételek, mint a görög vallás és mitológia, mert annak művelését zseniális drámaírók és költők egyengették. Hogy mit gondoljunk a már félművelt Tertulliánusról és Órigenészről, akiknek a hitét beárnyékolja okoskodásuk (éppúgy Jeromosét és Ágostonét), azt nehéz volna néhány szóban elmondani. Helyette vegyük elő műveiket, hiszen mindketten érdemesek olvasásra, de sőt: valamilyen szintű ismeretük nélkül Augustinus érthetetlen. Órigenész egy Ammóniosz Szakkasz újplatónikus által csiszolt elméjű kiváló exegéta. Spirituális, ihletett Biblia-magyarázatai óriási hatásúak, de még Az imádkozásról írt munkáját is lágy szellem lengi körül. „A legfontosabb dolgok túlságosan is emberfölöttiek, sőt, olyannyira meghaladják esendő természetünket, hogy értelmes, ámde halandó fajtánk képtelen felfogni őket. Isten akaratából azonban felfoghatóvá válnak az Ő bőséges és mérhetetlen kegyelmében, melyet mindent felülmúló szeretetének szolgája, Jézus Krisztus által, a Lélek közreműködésével kiárasztott ránk, emberekre.” Aztán amikor magyarázza az ima szövegét: „A ’Szenteltessék meg a te neved!’ szavak arra utalnak, hogy még nem történt meg az, amiért imádkozunk, vagy ha netán megtörténik, akkor sem bizonyul tartósnak, noha annak kellene lennie…”
1.344 Szent Ágoston. Augustinus 9 évig manicheus volt. Mani (215-273 – Jézushoz hasonlóan kereszthalált halt) követői még a gnosztikusoknál is jobban kiélezték a látható ellentmondást a zsidó hagyomány és a keresztény eszmerendszer között, aminek során teljesen el is vetették az előzőt. Sőt, Mani eszmerendszere (talán perzsa származásából adódóan) a Zoroaszter-valláshoz kötődik, mert éles dualizmust jelenít meg, ahol a gonosz Jahve, a jó pedig a fény istene, akinek birodalmából száll alá Jézus, a megváltó. Hogy mennyire nem volt képes élete végéig szabadulni a manicheizmustól, azt jól példázza a szabad akaratot és az ember bűntelen születését hirdető Pelagiusszal folytatott ádáz harca, amiben ő végül mindent Isten akaratának megnyilvánulására redukált. Művein érződik Cicero kidolgozott stílusa, Plótinosz finom szelleme, de ezeknek az energiáknak a kanonizált és kanonizálódó kereszténység szolgálatába állításával. Ezáltal talán ő a keresztény egyház legnagyobb szelleme. Krisztus állítólag 33 éves korában halt meg, Augustinus 33 évesen, 386-ban tért meg. Jelentősebb művei: a Vallomások (397-400), A Szentháromságról (397-412) és Az Isten városáról (413-426). Ez utóbbi mű utolsó 12 könyve főműve, amiben a címben megadottakat írja le részletesen. Vallomásaiban hitét kívánja az értelem előtt igazolni. Az ember boldogságához szerinte értelme és akarata révén juthat. Ágoston platonikus, még inkább újplatónikus nézeteket vall. A teremtés óta létezik idő, bűnbeesés óta beszélhetünk az istenszeretet országáról és az önszeretet országáról. Augustinus első műveiben, a megtérése után közvetlenül írt Az akadémikusok ellen és A boldog életről című vitákban még ugyanannyit alakoskodik, mint Platón a dialógusaiban, és még persze sok újplatónikus eszmét hordoz magában, ugyanúgy a következő évben, 388-ban írt A szabad akarat című munka, aminek inkább a később, fél évtizedre rá papírra vetett, inkább monologizáló részéből időzünk. „Ha valakiről előre tudnád, hogy vétkezni fog, azt ezáltal nem kényszerítenéd szüntelenül erre, sőt előre tudásod sem kényszerítené, bár kétségkívül vétkezni fog; különben nem tudhatnád előre, hogy így fog történni. Ha tehát nincs abban semmi ellentmondás, hogy te a magad előzetes tudásával láttad, amit a másik saját akaratával tenni fog, akkor Isten sem kényszerít senkit a vétekre, mégis előre tudja, kik fognak saját akaratuk révén vétkezni.” (39)
1.345 Középkor. A germánok bizony jöttek, mint a szélvész. Róma csak úgy volt képes elodázni a birodalom szétzúzását, ha kijátszotta a független törzseket egymás ellen. Egy darabig ez a taktika működött is, de aztán a germán törzsek is elkezdtek szövetkezni egymással, aminek eredményeként Rómát tönkreverték. Csakhogy ennek során politizálniuk kellett, méghozzá kő keményen, nem csak úgy beleszagolni az érdekszövetkezésdibe. Két nagy érv emelkedett ki, ami elfogadhatóvá tette a szubordinációt, egy egyik az Új Római Birodalom eszméje, a másik egy integráló, intézményes egyház, és a jelenlegitől alapjaiban különböző vallás hadrendbe állítása. Most már mind a kettő adott volt. Rómának császárokat adtak, miután pedig Pál apostol intézményesítette, és szigorú hierarchiába vonta a kereszténységet, megteremtve a keresztény egyházat, ez a vallás tökéletesen alkalmasnak bizonyult erőszaktételre. Rájöttek erre már az egyre vegyesebbé váló római légiók vezetői is, a germánok pedig – mire elpusztították a Római Birodalmat – már készen kapták az államegyházat. Azt hitték, a Római Birodalom mindig is ezen a kettősségen, a császár és a pápa, a katonaság és az egyház együttes erején alapult. Ezt vették tehát át, és mindenkibe ezt erőszakolták bele. Innen, ebből a félreértésből fakadt Európa kétezer éves torz szellemisége. Nézzük azonban részletesebben az eredőket.
1.346 A kereszténység. Péternél voltak a kulcsok, de Szent Pál, aki 61-ben érkezik Rómába, alapozta meg a keresztény egyházat. Pál levelei és Néró véres játéka, aztán az azt követő időszak mártírjai alakították ki a keresztények tiszteletét. 297-re összeáll az Újszövetség. Két nagy térítő buzgólkodott már a kezdet kezdetén: Wulfila (311-383), aki a nyugati gótokat és Szent Patrick, aki az íreket térítgette. Khrüszosztomosz prédikált Konstantinápolyban a gótok templomában. A lelkes germánok nem csak Rómát, hanem a keresztény egyházat is elsöpörték volna, ha nincs Nagy Szent Gergely pápa (590-604), aki hosszú időre megszilárdította a kereszténység helyzetét, de ez már a germán történet része.
1.347 A kereszténység sikereinek másik tényezője az a fajta politikai zsenialitás és alkalmazkodási képesség, ami több pápát, de egyéb egyházi vezetőket is jellemzett. Egyházi vezetői pozícióba a 4. századtól már egyértelműen tekintélyi és befolyási, semmint vallási vagy egyházi rangbeli alapon választanak személyeket.
1.348 Az antik kor áttekintése. Mezopotámia népei nagyon időleges alakulatokat hoztak létre, iszonyatos és büntető természetistenekkel (még az igen késői Biblia istene is ilyen), kegyetlenkedésekkel. Sárvárakat építettek, amikből Tell-eknél (domboknál, halmoknál) egyebek nem maradtak. Ritka a monumentalitásában hibátlanul ránk maradt emlék. Hamarosan több – részint korai rokoníthatatlan, és a későbbi körülbelül egy idős sémi és indoeurópai beözönlött – sumer befolyás és hatás alatt álló kultúra jött létre. Egyiptom sokkal állandóbb, nyugodtabb, letisztultabb, nagyobb alakulatként áll előttünk. Isteneik is természetesebbek, barátságosabbak. Egyiptom harmonikus, kétségekkel kevésbé gyötört világ. (Az indiai gondolatvilág az egyiptomiból ered, éppen úgy, mint a kínai az indiaiból és a japán a kínaiból.) A görögök inkább Egyiptomból, mint Mezopotámiából táplálkozó civilizációja számos új elemmel gazdagította az antik világ eszmélkedését. Először is fajsúlytalanabbak mindkettőnél, és játékosabbak is egyben. Isteneik emberekkel szórakozó, őket segítő és támadó lények. Emberek állnak elő pusztán azzal, hogy ők okosabbak, mint mások, hogy megmondják városállamoknak, mit tegyenek, milyen politikai berendezkedést valósítsanak meg, milyen etikai kódexet hozzanak létre. És azok hallgatnak rájuk! Van út, mely a megvalósuláshoz visz (még az olyan őrültségek számára is, mint Platón kommunista, filozófusok vezette állama Szirakúzában). Másfelől a görögök között találunk strukturált gondolkodókat, szakember természettudósokat, jóllehet a kísérletezésig (magához az ötlet megszületéséhez, hogy ne csak elgondoljuk, hanem próbáljuk is ki) a 17. század beköszöntéig várnunk kell. Költészetükben szabadabbak, amire a leszbikus szerelmet megéneklő Szapphó jó példa. Róma politikus. Nem találják föl újra a kereket, bármi okosság van, könnyen átveszik, és alkalmazkodnak hozzá. Aztán addig finomítgatják, míg egészen gyönyörűre csiszolt alakulat nem lesz. A római aranykor szellemei egytől-egyig ilyenek. A teljes görög kultúrával is így tesznek, istenestül, művészetestül. Összefogni másokkal, hogy a harmadikat legyőzzük, ez Róma zsenijének titka. Na és a római nagyság hite és képzete. Egy lepusztult világon épült naggyá, olyan naggyá, hogy fénykorában Róma egymillió bevethető katonával rendelkezett, amivel még ma is csak néhány szuperhatalom vetekedhet. Nagyon egyforma és nagyon más Görögország és Róma. Görögország a kiválóak kinevelője és elűzője, Róma a kiválóak nagy megbecsülője. A görögök vetélkedtek és hatalmas egyéni teljesítményeket értek el (ezért is volt akkora nívója 776-óta az olimpiának), a rómaiak ellenben a szervezés nagymesterei. A görögök nem becsülték nagyjaikat, a rómaiak még a kissé kiemelkedőkből is héroszokat gyártottak. Történelmüket misztifikálták. A görög-római konfliktusban a görögöknek nem volt esélyük. (A játékelmélet kettejükből kovácsolt volna egy mindennél ütőképesebb egységet.)
1.349 A germánok hozták létre a romokon (saját rombolásuk anyagán) azokat az alakulatokat, amik máig meghatározzák életünket a civilizált világban. A germánokat nem a görög szépség, hanem a római nagyság ihlette meg. Az első betolakodók egyszerűen betelepednek a római székekbe.
1.350 A keresztények valami besült erkölcsiséget hirdettek (magukat korlátozták, testüket kínozták, igénytelenül éltek, mindent megvetettek, de közben magukat szentnek gondolták), amire egy egészséges görög sosem vetemedett volna. Viszont ez a tisztaság- és felsőbbrendűség-hit, ez a pátosz a nagy tettek igazi modern kovácsa.
1.351 Kitekintés. Akikről nem szabad megfeledkeznünk – pedig ha töretlenül a történelem sikereinek útján haladunk, erre az intermezzóra más sors nem várhatna –, az a kelta művészetnek nevezett magaskultúra, egy egészen sajátos látás- és gondolkodásmód. A keltákról először Brennus győzelmei során hallunk, amikor Rómát i.e. 381-ben elfoglalva így kiált a rómaiakra a kárpótlás kiszabásakor vezetőjük: Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek!) Nem csak hadi tetteik, fémművészetük is csodás. Finom, letisztult művészetük nem ismeri a nehéz, vaskos formákat; mozgalmas, sík ábrázolásra törekszik és absztrakt. Gondolatviláguk jóval később az ír kolostori művészetben köszönt vissza ránk. Iona (Szent Kolumba alapította 543-ban) központtal a keresztény kolostorok és az onnan kiinduló térítések során a díszítőművészetben alkottak a nyugat-európai fejlődésre olyan nagy hatással lévő remekműveket, amelyek nélkül nem lenne érthető a korai középkor. Kódexeik díszítése, akárcsak mondáik, mesések, változatosak, absztraktak. A kellsi kódex (800 k.) túlburjánzó vonalai az iniciálékban eddig nem látott stílust jelentenek. Az írek műveltsége is egyedülálló a korban. Tudtak a latin mellett görögül is, amit akkoriban Nyugat-Európában senki nem mondhatott el magáról. (Ez még a második legfejlettebb központra, Cassiodorus kolostorára sem jellemző.) Az írek meg akarják téríteni skóciai testvéreiket is, sőt Szent Kolumba hatalmas térítő rohamában Galliáig, mi több Milánóig jut (615). Olyan magas szintűnek kell tekintenünk az ír kultúrát a korai középkorban, hogy azt nem csupán a Frank Birodalom kultúrájának meghatározójaként, hanem a reneszánsz egyik alapjaként is számon kell tartanunk.
1.352 A germán szellem megjelenése ekkor még nem következik be, hiszen Róma romjain kesergők énekétől hangos a kultúra még jó ideig, hiszen Róma, ha elpusztult is, él. Szent Pál ugyan nagyon lelkes, de a műveltséget mégiscsak egy Boethius (480-524), valamint Cassiodorus (490-583), Isidorus (560-636), Dionüsziosz Areopagitész (VI. század) és mások közvetítik, akiknek a szerepük azon túl, hogy közvetítenek, vajmi kevés. Maximosz hitvallóval (580-662), Damaszkuszi Szent Jánossal (?-735) és Theodorosz Sztuditésszel (759-826) sem más a helyzet.
1.353 A keleti gór uralkodó, Odoaker legyőzője, Nagy Theodorik (439-526) 493-tól uralkodik Itáliában. Először még szigorú, házassági tilalommal is megspékelt választófalat húz a győztesek és legyőzöttek, a germánok és latinok közé. Amikor felismeri, hogy nagy germán birodalmat csak kiváló szervezéssel lehet létrehozni, 500-ban előbb közös törvénykönyvet ad ki a szolgák és uraik számára, aztán nekiáll maga köré gyűjteni kora kiválóságait, Cassiodorust, Boethiust és másokat. Azok szívesen is szolgálnak neki (aztán Boethius hibázik, amiért őt az uralkodó kivégezteti), miközben lehetőségük nyílik szellemi fölényük és műveltségük megcsillogtatására, amely ugyan jobbára kompendiumokban, kommentárokban és fordításokban merül ki, de Boethius például kivégeztetésére várva megírja A filozófia vigasztalása című, sokáig az egyik legnépszerűbb munkát. Veretes mű, szó se róla, még ha egyetlen önálló gondolatot sem tartalmaz, akkor is.
1.354 Nursiai Benedek (480-547) ugyanakkor rendkívüli tervvel áll elő: kolostort alapít. Nagy Szent Gergely pápa (590-604) pedig igencsak műveltségellenes volt, a biblia pauperum feltétlen híve. Vele szemben Cassiodorus kolostorában a latin műveltséget volt elterjesztendő a barbárok között. Ők ketten a nagy ellentétet képeznek, de mindenképpen Benedek regulái azok ebben az időben, amelyek kiemelkedő jelentőséggel bírnak.
1.355 Művészet. Egy újabb művészeti irány, amely leginkább keresztényi – vagy keresztényivé váló – művészet Constantinus alatt kap nagy lendületet (korábban inkább katakombákban virágzott), amikor megjelenik a bazilikák világa (baszileusz jelentése: király). Nagy mintaként szolgál majd a még Constantinus alatt alapított Szent Péter-bazilika, de ugyanebben a korban bazilikák rengetege épül Rómában (és akkor még nem beszéltünk Konstantinápolyról). A 4. században – egyfelől Constantius császár /ur. 353-361/ választásának, aki jobb szerette Rómánál –, másfelől Szent Ambrus püspöknek köszönhetően Milánó örökölte a keresztényi építkezés konsztantini irányításának szerepét. Később Ravenna lett folytatója. Nagy Theodorik mauzóleuma talán a legnagyobb alkotás a tárgyban.
1.356 Germánok. Volt egy rendkívül érdekes történelmi kor. Ez a Római Birodalom bukásától a Frank Birodalom (486) létrejöttéig tartott.
1.357 Kisebb germán csoportok már az időszámításunk kezdetekor megjelentek a Római Birodalom határában (az első összecsapás talán i.e. 113-ban lehetett, amikor a kimmerek 13 éven át verték a római légiókat, mire legyőzettek), sőt be is települtek a birodalomba, de jelentősebb harcokra csak a 3. században került sor. Akkorra viszont már egyre több germán harcol a római légiókban. Róma napról napra nehezebben képes a germán törzseket időleges szövetségekkel egymás ellen kijátszani. A 4. század elsöprő germán győzelmet hoz. 378 augusztus 9. csak egy jelzés, de borzalmas robajjal hangzó, aminek során a gótok eliminálják a Keletrómai Birodalom hadseregét. Alarich gótjaival először a Peloponnészoszig nyomul (395), majd 410. augusztus 24.-én feldúlja Rómát. A 6 napos fosztogatás és randalírozás alatt Róma értékei semmivé válnak. Innentől számítjuk az átmeneti kort.
1.358 A Rómát elpusztító germánok ugyanakkor a római kultúrát nem tüntették el mindenestül. A kereszténység klasszikus formájában hiteltelennek tűnt számukra. Különös, hogy az egymást a római hatalomban váltó vagy egyéb módon uralkodó germán törzsek egyikének sem (sem a vandáloknak, sem a keleti- és nyugati gótoknak /ők persze ariánusok voltak/, sem a burgundoknak vagy a longobárdoknak – az angolok és szászok egy kicsit messze voltak –, de még egy ideig a frankoknak sem) jut eszébe, hogy szentesítse uralmát. Pedig ez nagy fegyvertény lett volna. A pápákkal a legtöbben csak játszottak, bohócoknál többre nem tartották őket. Az Itáliában uralkodó longobárd Aistulf király (749-757) odáig ment, hogy Rómát zaklatva végül is elűzte II. István pápát, aki a frankokhoz menekült, és hálából megkoronázta (754) Kis Pippint (741-768) (kizárva a trónöröklésből a Karolingok többi ágát). 756-ban Pippin legyőzi a longobárdokat, és a pápának hatalmas birtokokat ad. Következő sorsfordító lépésként 800 karácsonyán aztán a pápa Nagy Károlyt Római császárrá koronázza, amivel egy új kultúra és történelem veszi kezdetét.
1.359 Művészet. Ebben a korai germán korban – amiről sokan azt hiszik, hogy halott kor úgy egyáltalán és érdemtelen a tanulmányozásra – hatalmas építkezések folytak. Rómát, Milánót és Ravennát már említettük, de még sok egyebet is említhettünk volna. A germán művészetben az ötvösmunkákat csodáljuk leginkább, mert nagyon erős alkotásokat hoz létre, jóllehet formavilága sok helyütt ázsiai hatásokat tükröz (ami ugyebár nem meglepő). Mivel a római birodalommal való viaskodás évszázadokig tartott, és a római politika gyakran kiváltságokkal és jutalmakkal édesgette magához a különböző törzseket (rávéve egyikét-másikát, hogy harcoljon más germán törzsek ellen), mire elérkezett a nagy invázió ideje, a germán népek többsége már ismerősen mozgott a római klasszikus művészetekben és egyéb kultúrtermékekben. Viszonyulásuk hozzá leginkább az elfogadás szóval fémjelezhető. Műveltek mindazonáltal semmiképpen nem voltak.
1.360 Germán étkezési szokások. Az eddig zömében és jellegzetesen gabona fogyasztó görög-római kultúra helyébe egy alapvetően húsfogyasztó germán civilizáció lépett. Már a kelták is kultiválták a disznóhúst, de az a hatalmas és brutális húsfogyasztás, ami a germán hatalomátvételtől számítható Európában, hírét sem leli a korai világban. Az erdőket is ettől kezdve területi mértékegység helyett az általa eltartható disznók számában mérik. Ezeken az új étkezési szokásokon szép lassan a kenyér központú kereszténység és a koronként menetrendszerűen jövő ínség változtatott az 5-9. századokban. Kezdetben viszont – vagyis a rombolások miatti gyenge művelése a földeknek – még a megmaradt őslakókat is némileg a hús elfogadására vitte. (Már ahol nem füvet legeltek, bár ez utóbbi szokás jellemzőjévé nem vált egyetlen kornak vagy korszaknak sem, annak ellenére, hogy a 9. században 26 ínséges évet tartottak számon, amikor újra divatba jött többek között az emberevés is.) Aztán később mindannyian – a nemesek kivételével, akik továbbra is hatalmas lakomákat csaptak, ahol a hús mellé alig került valami zöldségféle, az is leginkább mártások formájában, a kenyeret pedig kezdetben csupán kezük megtörlésére használták – áttértek a zöldségekre és a kenyérre. Mondom, leginkább a szegények. Talán jó szimbólum Lothar 9. századi rendelete, aki a püspökök meggyilkolásáért a fegyverek viselésétől és a húsfogyasztástól való eltiltást rendelte el büntetésül a bűnösökre, mint a két legkegyetlenebb penitenciát. Istennel a kenyér, a bor és az olaj civilizációja köszöntött a húsevő és sörivó (és tejivó) germánságra. A római kor népszerű búzáját pedig felváltja az igénytelenebb (ezért népszerűbb rozs).
1.361 Bizánc. Mint mondottuk, Bizánc Nagy Konsztantin (Constantinus) találmánya. 330-ban szentelték fel. Konsztantin alatt, de különösen Theodosius, majd Jusztinianosz (527-565) korában hatalmas építkezések folytak a városban. Ekkor épül a híres Hagia Szophia székesegyház (537). Bizánc megszűnik római jellegű állam lenni, helyette egyre inkább a keleti despotikus államokhoz lesz hasonlatos. A germánok után a szlávok, a perzsák, majd az arabok jelentenek növekvő veszélyt a birodalomra. Mégis sikerül Bizáncnak Szicíliát és Észak-Afrikát is egy időre elfoglalnia. A 6. század végén ugyanakkor a szlávok lassan beszivárognak a Bizánci Birodalomba, a költészet és a nyelv is átalakul. Annak ellenére, hogy 6-9. századot Bizánc sötét korszakának szokás nevezni, nem feledhetjük, hogy Görögországról van szó. Az Akadémia 529-es bezárása sem jelent sokat. Priszkosz Rhétor (V. század), Prokopiosz (VI. század) és Malalasz (VI. század) történetírók; Paulosz Szilentariosz, Agathiasz és Romanosz 6. századi költők valóban kiválóak. A 8. század első felében élt Ioannész Damaszkénosz volt a kor legnagyobb teológusa, a 9. század elején pedig Phótiosz. A makedón dinasztia (867-1025) újabb virágzást hoz. Az igazi fénykor azonban a 9. században a Komnénosz-reneszánsszal érkezik el. Kephalasz ekkor állítja össze az Anthologia Palatinát. Ekkor készül el a Szuda-lexikon is. Pszelleosz (1018-1078), Eusztathiosz Thesszalonikész, Anna Komnéné (1083-1148) neve igen sokat jelent a bizánci kultúrára fogékonyak számára. Ezt követi jóval később a Palaiologosz-reneszánsz a 14. században. Grégorasz és Bizánc egészében az európai reneszánsz második forrása. (Korábban az íreket már említettük.)
1.362 Arabok. Mohamed (570-632) előtt is létezett arab civilizáció, de olyan erővel nem jelentkezett a történelem színpadán, ami eddig szükségessé tette volna elemzésüket. Most azonban az egyik legnagyobb történelemformáló erőként lép föl. A 6. században Bizánc és a Szasszanida birodalom közötti konfliktus szolgáltatja az alapot az új kereskedelmi központ, Mekka fölvirágzásához. 610-ben Mohamed megtér, 622-ben kivándorol Mekkából Medinába, ahol fölépíti az első mecsetet, és próféta és politikai vezér lesz. A mekkai kereskedőket a dzsihád (’szent háború’) nevében évről évre megtámadja. A hit hatalmas erőt ad ennek az eddig nem túl sikeres népnek. Omar (634-644) kalifátusa alatt elfoglalják Szíriát (emlékezzünk: a görög kultúra hatalmas továbbvivői a szírek ekkor!), valamint nevetséges körülmények között Perzsiát és Egyiptomot. Az Omajjád kalifátus (661-750) legnagyobb sikere a polgárháború dúlta Hispánia elfoglalása (711). Az arabokban nem is az a lényeg, amit megszereztek, hanem amit és ahogyan megtartottak. Megemlítjük még az Abbászida kalifátust (750-1258), amelynek tagjai szintén kitűnően szervezték államukat és gazdaságukat, habár uralmuk nem terjedt ki Hispániára (ott ugyanis egy Omajjád ág maradt hatalmon). Csak az, amit a korábbi fejlett civilizációkból átvettek és megtartottak, ámulatba kellett hogy ejtse mindazokat, akik eddig csak ezen értékek elpusztításában jeleskedtek. Ezért jártak csodájára a Hispániai arab kultúrának az odavetődő germánok. A filozófus Alfarabi (?-950), Avicenna (980-1037), Gabirol (1020-1057), Avempace (?-1138), Averroes (?-1198), inb Tufail (?-1185), Maimonides (?-1204) és ibn Rusd, az orvos Avezoár (?-1162), a botanikus al-Gáfiki (?-1165), vagy ibn Haldún (1330-1406), ha nagyot alkottak is, műveikben nincs meg az őseredetiség varázsa. Tulajdonképpeni jelentőségük a görög szellem megőrzésében és első közvetítésében áll az épülő Európába.
1.363 A latinok eltűnése. A népvándorlás nem csak a Római Birodalmat, de a latin nemzetet is megszüntette. Itália lakossága drasztikusan lecsökkent. A frankok országa volt még talán a legbékésebb hely Európában. Hispániában a gótok nem voltak ilyen szerencsések, úgy hogy a korábbi lakosok nem igazán szerették meg őket, amiért is az arabokat megmentőjükként fogadták. Germánia területén a latin kultúra és lakosság gyakorlatilag eltűnt. Angliában mindkét véglet jelen volt.
1.364 Kis háborúk. Tévedés volna a népvándorlást egy hatalmas rohamként felfogni. Mi több, még az 5.-től a 10. századig is folyamatos harcok zajlottak a különböző germán törzsek között. A germán ugyanis nem egy békés fajta, attól, hogy másvalaki szintén germán, még nem tekinti testvérének, sőt semmivel inkább annak, mint a rómait, perzsát, szlávot, arabot vagy egyebeket. Ezért nem szűnő csatározások jelezték a germánok európai megjelenését az időszámításunk körüli időponttól a 20. századig. Az államok kialakulása a 11. században csak egy minőségi változást jelentett, lényegit nem. A kereszténység nem tartalom, hanem eszköz volt, amivel egyrészt a frankok jogot formáltak a szomszédos germán törzsek meghódítására (megtérítésük jó alibinek számított), másrészt megideologizálhatták a hűbériséget, harmadrészt külsőleg legitimálhatták a vezetők az uralmukat.
1.365 Intermezzo. A kis háborúk sorába tartozik az Európába a germánok után beözönlő nép, a hunok (mongolok és más nomád népek szerveződése) rövid életű hadi dicsősége, aminek a rómaiak és a nyugati gótok egyesült serege vet véget 451-ben a catalaunumi mezőn.
1.366 Összefogni képtelen nemzet. Nem csupán germán jellemvonás, hanem a kelták is éppen emiatt nem alkottak soha egységes birodalmat, és ezért nem képviseltek vitézségükhöz mért erőt.
1.367 Pár érdekesség. Iordanes az első barbár író, akinek a műve ránk maradt. Theodorik (493-526) parancsára Ablavius gót történetíró nyomán írja meg a gótok történetét Getica címmel 551-ben. Iordanes maga is gót. Gregorius (538-594) pedig megírja a Frank Történetet (Historia Francorum). A Boewulfból ugyan csak egy 10. századi másolat maradt ránk, valószínűleg a 4-5. században keletkezett a mű maga.
1.368 A középkor. Bár a stabil államok kialakulásáig is beszélhetünk a kultúra folytonosságáról, valójában a középkor egésze inkább germán, mint bármi egyéb. Ez egy rettenetes, húsevő, agresszív, harcos, műveletlen alakulat, ahol a latin civilizáció és a keresztény kultúra is csupán megtűrt holmik. Ekkoriban igen kevesen becsülik ezen kultúrák igazi értékeit. A harc, erő, bátorság, a becsület, hűség és a hősiesség dobogtatja meg inkább az emberek szívét. Nem is nyert volna teret a kereszténység a ma ismert formájában, de még eredeti alakjában sem, sőt a latin verzió is elutasításra talált volna, ha át nem szerkesztődik, át nem hangolódik a germán lélekre. Már az Újszövetséget is az Ószövetség ellentéteként írták meg, ahol a haragvó Istent a megbocsátó Jézus helyettesíti, ráadásul görögül, görög szellemben. (Helyesebben ez egy új hang, egy lelkes, mámoros hang, ami a görög köznyelvnek új színt ad.) A keresztények inkább zsidógyűlölők, mint filoszemiták. A vallás is más, mint ma ismerjük. Még a 9. században is egy Heliand adta a térítés alapját. A hadvezér, kék szemű Jézus jelenik itt meg seregei élén; a napkeleti bölcsek meg hűbéresküt tesznek; míg a betlehemi pásztorok lovakat őriznek stb.
1.369 A középkor a germán hagyományok alapján áll. Lényege a hűbériség és a kis közösségek rendszere, autonóm kamaraszövetségek laza halmaza minden birodalom (faluközösség, önkormányzat stb.). A társadalmakat is csupán a hűbéreskü tartja össze, az egyén érdeke a személyes biztonság.
1.370 Minél harcosabb egy nemzet, annál inkább bandavezérek és hűbérurak uralta térség az ország. Egyre erőteljesebben a német területek váltak ilyenné: kemény, küzdelemre termett egyének önkényuralma, szakadozott, műveletlen territórium. Ahol a latin műveltség megmaradt (Hispánia, Itália, Gallia), ott kevésbé harcos és kevésbé erős, de inkább művelt alakulatok jöttek létre. Anglia megint csak a kettő különös keveréke. A keresztény ünnepek és szertartások zöme germán hagyományokat követ (fenyőfa, hímes tojás, locsolás stb.).
1.371 A lovagi tornák képezték az átmenetet a valódi háborúk és a békés társadalmi formák kialakulása között. Így élt tovább a germán harci kedv és durvaság.
1.372 A kis udvarok hatalmas, brutális és agresszív zabálások színterei, ahol húst hússal esznek. A népsűrűség alacsony, jó legelők nyújtózkodnak mindenfelé. Ennek ellenére a járványok és a szűk esztendők sem ritkák.
1.373 Az élet. Mivel a germán háborúkban megszűnnek a piacok és a kereskedelem, elnéptelenednek a városok, önellátó kis gazdaságok alakulnak ki, ahol mindenki megtermeli a saját szükségletét. Pontosabban mindenkinek az van, amit megtermel. Amiről beszélünk ugyanis az a piacok nélküli gazdaság, városok nélküli élet. Bajban az egyházi szervezetekhez fordulnak, mert ők különösebb gazdasági haszon nélkül adakoznak, valamint mivel ők rendelkeznek a legnagyobb földvagyonnal és – az írni tudás jótéteményével felruházva – műveltségük okán a legjobb, legszervezettebb gazdaságokkal. Voltak tartalékaik, pénztartalékaik úgyszintén. A kis paraszti birtokok ugyanakkor bizonytalan eredménnyel dolgoztak, a mezőgazdaság teljesítménye is alacsonynak számított.
1.374 Terjednek a kolostorok. A kezdemények az aszkétacsapatokra mennek vissza, akik nagyobbrészt kezelhetetlenek és ezért ellenszenvvel nézettek testületek az egyház részéről. A regulák szerinti életvitel és a valamilyen szinten az egyházba való integrálódásuk a 4. században Egyiptomban Pakhomiosz szerzetes és apát munkájával függ össze, aki katonás rendbe szervezte az aszkétákat, regulát adott nekik és dolgoztatta őket. Szent Baszileiosz utána az engedelmességet és a mértékletességet hangsúlyozta. Szíriában Oszlopos Simeon (390-459) szerzett nagy tekintélyt magának, a szkíta Joannes Cassianus Beszélgetései és a névtelenül ránk maradt Regula Magistri pedig a már említett Nursiai Szent Benedek (480-547) gondolkodásának képzi az alapját, akinek a szabályzata (Regula monasteiorum) a nyugati szerzetesség életvitelét volt évszázadokra meghatározandó.
1.375 Kazár Birodalom és egyebek. A 6. században egy a Hiungnu Birodalomnál (i.e. 3. század – i.e. 36) is sokkal kiterjedtebb, Kínától Bizáncig terjedő hatalmas belső-ázsiai hatalom, a Türk Birodalom (552-745) jön létre. 650 körül annak nyugati felén keletkezik a Kazár Birodalom, aminek 9. századi gyengülése engedte a keleti szláv törzsek kiválását, majd a varégoknak vagy rószoknak, vagyis a vikingek egy csoportjának egy újabb birodalom alapítását a térségben. Ez a későbbi kijevi központú Orosz Birodalom elődje. A Rusz vagy Rósz Birodalom egy folyó menti egységként létezett, mert a vikingek inkább ezen a területen voltak erősek. Azon kívül a kor legsikeresebb harcosai a nomádok lévén, a sztyeppéket is ők uralták, a szlávok legfeljebb az erdőkben lehettek a maguk urai. A 11. században azonban a kunok végleg szétzúzzák ezt a birodalmat. Aztán eltűnnek mint ha soha nem is léteztek volna. Lassan erősödni kezdenek a Rusz Birodalom megszűnése után a most már egyértelműen szláv utódállamok.
1.376 Frank Birodalom. Mivel a frankoknak jutott a katolikus kereszténység, egyértelműen rájuk hagyományozódott a Római Birodalom öröksége, a hatalom, a tisztelet és a kereszténység. Na meg a császárság. Chlodvigot (481-511) felesége, Chlotild veszi rá, hogy keresztelkedjen meg, aki politikusnak is látta így tenni. A meroving ház hercegeit hamarosan legyilkoltatja. E két tettével és hódításaival alapozza meg birodalmát. A gyenge uralkodókat követően Martell Károly (714-741) és Kis Pippin (741-768) kiváló uralkodása után Nagy Károly (768-814) létrehozza kora legerősebb és legvirágzóbb birodalmát.
1.377 Térítések. A már említett Wulfila után talán Winfried /675-755/ (akinek a pápa a Bonifacius nevet adja) a legnagyobb germán térítő. Ő alapítja a fuldai apátságot is.
1.378 Felépítés. Az uralkodó földet és földdel együtt parasztokat adományoz nemeseinek katonai szolgálat fejében. Pontosabban a nemes feladata egy szervezési munka, plusz szolgálat. Ezt hívják hűbériségnek, ami a senior-vazallus viszonyon alapul, mely exkluzivitással bír. Tehát mindenkinek csak egy ura és parancsolója van, ami egy nagyon elegáns rendszer. Nagyon germános is mindazonáltal. Az egyházi intézmények szerepe nő. Egyre általánosabbá válik a dézsma, a tized.
1.379 A szellem. Nagy Károly udvarának szelleme különös keveréke a kereszténység, a görög-latin kultúra és a germán (és talán kelta) hagyományok egymásra-hatásának. A legnagyobb tekintélyű szellemek Beda Venerabilis (674-755) és Alkuin (735-804) lehettek, s ez utóbbi alkotta meg (talán Marcianus Capella nyomán) a hét szabad művészetet. (Bár ez előbbinek leginkább – Egbert közvetítésével – a szelleme hatott.) Aachenben Károly csodálatos palotát építtet magának (a Ravennai San Vitale mintájára), ahol igazi udvari kultúra fejlődik ki. Komoly irodalmi és tudományos vitákat folytattak, amikben Károly is (Dávid király szerepében) aktívan részt vesz. Nagy híre volt a fuldai kolostornak, ami inkább egyetem, mint kolostor (ők jegyezték le 800 k. a Hildebrand-éneket, valamint ott készült 830 k. a Heliand, a már elemzett germánra hangolt Krisztus élete). Halgassuk csak ezeket a harcias sorokat! „Mondották vala nékem, hogy egykor kihívták egymást Hildebrand és Hadubrand két hadsor között. Fiú is, apa is fegyvert ragadott, felöltötték fényes öltözetük, kardot kötöttek, gyors hősök, a gyűrű-ing fölé, s harcra felindultak.” Szintén híresnek mondható a Schola Palatina, az Alkuin által létrehozott Akadémia vagy udvari iskola. Einhard megírja a Vita Caroli Magnit (830k.). Az udvar nyelve a latin, de az imaszövegekhez írt glosszákban már a kialakuló nemzeti nyelvek is szerephez jutnak. Olyan nagyságok voltak még ebben az udvarban, mint Paulus Diaconus, pisai Péter, Theodulf, Angilbert stb. Könyveket másoltak és ajándékoztak is előszeretettel, ami már csak azért is fontos, mert az antik irodalom zöme ránk éppen ezekben a másolatokban maradt.
1.380 Ebbe a különös légkörbe robbant be a kor nagy szellemi (és politikai, hiszen pl. a mohamedánok a képtisztelet ellen voltak) vitája, a képvita. Bizánc a képtisztelet ellen, a katolikus keresztény gondolkodás (Nagy Szent Gergelyre hivatkozással) a képtisztelet mellett foglalt állást. Róma álláspontját Ióannész Damaszkénosz (675-753) és Theodórosz Sztuditész (759-826) fejti ki, míg Nagy Károly udvarának álláspontját Alkuin a Libri Carolini-ben a következőképpen. „Amikor az Úr azt mondja az Evangéliumban: ’Az igaz imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát’ (János 4,23), akkor csak csodálhatjuk azoknak esztelenségét, akik a képek imádásában akkora ostobaságba estek, hogy noha világos, hogy ezek sem lelket, sem igazságot nem képviselnek, nemcsak imádni, hanem az Úr testével és vérével azonosítani is akarják őket, mondván: ’Amint az Úr teste és vére átváltozik földi teremtményekből a hit titkának jelévé, úgy a mesterek művészetével megalkotott képek is átváltoznak azon személyek tiszteletévé, amelyeknek képmására alkotva vannak.’…” Micsoda egy szellemi csata! És mennyire értelmetlen!
1.381 Johannes Scotus Eriugena (800-877) a kor igazi lángelméje, de még ő is olyan ócskaságokkal foglalkozik, hogy csak elpazarolja kiváló tehetségét. Valójában nem karoling kor, de egy különös, kimagasló egyéniség egy bomladozó társadalomban, aki A természet felosztásáról című művében fejti ki gondolatait. Ír létére Kopasz Károly francia király udvarában tevékenykedik. Az értelmet előnyben részesíti a kinyilatkoztatással szemben. Istent megismerhetetlennek és felfoghatatlannak tartja. Istent nem lehet megnevezni sem igazán, mivel az igazságosság, jóság stb. emberi kategóriák. Eriugena gondolkodása platonikus és újplatonikus elemeket tartalmaz. Szerinte a bűn forrása a szabadság, ami úgy keletkezett, hogy az ember önmaga felé fordult. A rossz a jótól való megfosztottság. Nem csak fordította Dionüsziosz Areopagitészt, hanem gondolkodásmódját magáévá is tette. Ész tisztelete nagy ellenállást vált ki keresztényi körökben (Petrus Damianus), de hallgassuk inkább őt magát. „Csodálnivaló, hogy a szubsztanciából és természetes járulékokból összetett létezőkből, másfelől a kiválóságuk miatt, vagy éppen hiányuk és megfosztottságuk révén nemlétezőkből fog összeállni az egész teremtett világ harmóniája, úgy hogy egyetlen létezőből vagy nemlétezőből se fog visszamaradni semmiféle gonoszság vagy rosszaság, amely mindenek jóságával szembeszegülni, semmiféle rútság vagy csúfság, amely ellenállna az önön okaiba és a Teremtőjéhez majdan megtérő szépségnek és gyönyörűségnek.” (966)
1.382 A birodalom felbomlása. Nagy Károly halálát nem élte túl a birodalom. Jámbor Lajos még életében felosztja birodalmát három fia között, akik hamarosan osztozkodni is kezdenek. Károly a nyugati részt kapja, Lothar Itáliát, Lajos pedig a keleti tartományokat. Lajos és Károly aztán legyőzik Lothart, és újra felosztják a birodalmat (amiből Lotharnak is juttatnak valamit), a nyelvek különválásának érdekes dokumentumát hagyva ránk. 842-ben Kopasz Károly esküjét németül, Német Lajos franciául teszi. Lotharé a császári cím. Amikor a család kihal, Károly és Lajos kezd versenyezni a császárságért. Német Lajos győz, de halála után Kopasz Károlyt koronázzák császárrá (875). (Ezzel ő az egyetlen francia uralkodó Napóleonig, aki császár.) A Német Birodalom egyre nagyobb fölénybe kerül Európában. Királyai lesznek a császárok. A művészetek ugyanakkor mindhárom birodalomban virágoznak. A reimsi iskola, mely Ebbon püspök (816-835) alatt tett szert hírnévre, kódex-művészetben megnyilvánuló nagysága csodálatos világot tükröz. A román kori építészet Franciaországban, Hispániában, Itáliában és Németországban is tökéletes alkotásokat terem.
1.383 Mielőtt a reneszánszba való átmenetet tárgyalnánk, térjünk néhány szó erejéig a mellékvágányokra.
1.384 Szlávok. A germánok után a szlávok is bekerülnek Európa vérkeringésébe, és a 9-10. században egyre több önálló államot hoznak létre. Önálló művészetük is létezik, de hamarosan számos germán és latin elemmel vegyül.
1.385 Vikingek. A viking intermezzo meglehetősen érdekes a történelemben. Ezek a háborúk ugyanis Oroszországtól (varég) Németországon, Anglián és Franciaországon át Szicíliáig (mi több, Grönland érintésével Amerikába is eljutottak!) egy olyan harcos nép késői mozgolódásai voltak, akik nem tudtak megtelepedni, nem bírtak beilleszkedni (Normandia és Szicília kivételek), akik nem tudták fölvenni a hűbéri rendszert. Gyors és fordulékony hajóikkal a 9. századtól a 11. századig pusztították a tengerparti és folyó menti városokat. Később megtelepednek. Legkorábban a rusz állam létrehozóiként látjuk őket, aztán Dánia, Anglia, Normandia, végül Szicília és Dél-Itália betelepedésük színhelye. Kultúrájuk erőteljes. Kecses hajóik az óceánt is képesek voltak bejárni, sagáik, mitológiájuk szépen kidolgozott, hősies művek. Művészetükben, elsősorban ötvösművészetükben több helyütt fedezhetünk föl kelta elemeket.
1.386 Birodalmak. A Frank Birodalmon két birodalom is nő: a Német-Római Császárság (Austrasia területén) és a Francia Birodalom (Neustria területén). Németország katonailag jóval erősebb Franciaországnál, amaz viszont előrehaladottabb a feudalizmus intézményeinek kialakításában. A latin nyelvek a germán nyelvhez képest természetesen kiforrottabbak, mívesebbek. Franciaország parasztibb, a katonai Németországgal összehasonlítva.
1.387 Paraszti sorsok. A középkor korábbi szakaszában a parasztok szabadon használhatták a természeti erőforrásokat. A 8-9. században az egyház, a 10-11. században a világi urak igyekeznek mindjobban megnyirbálni ezeket a jogokat, amiből polgári perek sokasága és parasztfelkelések származnak. A 12. századra a fejlettebb vidékeken ezek a jogok jórészt megszűnnek. Ugyanakkor például Észak-Itáliában a falusi nemességtől a növekedő városok vitatják és szerzik el a környező területekre vonatkozó földesúri jogokat. A 11. századtól a szegényebb rétegek táplálkozásában a kenyér foglalja el a főhelyet, bár ekkor még jelentős a parasztok körében is a húsfogyasztás. A 13. században változik a helyzet, amikor már annyira kevés a szabadon használható erdő és műveletlen föld, hogy a paraszt nem képes sertést tartani. A 12. és 13. század mindenesetre a gazdasági fellendülés időszaka. Az életmódban, étkezésben is bőség köszönt be, jóllehet éppen ebben az időben válik véglegesen el étkezésében is a város és a vidék. Ferrara krónikájában a heti háromszori friss hús a városi ember számára a szegényes étkezéssel egyenlő. A század végén azonban jön a katasztrófa.
1.388 Népesség – gazdaság. Európa lakossága 1050 és 1300 között 46 millióról 73 millióra nő. A 11. század második felére a gyarapodás és a fejlődés egyértelmű. Erdőket irtanak, mocsarakat csapolnak le, a Rajna vidéke igencsak sűrűn lakott térségéből sokan az Elba tájékára vándorolnak. Az első agrár és ipari forradalom is ekkor zajlik: nehézeke, vállhám, háromnyomásos gazdálkodás, szélmalom, vízimalom stb. Flandria a textilipar központjává, igazi hatalommá fejlődik. (Ez a textilek kora, a falakat is azzal burkolják, a rangot sem más jelzi.) Milánó, Genova, Velence, Pisa és Firenze is egyre nagyobb önálló hatalomra tesz szert. A városok előjogokat kapnak mindenfelé. Megszűnik az önellátó gazdálkodás. Megjelennek a stabil pénzek (Nagy Károly idejében még 900 helyen vernek különböző pénzeket). A beinduló gazdaság megteremti a pénzügyek és a kereskedelem alapjait. Állandó vásárok (Champagne), kereskedelmi egyesülések (gildék és hanzák) és céhek jönnek létre szokásokkal és regulákkal. Mindez persze elhomályosult Córdoba, Sevilla, Toledo, Almería és Granada ragyogása mögött!
1.389 A 12. századtól megnő a városok jelentősége, ligákba, szövetségekbe tömörülnek (Lombard Liga, Rajnai Szövetség, Hanza Szövetség), amelyek éreztetik a hatalmukat még a nagy birodalmak uralkodóival szemben is.
1.390 Paraszti és jobbágy élet. A városi élet kialakulásáig, de természetesen a falun maradottaknak még sokáig az után is valószínűtlenül kiszolgáltatott és nyomorult sors jut, amit csak az egyszerű élet, Isten jóságába vetett rendíthetetlen hit és a túlvilági pihenés mély gondolata enyhít. Nem dolgozták agyon magukat, a paraszt ennél mindenkoron okosabb volt, de rossz körülmények között, ablaktalan, félig földbe vájt kunyhókban éltek, télen az állatokkal együtt. Káposztát, kását, babot ettek, meg árpakenyeret; húst ekkoriban már csak ünnepeken. Ura bármikor kegyetlenül megbüntethette, robotoltathatta őket. Valamiféle közösségi élet ennek ellenére vagy pontosan ezért kialakult, hogy a terheket közösen viseljék. Renddé a jobbágyság a kommunikáció hiánya miatt nem szerveződött.
1.391 Városi élet. A 12-13. században alakulnak ki a városok és a városi kultúrák, jóllehet városok már több száz éve léteznek. A városok fallal körülvett, jól őrzött területek. Az utcára öntött szemetek miatt rendkívül koszosak, büdösek és járványveszélyesek. A 13. századtól készülnek csatornák és kövezik az utakat. Általános lakóközösség helyett céhek alakulnak, de mindezek ellenére a városok lakosságának zöme semmilyen állandó bevételi forrással nem rendelkezik, hanem alkalmi munkából él. Mellettük ott vannak a város gazdag urai, fantasztikus palotáikban.
1.392 Társadalom. A 10. századra kezdenek kialakulni és rögzülni a feudális élet működő formái. Németországban egy Nagy Ottó (936-973) szervez birodalmat, míg Franciaországban gyenge kezű uralkodók követik egymást, Angliában pedig még zajlanak a hatalomváltások (Nagy Knut és Hódító Vilmos és a máig tartó dán uralom még csak ez után jön!). Itáliában Velence (miután függetlenedik Bizánctól) mint kereskedőváros ebben a nem túl sokat kereskedő korban is jelentőséggel bír. Bizánc és Németország rendezgeti az Európába újonnan betelepülő népek sorsát. Az írásbeliség mindenütt kifejlődik (mármint nemzeti nyelven). A kölni érsek számára elkészül a Gero-kereszt, Krisztus első ilyen értelmű klasszikus ábrázolása.
1.393 A Német Nemzet Szent Római Birodalma. 936 és 1250 között a dinasztiaváltásaikkal együtt is egyetlen hatalmas birodalom létezett Európában: Németország. Nem így hívták akkoriban, és még évek kellettek a római hatalom megszilárdításához, de a hatalom és a birodalom kétségtelenül fennáll. A birodalomhoz tartozott Észak-Itália, 1033-tól pedig az igen jelentős Burgundia is. A 13. században előbb Franciaország, aztán Anglia hatalma is megszilárdul, továbbá felemelkednek az itáliai városok, akikkel a császárok egyre nehezebben bírnak. A műveltség központja Párizs.
1.394 Franciaország felemelkedése. A 13. században a német és francia fejlődés megfordul, míg Németország egyre inkább fejedelemségekre bomlik, Franciaország (hála Beaumanoir jogász úrnak és IV. Fülöpnek) központosított hatalommá válik. A nagy trükk: Normandia átengedése a normannoknak (1204) megszabadította Franciaországot az angol uralomtól.
1.395 Monarchiák. Franciaországban, Angliában, és Spanyolországban és Szicíliában a 13. században központosított monarchiák jönnek létre (Németország egyedül széttagolt, polgárháború sújtotta vidék, helyesebben maga a Német-Római Birodalom nem központosított). A század vége és a 14. század egésze finom harc a birodalmat szétszabdalni ugyan nem, de önálló hatalmat igenis akaró arisztokrácia jogainak és lehetőségeinek növeléséért. A hűbéres urakkal szemben a városok polgárságára támaszkodó királyi hatalom és a vele szembeni reakció szüli a parlamentarizmust és a rendi társadalmat mindenfelé.
1.396 Lovagság. Kialakul a páncélos lovagi harcmodor. Várak épülnek. A 11. és 13. századok között 7 keresztes hadjárat követi egymást. Az első 1096 és 1099 között. A Szentföldet elfoglalják, majd elveszítik, sok érdekességet látnak, iszonyatban van részük, és borzalmakat művelnek a harcosok. A 4. (1202-1204) alkalmával Velence nem bohózati rendezésében kirabolják Bizáncot. 1118-ban megalakul a Templomos Lovagrend, 1120-ban a Johannita Lovagrend, 1198-ban a Német Lovagrend. A lovagok először Bizáncban látták meg a csodát, a pompát, amiről hírből sem hallottak korábban, aztán a hanyatló arab kultúra – ez a hitetlen, mégis a hívőkénél sokkalta pompázatosabb – ejtette ámulatba őket. A fentiek aztán óriási lendületet adnak az európai civilizációnak (anyagi és kulturális) és gondolkodásnak.
1.397 A páncél. Meglehetősen érdekes ötlet lehetett a vastag páncélos vért kitalálása, és igen messzemenő következményekkel is járt. Valamikor a Frank Birodalom korában látjuk az első próbálkozásokat vele. A ruha jórészt sérthetetlenné teszi viselőjét. Ettől kezdve az illető akár egyedül is elindulhat, de még inkább kis csapatokban, mert komoly rombolást tudtak véghezvinni ezek a korabeli tankok a csatarendben. Aztán még komolyabb páncélok jönnek létre, amikben alig lehetett mozogni, de távolról már mit sem lehet kezdeni velük. Innentől lovag a lovaggal küzd. Oda kellett menni, lehetett beszélgetni és tárgyalgatni, odamondogatni, aztán személy a személy ellen megvívott. Nemes a nemes ellen természetesen, hiszen az ilyen öltözet igencsak drága. Kis, kamara hadseregek jönnek létre lovagi eszményekkel, aminek alapja az Isten, az úr és az asszony szolgálata; hét fő erénye pedig a lovaglás, úszás, íjazás, vívás, vadászás, sakkozás és verselés. Maga az öltözet alakította lassan ki a lovagi és lovagias viselkedést. A harchoz csatateret kellett találni, megegyezni a harc kezdetének időpontjában, na és lehetőséget kellett biztosítani a legyőzöttnek váltságdíj adására, ami a hadisarc elődje lehetett, hiszen az újabb harcokhoz elsősorban pénz szükségeltetett.
1.398 II. Hohenstauf Frigyes (1212-1250) állama. Szicília különös hely ekkoriban. Az utóbbi néhány száz évben állt bizánci, arab, normann uralom alatt, most pedig a németeké. Ezek a kultúrák pedig valami egészen különös módon szépen megvoltak egymás mellett. Ezt a toleráns kultúratiszteletet emeli II. Frigyes kiváló kormányzattal még eszményibb szintre. Csodálatos udvari kultúrája miatt tekintjük az írek, a bizánciak, a keresztes hadjáratok és az arab kultúra mellett a reneszánsz még egy forrásának. Ő az első császár, aki jót nevet az isteni német birodalmon, de ugyanúgy Istenen magán is, a vallást a tömegeknek való balga mesének tartva.
1.399 Egyházi reform. Canossa ide, Canossa oda, a császárok uralták az egyházat ebben a korban, tőlük függ jó sorsuk (VII. Gergely is nagyon megjárta). De a császári hatalom mellett a világi hatalmak általános megerősödéséről is beszélnünk kell. A clunyi mozgalom éppen ennek megváltoztatására indult a 11. században. Mert az a hűbérúri törekvés, hogy az egyházi pozíciókat is ők szerezzék meg családtagjaik számára, valamint a kolostorok fölött is rendelkezzenek – komoly veszélyt jelenthetett az egyház hitelességére nézve. Ellenmozgalomként az egyház vált hatalmassá. Szörnyű építkezései (amiről lesz még szó) és hatásos szervezkedései a cluny kongregációt a 12. század elejére 1500 kolostort magába foglaló hálózattá alakították. De nem ez volt az egyetlen kísérlet a világi uralkodók hatalmának visszaszorítására (amit a szintén uralkodni kívánók aktívan támogattak). A gregoriánus mozgalom ugyanakkor nem volt sikeres (Gergely száműzetésben, ellenpápával a hátában halt meg). Nem úgy az ’Isten békéje’ mozgalom, Clairvaux-i Szent Bernát (1091-1153) (aki a tudományt turpis curiositas, csúnya kíváncsiságnak minősítette, és élet-halál harcot vívott Abelardusszal tanai hivatalos elvetéséért) misztikus mozgalma, Assisi Szent Ferenc (1182-1226) rajongása és Naphimnusza, valamint Szent Domonkos (1170-1221), akik szerzetesrendjei hatalmas erőt adtak kiváló szellemeknek, végül a nekilóduló inkvizíció (1214). Szent Domonkos 1215-ben prédikáló rendet alapít; Assisi Szent Ferenc 1210-ben kolduló rendet hoz létre a krisztusi életvitelt hirdetve. Rendjeik jelentőségét mutatja, hogy a későbbi nagy gondolkodók közül Szent Bonaventura, Roger Bacon, Duns Scotus, William Ockham ferences, Albertus Magnus és Aquinoi Szent Tamás domonkos volt. Ugyanakkor az inkvizícióban is ez a két rend jeleskedett leginkább.
1.400 Cluny. Magát az apátságot a X. században alapították, de nagyságát és hatalmát Semuri Hugo (1049-1109) alatt éri el. Hatalmas és fényes katedrális épült itt ekkor, remek és újító szobrászattal. Olyan burjánzó vadság és virgoncság jelenik itt meg az alkotásokban, ami elég természetesen döbbenti meg korát.
1.401 Egyház. Az egyház szerepe egyre nő. Ők a kultúra apostolai, és ha jobban megnézzük, a korabeli gondolkodás szinte egészében véve egyházias gondolkodás. Fő témáit áthatja a vallásos szellem. A képvita után az első komoly konfliktus az ész és a hit elsőbbsége körül keletkezik, ahol Toursi Berengarius (1000-1088) az ész, Petrus Damianus (1007-1072) a hit pártján áll.
1.402 De álljunk csak meg egy pillanatra! Hiszen megérkeztünk. A szellem újra teljes fényében ragyog. Igaz egy elképesztő téma körül forognak a kiváló elmék, de hát a gondolkodás egésze ma is ugyanezt teszi, hiszen a valóság valóságos vizsgálata lehetetlen. Persze ekkor hivatalosan is a hit igazolása volt a cél, ahol az észnek nem sok szerep juthatott. Láttuk, mi lett Scotus Eriugena tanításával. A dogma adott, a tekintélyek adottak, vagyis a módszer az utóbbira hivatkozva az előbbi tárgyalásában merült ki. Az ő korukban ez a módszer még csak hagyján, de Locke után, sőt napjainkban azzal támasztani alá valamit vagy akárcsak az érvelésben felhasználni a már régen eliminált argumentum ad hominem-et, igazán nevetséges. Holott lépten-nyomon találkozunk vele. Na, de tekintsük azokat, akiknek ez még jól állt!
1.403 Előbb azonban meg kell állapítanunk, hogy bár a skolasztika a szellem megérkezése Európába, mégpedig Arisztotelész munkáinak és gondolatainak tanulmányozásával, itt sem a pontos exegézis a lényeg, olyat ugyanis nem találunk. Hogy miért nem? Először is még a görög hagyományt leginkább megőrző arabok, akik közül a legismertebbek és leghatásosabbak, Avicenna és Averroes sem valami pontosak. Fordításaik, kommentárjaik, értelmezéseik nem kevés kívánnivalót hagynak maguk után. Persze ezt akkoriban senki nem tudta. Meglepőbb azonban, hogy a legnagyobb kommentátor, Aquinói Szent Tamás sem tudott görögül. Hiába kommentálta Arisztotelész műveit, előbb mindig el kellett szaladnia Moerbekéhez, hogy ugyan mondja már el, mit is mondott a Filozófus. Műveik értéke egész egyszerűen nem ebben áll, hanem abban a csinos és szenzációs gondolati játszadozásban, amihez foghatót még nem látott a világ. A szellem kiművelése és a gondolkodás határainak feszegetése ez, és ahhoz épp elég jó volt Arisztotelész azon szintű értése és ismerete, ami nekik jutott.
1.404 Canterbury Szent Anzelmet (1033-1109) azért nevezik a skolasztika atyjának, mert szerinte az ész nem is olyan elvetendő, hanem éppenséggel a hit megértésére szolgál (és aki Bernáttal ellentétben ezért a credo ut intelligam, hiszek, hogy érthessek tételt vallja). Tőle származik az ontológiai Istenérv is. Monologionja és Proslogionja vagy a Miért lett Isten emberré?, A Szentlélek származásáról című és egyéb írások is kiváló munkák. Műveiből, szavaiból csak úgy sugárzik az őszinte meggyőződés, ami oly keveseknek sajátja ebben a korban és ebben a különös diszciplínában. „Tehát, Uram, nem csak az vagy, aminél nagyobb nem gondolható, hanem valami nagyobb vagy Te annál, mint ami elgondolható. Mert el lehet gondolni, hogy van valami, ami ilyen; és ha te nem éppen ez lennél, akkor gondolható lenne valami Nálad nagyobb – ami lehetetlen.” (Proslogion 15. fejezet)
1.405 Ugyanekkor bontakozik ki az universalia vita. A nominalista Roscellinus (1050-1120) szerint az általános csak fogalmi létező. (Gondolatait a pápa elítélte végkövetkeztetése miatt, mert az oda vezet, hogy Isten három egyedi lény, amit Augustinus óta mereven elutasít az egyház. Műveiből néhány gondolatnál egyéb nem maradt fönn.)
1.406 Abélard (1079-1142) kasztrációját követően kezd el alkotni. Szerelme ugyan megmarad, de ideje és energiája annál inkább. Első művében, az Igen és nem-ben (Sic et non 1122) még leginkább az universalia vitához szól hozzá, Etikájában (1130) már Ágoston nézeteit interpretálja az eredendő bűn pelagiánus vitáját újítva föl. Szerinte a gyermek ártatlan. A kísértés, gyönyör, konszenzus hármasából az utóbbit, a beleegyezést tekinti a bűn igazi aktusának. Utolsó műve, a Dialóus egy filozófus, egy zsidó és egy keresztény között-ben már teljes klasszikus görög műveltségével harcol. A szerző többi műve is olvasásra érdemes. Tehetségére jellemző, hogy a szigorú és irigy Bernát rosszallását és támadását ő is kivívja.
1.407 A híres francia iskolák: szent-viktori, chartres-i és clairvaux-i gondolati értéke szintén jelentős. Viszont mindannyian vallási és hitbeli témákat boncolgatnak. Az egyetemek: Bologna, Párizs, Oxford püspöki irányítás alatt működnek (csak a 13. században kapnak autonómiát), legjobb esetben is csak a görög gondolkodás és a hit szintézisét adják. A 12. században még elítéli az egyház Arisztotelész műveit, de a 13. század közepétől egy Pál-fordulattal igencsak ajánlja, sőt hamarosan azok tanulmányozását egyenesen kötelezőként írja elő a magiszteri fokozat megszerzéséhez, amely egészen a 16. századig nyomorította a gondolkodást. Hugo de Sancto Victoire (1096-1141) olyan szép gondolatokat fogalmaz meg például Az iskolai műveltség 7 könyve címet viselő munkájában, mint „A bölcsek által vezérelt minden emberi tevékenység vagy törekvés elé kitűzött célnak arra kell irányulnia, hogy vagy helyreállítsa természetünk épségét, vagy enyhítse azokat a kényszerű fogyatékosságokat, amelyeknek a földi élet alá van vetve.” Richarus de Santo Victore (?-1173) pedig kedvesen egészíti ki elődjének gondolatai A szemlélődés kegyelméről című munkájában. „Úgy tűnik nekem, háromféleképpen lehet a szemlélődés minőségét váltogatni. Olyakor ugyanis az elme kitágításával, olykor felemelésével, néha pedig önkívületével.
1.408 John of Salisbury (1110-1180) a chartres-i iskolában megírja a híres Metalogicon, A logika védelmében című vitairatot. „A teremtő Szentháromság, az egy is igaz Isten kapcsolatok szorosabbá tétele és a kölcsönös szeretet erősítése céljából úgy illesztette össze a világmindenség részeit, hogy az egyik rászoruljon a másikra, és pótolják egymás hiányosságait, mivel minden létező egy másik létező tagjának tekinthető. Minden dolog tökéletlen, ha elválasztják a többitől, a többiek szövetségében azonban tökéletes, mivel mindent kölcsönös segítés éltet.” (Metalogicon, Első könyv)
1.409 Petrus Lombardus (?-1160) kora legnagyobb tekintélye, aki mellett mind a többiek eltörpülnek, Szentenciás-könyve kora megfellebbezhetetlen tankönyve. Mára elfeledtük. Hasonló mondható el Joachim a Fiore (1132-1202) és az oxfordi Grosseteste (1175-1253), sőt Witelo (1220-?), Siger de Brabant (1235-1283), munkáiról. (Ez utóbbi arról híres, hogy tagadja a szabad akarat dogmáját. Joachim még ideálisabb állapotot lát, tulajdonképpen a Szentlélek korszakát, amikor megszűnik az intézményes egyház, és mindenki szeretetben és boldogságban él. Gosseteste érdeme fordítói tevékenységében és abban áll, hogy befolyásolta Galileit a természet matematikai leírásának gondolatával, na és Roger Bacon tanára volt. Witelo a tudattalan fölfedezője.) Nem járt jobban az arabmániás Roger Bacon (1210-1292), aki a tekintélytisztelet (argumentum ad hominem) ellen harcol és a kísérletezés fontosságát hirdeti, de nagy ellenfele, az őt börtönbe juttató Szent Bonaventura (1221-1274) sem, aki viszont az intuitív megismerésben hitt, és olyan elképesztő nézeteket vallott, hogy Platón ideatanát csak Isten érti tökéletesen.
1.410 Albertus Magnus (1193-1280) nem tudta befejezni Summa theologica címmel elkezdett munkáját, de az őt szolgaian követő tanítványa, Aquinói Szent Tamás (1225-1274) megírta a kimaradt fejezeteket is. Nem kevésbé jelentős a Summa contra gentiles, Summa a pogányok ellen sem, mint ahogy kiválóak questiói, apologetikus művei, és tulajdonképpen kommentárjai is (a fenti fenntartásokkal). Tamás kristálytisztán rámutat, meddig hatolhat el a puszta ész, és mikor marad számunkra egyetlen eszköz a hit.
1.411 Eckhart mester (1260-1327) misztikájában a lélek és Isten egyesüléséről vall. A platonista Duns Scotus (1265-1308) a metafizika segítségével nem Istent, hanem a létezőt mint létezőt akarta megismerni. Nem kétséges, hogy ő a legélesebb elméjű, legfinomabb skolasztikus gondolkodó. Mivel sokkal mélyebben ismerte Arisztotelészt, mint nagy ellenfele, Aquinói Szent Tamás, így tisztán látt azt is, hogy a teológia és a filozófia nem egyeztethető össze egymással, sőt ellentmond egymásnak. Az univerzálék tanát az egyediség kiemelésével, a haecceitas tanával egészíti ki, és innentől az egyediséget, az individualitást hangsúlyozza mindennél inkább. A principium individuationis-t úgy értzelmezi, hogy valami minél inkább egyedi, annál tökéletesebb. A gondolkodás szerinte aktív (nem pedig, ahogy Tamás képzelte: passzív) folyamat, ami viszont az akaratnak van alárendelve (Tamás az ész elsőbbségét hirdette). „Voluntas est superior intellectum – az akarat több az értelemnél.” Ebből következik, hogy nem hitt a szükségszerűségben sem, hanem az akaratot, akár Isten akaratát emelte piedesztálra. William Ockham (1285-1349), a megismerés lehetőségének tagadója vagy irracionalizálója figyelemreméltó alak. A híres Ockham borotvája elv azt mondja ki, hogy amennyiben valami bizonyítható adott módon, oda fölösleges más okokat is képzelni. Ockham következetes és erős nominalista, aki szerint ha léteznének ideák, akkor Isten az egyediségeket, vagyis a világot nem a semmiből, hanem az univerzálékból teremtette volna. Szerinte önmagában nem létezik relációs, csak bizonyos dolgok közötti kapcsolatot írunk le mi emberek ezáltal.
1.412 Rajtuk kívül még többen jelentős gondolkodó élt ebben a kiváló korban, akik feltétlenül olvasásra érdemesek. Eszméik tárgyalása a gondolat jelentős haladására kihegyezett tekintetünk számára mégsem lehetséges. Végül is pusztán a szellemet és a gondolatot tekintve a reneszánsz mindazonáltal náluknál sokkal jelentéktelenebb alakokat és alkotásokat szül.
1.413 Hősi irodalom. Itt is az írekkel kell kezdeni. Tain Bo Cualgne (A nagy tehénrablás története), valamint az Osszián énekek (kár, hogy hamisították őket) és Arthur király történetei. Az angoloké a már említett Boewulf, a skandinávoké az Edda-dalok és a sagák, a finneké a Kalevala. „Add ide a harci ingem, hozd elő a harci gúnyám! Megyek Észak házaiba, lapp ifjak harci helyére arany felől kérdezgetni, ezüstről tudakozódni.” (Kalevala 12. ének 79-84. sor)
1.414 Lovagi líra és udvari költészet. Nem sokban különböznek a hősi irodalom termékeitől a lovagi líra alkotásai. A Roland-ének (11. század), a Poema del Cid (12. század), a Tristan-monda, a Parzival és a Nibelung-ének. „Szilaj, vad cspatharcban vívott a lovaghad egymással (az ilyesmi bizony el nem maradhat). Krimhildát így múlatták, míg partra lépett, ott-lent pedig a lóról leemelték a bájos hölgyeket…” (Nibelung-ének 10. ének) De talán a lovagi líra legnagyobb alkotása Hartman von Aue (?-1220) Szegény Henrik-je, amely már messze túl is mutat műfaján, mert szerzője átlát a hálón, látja a lovagság hibáit, amit szépen meg is jelenít. De Walter von der Vogelweide (1170-?) sem maradhat említés nélkül. „A lovag már lóra szállt, de szíve ott maradt. Szép hölgyét messze hagyta s az sírt-rítt nagyon: mindig hűség fogadta sok nyájas kegyét. Az asszony így beszélt: ’Ha ébresztő kiált, naponta, hajnalonta felkelti bánatom. Megint magam maradtam, viselve vágyamat.” (Vogelweide Hajnali dal) Provence-ban a 11. század végén megszületik az udvari költészetnek egy leheletfinom változata, a trubadúrdal. „Midőn az enyhe széllel üzen a légen át: érezni vélem éjjel az éden illatát – epesztő szenvedéllyel béklyóz Hozzá a vágy: szívemben ő a fényjel, ő az egész világ, érzem varázslatát: más szép hozzám nem ér el!” (Bernart de Ventadorn Dal) (Németországban minnesang a műfaj neve.) A 12-13. században további szép gyümölcsöket terem, aztán a reneszánsz első csókjára megszűnik létezni. A lovag önmegalázása a tisztelt hölgy előtt a reneszánszban oldódik majd fel egy némileg életszagúbb és egyben életidegenebb, pszichotikusabb és perverzebb mozdulatban. Egyelőre virágzik, és szinte mindent alárendelnek neki. Minden csodálatosan finom, jelzés értékű. Vajon ez egy ideál megálmodása volna, vagy a kereszténységre olyannyira jellemző élet-meghamisítás és természetellenessé válás? Esetleg ez volna az igazi emberi természet? A 12. századra datálódik a Mária-kultusz elterjedése is. Korábban ilyen nem vagy csak marginálisan létezett. Mostantól kezdve olyan halvány, áttetsző ábrázolatok tanúi lehetünk, ami teljesen egyedülálló a művészettörténetben.
1.415 Nomádok. Volt egy tatár és török dúlás, ami két rettenetes ragadozó nép a kultúrálódottakra szabadításával egyenértékű tett. Akármi is gondolati szempontból a jelentőségük, említést kell tennünk róluk. Legnagyobb hatása természetesen a türk nép szétszórása Ázsia-szerte, mert a mongolok türkökkel a seregeikben (ahogyan az arabok is korábban) vívták ki hatalmas diadalaikat, és hozták létre minden idők leghatalmasabb birodalmát. (Délen hihetetlen, de Java szigetéig nyomulnak.) Dzsingisz kán 1162-ben született és 1206-ban lett a mongol és török törzsek nagykánja, 1227-ben halt meg, hatalmas birodalmat hagyva utódaira. Később a mongolok elfoglalják Kínát (1234; 1368-ig uralkodtak ott), az Indusig nyomulnak; megsemmisítik Kijevet (1240; az oroszokon még 200 évig uralkodnak), megverik a lengyel és német seregeket (1241); 1243-ban legyőzik a szeldzsukokat (aminek később világtörténelmi jelentősége lesz), kifosztják Bagdadot (1258). Iszonyatosan szervezett katonai hatalmuk koruk legerősebbje. Akit nem hódítottak meg, annak leginkább szerencséje volt.
1.416 A török sikertörténet több érdemi tényezőből tevődik össze. Az Arab Birodalomban a török elem hatalomra jutását 836-ra teszik, amitől fogva a kalifák csak bábokként voltak jelen a török testőrök hatalmában. A török gaznavidák (977-1186) Perzsiában uralkodnak; a szeldzsuk dinasztiák 1038-tól vannak hatalmon az Arab Birodalomban. A másik történet I. Oszmán (1288-1326) önálló emírségének megalapításával kezdődik. 1354-re befejeződik Bizánc kisázsiai tartományainak meghódítása, sőt Galipolival már megvan az első Európai város is. 1453. május 29.-én elesik Bizánc.
1.417 13. század. A 13. századra minden kész volt a reneszánszra. Az írek Nagy Károly kora óta terjesztik a görög tudást. Láttak már csodát (keresztes hadjáratok), éltek görög tudósok Itáliában, megismerkedtek az arab gondolkodással, II. Frigyes udvara pedig a hitetlenség és a tolerancia paradicsoma. A legnagyobb skolasztikus, Aquinói Szent Tamás ugyanekkor fejtegeti a két igazság gondolatát, vagyis, hogy az isteni dolgokban inkább hinni kell, mint megmagyarázni azokat, ugyanis nem logikusak. Velence után más városok is beszállnak a földközi-tengeri és a szárazföldi kereskedelembe. Európa lakossága a valahai csúcsokat döngeti. Az első egyetem Bolognában alakul (1088), aztán a 12. században csatlakozik hozzá Párizs (1150), Oxford (1167) és Salerno (1173). A 13. században Arezzo, Cambridge, Padova, Valencia, Valladolid, Montpellier és Toulouse. III. Ince (1198-1216) (akihez alkalmazkodóképességben és politikai intelligenciában csak Nagy Szent Gergely pápa mérhető) ingyenessé teszi az oktatást, elrendelve, hogy minden székesegyház mellett iskolát létesítsenek, ahol a tanárok javadalmazásáról az egyháznak kell gondoskodnia. A 12. században létrejövő rendi szervezetek és érdekképviseletek a 13. századra tökéletesednek. A mezőgazdaságot a túltermelés jellemzi. (1100 és 1350 között demográfiai robbanás zajlik mindezek következtében.) A pénzgazdálkodásban nem csupán stabil pénzek, hanem készpénzkímélő és hiteleszközök is bevezetésre kerülnek, és mint ilyen, legfontosabb, a váltó nagy karriert fut be. Ám ami ugyanilyen fontos: ekkor születik meg a parlamentarizmus eszméje Európában. 1265-ben Simon Monfort minden megyéből és városból két követ képviseletével gyűlést hív össze. Innen számítják tk. a parlamentarizmust. Franciaországban az első országos rendi gyűlést Szép Fülöp hívja egybe 1302-ben. Az ok egyszerű, békés úton kezelni kell az uralmi és pénzügyi helyzetet. Uralkodóra szükség van, de önkényúrra nincs. Akik meggazdagodtak az általános fellendülés közepette, stabilizálni kívánják helyzetüket. A kor legnagyobb költségtényezője az ekkor megjelenő zsoldoshadsereg és az udvartartás. A 11-12. században uralkodó román művészetet a 13. században váltja föl a Franciaországból induló új, hatalmas irányzat, a gótika. Az albigens mozgalommal együtt a trubadúr költészetet is felszámolják a 13. század harmincas éveiben Provence-ban. Most keletkezik a lovagi ideálokat kigúnyoló Aucassin és Nicolette chantefable, azaz énekes mese; valamint a Rózsa regénye, továbbá sok fabliau, azaz verses társadalmi szatíra, amolyan gunyoros, leleplező társadalmi riport a 13. századból. Létezett népeis vallásos költészet és színpadias is. Az előző pregnáns képviselője Jacopone da Todi (1220-1306). Jacobus a Voragine pedig ugyanebben a témakörben, a vallási mese kategóriában megírja kora legolvasottabb művét, az Arany legendát. Ekkor indul hódító útjára Itáliában az ’édes új stílus’ (dolce stil nuovo), Cavalcanti (1260-1300) lírája, most készíti Brunetto Latini (1220-1294) remekműveit. A németeknél a 13. századot a Carmina Burana, Ulrich von Lichtenstein (1200-1275) és Wernher der Gartenaere (13. század második fele) szatirikus műveikkel, valamint Stricker (1215-1250) tréfagyűjteményével jelzi. „Félre könyvek, doktrinák, hív az édes dáridó! Kivirult az ifjúság, szűzi csokrát szedni jó, vénhez illik a komolyság, neki már csak az való! Ránk dohosul az idő könyvek börtönében, tréfa és csók, nóta, nő az igazi éden!” (Carmina Burana) A 13. századból való még a kor legolvasottabb műve, a Gesta Romanorum, A rómaiak viselt dolgai egy olcsó sztori-gyűjtemény.
1.418 Gótika. A Suger apát munkálkodásai révén létrejött építményt, a Szent Denis apátságot tekinthetjük az első gótikus építménynek, amit több száz remekmű követ még ebben a kecses stílusban. Na és a domborműveken megjelenő nők leheletfinom alakja. Szinte áttetszőnek hatnak. Micsoda változás a nem oly régi vaskos női ábrázolatokhoz képest! Ekkor fedezik fel a színezett üveg adta lehetőségeket. Az ablakot mint eszközt, a fényhatások bűvös eszközét. A gótika: ember a hatalmas térben, semmiként, levegőkén, könnyen, légiesen. A gótikában az ember csak úgy van a nagyvilág színpadán, tehetetlenül a hatalmas erőknek kiszolgáltatva.
1.419 Az eltolódás. Dante, Froissart és Chaucer 14. századi, de még nem reneszánsz alkatok, mint ahogy a 15. századi Villon (1431-1462) sem, akinek vad és míves versei sokakat megihlettek. Dante (1265-1321) Beatrice iránti lírai lángolása annyira mesterkélt, akár ha trubadúr volna. A Vita Noua mégis szép munka. Az Isteni színjáték viszont egy gótikus csoda. Megírását a költő Firenzéből való előzésének köszönhetjük. Froissart (1337-1404) krónikája hatalmas munka, ami a 14. század szinte minden fontos eseményét magábaöleli. (Később a kiváló Castiglione (1478-1529) meg sem közelíti azt a riporteri pontosságot és adatcentrikusságot, amit a francia mester elért.) Froissart legnagyobb erénye a szenvtelenség, amit nem ismer kora. Akkoriban mindenki az erkölcscsősz pózában tetszeleg. Froissart nagyon hiányozna, ha nem lenne. Chaucer (1340-1400) a Canterbury-i meséket 1387-ben írta, amivel egy csapásra fellőtte az angol irodalmat a világirodalom csúcsaira. Olvassuk el az egészet egy szuszra.
1.420 A reneszánsz szelleme. Nem a reneszánsz maga, hanem a reneszánsz szelleme érdemel a gondolkodás szempontjából kiemelést. A reneszánsz ugyanis nem hoz létre eredeti eszméket. A germán szellem már teljes fényében nyilatkozik Scotus Eriugena óta. Ehhez képest egy Cosimo Medici (1389-1464), Alberti (1404-1472), Lorenzo Valla (1405-1457), Poliziano (1454-1494), Ficino (1433-1499), Pomponazzi (1462-1525), Mirandola (1463-1494), Morus (1478-1535), Campanella (1568-1639) vagy Zarabella (1532-1589) csak érdekes, de nem értékes. Ugyan ki olvasná őket manapság? Bacon csupán esszéivel ugyanilyen jelentéktelen volna, de ő írt egy Novum Organont! A reneszánsz ugyanakkor a felhalmozás időszaka, amikor nagyon sok energia gyülemlik föl, ami kitörtésre vár az innovációban. Nem véletlen, hogy 1600 körül kerülnek nyilvánosságra a legnagyobb felfedezések, a mikroszkóp, a teleszkóp (Lippershey), Kepler törvényei, a mágnesesség magyarázata (Gilbert), a vérkeringés (Harvey), az egysejtűek és baktériumok (Leewenhoek), a logaritmus (Napier), és hamarosan megjelennek a kémia atyjának, Robert Boyle-nak, valamint a fizika atyjának, Isaak Newtonnak korszakalkotó művei. Mindezek és a többi felfedezés sem vált volna lehetségessé a reneszánsz zsenik előmunkálatai nélkül. Talán mégis a reneszánsz legfontosabb találmánya, helyesebben beújítása, az individuum középpontba állítása, amire a hellenizmus óta nem volt példa. Előtte is és azóta is (néhány korábban elemzett periódust és helyi értékű, időleges megnyilatkozást leszámítva, mint amilyenek például az egyiptomi átmeneti korok jellemzői) az ember a közösségért való önfeláldozása, mindennapi áldozatai, munkája, szelleme a csoport szolgálatába állítása nyomorították az emberi szellemet. Ugyanakkor ki is művelték azt. A kitörés szellemiekben mégis az egyén önmagáért való, saját zsenijének mindent elsöprő megnyilvánulásaiból származik, aminek pedig a kora a reneszánsz utáni időszaktól napjainkig tart és fokozódik. Minél több korlát leszakad, annál nagyobb egyéni teljesítményeknek lehetünk tanúi. Ugyanis SENKI NEM BIRTOKOLJA A TUDÁST! Tessenek végre felfogni, hogy nem léteznek váteszek, a világ legnagyobb zsenije is szamárságokat hord rakásra. A kérdés tehát soha nem az, hogy az igazságot felfedezzük, hanem, hogy ideiglenesen használhatóbb eszközöket szerkesszünk a gondolkodás, a művészet, a technika, a gazdaság, a tudomány és más fontos szellemileg vezérelt terülten. Márpedig ehhez a tekintélyek, a szabad gondolkodást és publikálást megszabó szigorú törvények nem éppen a legalkalmasabb talajt jelentik. Például ma egy meglehetősen silány kort élünk ebből a szempontból a tudományok területén, mivel olyannyira felgyorsult a fejlődés, hogy ma már azok az akadémikusok és tudományos tekintélyek, akiknek az a dolguk, hogy elbírálják a pályamunkákat és a legkorszerűbb hipotéziseket, fel sem képesek fogni azokat, így hát saját presztízsük, na és jövedelmük, pozíciójuk védelmében, elítélik azokat. Sokféle gát létezik, bizonyos korokban bizonyos helyeken gyatrábban működtek ezek a gátak, máskor hatékonyabban. A reneszánsszal a gyakorlat terén vannak komoly problémák. Jellemzően nem vonték ugyanis le a felfedezések konzekvenciáit, nem váltották azokat készpénzre. Az okok és eredők boncolgatására most nincs időnk, elég annyi, hogy a reneszánsz meddő erőfitogtatás, ami 1600-tól rettenetes energiafelhasználásba megy át. Végül említsünk még egy szimbolikus példát, a felfedezések paradigmáját. Kezdték az olaszok meg a spanyolok, akik lerabolták ugyan a felfedezett területeket, de gazdagodni nem gazdagodtak tőle, kifolyt a kezükből minden kincs. Közgazdasági alaptétel ugyanis, hogy nem az egyszeri hatalmas bevételek számítanak, amelyeknek nem is igazán lehet nagy hirtelenjében megtalálni a helyét, ezért azok elpazarlódnak, hanem a folyamatos bevételek, a gazdálkodás, a termelés. Ilyenre először a hollandok, de aztán kidolgozott formában az angolok voltak képesek. És még egy szimbólum: az újkori gondolkodás atyjának, Bacon-nek a gondolkodása egy talján reneszánsz fickó, Telesio életművéből fakad, aki A dolgok természetéről saját elveik alapján című nagy művében és saját alapítású akadémiáján (amit pár évre rá rendelettel zárattak be) fejtegetett.
1.421 Az új hiánya. Mi, akik Schumpeterben hiszünk, a replikákat és reprodukciókat, így Rómát és a reneszánszt mindig is csökkent értékűnek fogjuk látni, és még a nemzeti nyelven írt alkotásokat értékeljük a legtöbbre a korban.
1.422 A nagyok. Más a helyzet Petrarcával (1304-1374), aki valódi költő-fejedelem. Filológusnak indult, de nem jött össze neki. Daloskönyve miatt azonban örökre fennmarad a neve. „Ha irgalmatlan kínjaim hevében meg tud maradni életem, s a késő években látom, hamvad már a végső tűz is, Hölgyem, szemed csodás egében; s aranyhajad ezüstté vált egészen, s nem hordsz füzért és zöld ruhát, s igéző arcod, mely most megfélénkít emésztő búm elzokognom, elfakul színében; akkor tán ad majd Ámor annyi merszet, hogy elmondjam, mint multak gyötrelemben az évek, napok, órák és percek: s ha már korom rosszallja is szeretnem, adassék úgy, hogy némiképp köss meg elkésett sóhajtásaiddal engem.” (XII. szonett) Nicolaus Cusanussal (1401-1464), Machiavellivel (1469-1527), Erasmussal (1466-1536) és Montaigne-nyel (1533-1592), akik merőben újat hoztak. Új érzést, új szellemet. Igen, még Montaigne is, idézetei és kompendiumai ellenére akár. Montaigne ugyanis szkeptikus, akárcsak az őt előszeretettel forgató Shakespeare. Ugyanúgy a kor nagy művészei Giottótól Tizianóig. Machiavelli főműve nem A fejedelem, hanem az 1513 és 1519 között írt és Értekezések Titus Livius első tíz könyvéről címmel megjelentetett nagyszabású munka. A zaklatott Itáliában, de különösen kedvenc városállamában, Firenzében kemény államhatalom létrehozását szorgalmazza, aminek a későbbiekben át kell mennie egyfajta köztársasági berendezkedésbe. Művében gondolatai kiváló megalapozásra találnak. Erasmus szellemiekben még gazdagabb szerző. Morus Utópiája társműveként írja meg Lukianosz stílusában A balgaság dicséretét, amiben a Balgaság országát jeleníti meg az Utópia Ész országával szemben. Lefordítja az Újszövetséget, amitől egy Luther kap inspirációt hasonlókra. Művei olyan szinten át- és átitatottak a humanitás szellemével, hogy tulajdonképpen ő az első erős megfogalmazója az uralkodói jogok társadalmi legitimációjának. Akárhogyan is, ennek a dicső csoportnak a legnagyobb elméje kétségtelenül Nicolaus Cusanus. Cusanus az utolsó nagy vallási gondolkodó (skolasztikusnak nem mondható, mert nem csatlakozott az iskolafilozófiához), aki már szinte reneszánsz elme, abban az értelemben, hogy jobban foglalkoztatja az ember és az emberi megismerés, mint Isten igazságának a kutatása és igazolása. Ő megismerési oldalról már csak a matematikában hisz. Az érzéki megismerést az értelmi megismerésnek kell nála kiegészítenie, hogy értelmezze azokat. Az ellentétek egy ponton összecsengnek, ez a coincidentia oppositorum. Ő már nem pusztán a keleti és nyugati egyházat akarja összebékíteni, hanem a huszitákkal, sőt a muszlimokkal is keresi a szellemi kapcsot. A docta ignorantia nála azt a gondolatot fejezi ki, hogy az emberek zöme csak a válaszokig (tanulás, magolás, recitálás, visszamondás) jut el, a kérdésekig (kritika, újraalkotás, saját gondolatok létrehozása) azonban nem. A világ megismerése kísérleti alapokon nyugvó és gondolkodással történő iteratív folyamat, amely soha nem juthat tökéletes dudás birtokába, mert az csak Istené. Legismertebb munkája az emberi tudás határait kutató A tudós tudatlanság 1440-ből, amely még a végtelen fogalmával is a teológiát kívánja alátámasztani. „A világmindenség mint legtökéletesebb, mintegy a természet rendje folytán mindent megelőz, úgy hogy ő lehet minden mindenben. Mert bármely teremtményben a világmindenség maga az a teremtmény, így bármi magába foglalhat mindent oly módon, hogy benne korlátozott mértékben van jelen. Mivel minden egyes dolog nem lehet ténylegesen minden, hiszen korlátozott, így mindent korlátoz, hogy minden ő maga lehessen. Ha tehát minden mindenben benne van, akkor a minden – úgy látszik – megelőzi az egyes dolgot. A minden azonban nem a sok; mert a sokaság nem előzi meg az egyes dolgot. Ezért a természet rendje szerint a sokaság nélküli minden előzi meg az egyes dolgot. Tehát az egyes dolgokban nem ténylegesen van benne sok minden, hanem sokaság nélkül ők maguk minden.” (2. könyv 5. fejezet.)
1.423 A kérdés. Nos, a kérdésre, hogy Petrarca miért olyan bájos és finom (mintha egy kis dantei imádat élne benne is), miközben Boccaccio vaskos és durva, a válasz, hogy Petrarca nem tudott görögül. Ő még azt a görög eszményt tükrözte vissza, ami a középkor félreértéseiből fakadt. Bár nagy filológus hírében állt, a görög életérzés nem érintette meg.
1.424 Más szellem. A reneszánsz ugyanis a vaskos emberi húsok megjelenése a realitásban, a földön. A reneszánszban az ember tevékeny, alkotó, drámai, önnön sorsa kovácsa. Masszív, kereskedő. A reneszánsz szellemében istentagadó, az isteni gondviselés tagadása.
1.425 A gótika kifejezett kétvilág-elméletével szemben a reneszánszban a test és lélek különbsége eltűnik, eggyé válik, egyként értelmeződik. Ha valami mesterkéltséget találunk a 11-13. század önmegalázásában, önmegtagadásában és pietizmusában, akkor ez másképp ugyan, de megvan a reneszánsz ókorimádatában is, de nyoma sincs életfelfogásában. A reneszánsz ember itt a földön akarja a boldogságot megtalálni, és ezt nem lázadásként gondolja el. A kor mindennapi gondolkodásában nem is az. Épületeik ember méretűek, formaviláguk a négyzettel és a körrel megelégszik. Ami nagyon látványos: egy időre ismét eltűnik az a szerénység, ami mögé az egész középkor bújt. Az emberek nemcsak megnevezik magukat, hanem megfestetik, dicsőítik, és természetesen megíratják életrajzukat.
1.426 Újítások. Fontosak voltak az újítások. Ki ne tudná ki volt Gutenberg (1397-1468), Kopernikusz (1473-1543), Kepler (1571-1630), Galilei (1564-1642) és Giordano Bruno (1548-1600), Cardano (1501-1576) és Telesio (1509-1586), Bodin (1530-1596) és Grotius (1583-1645)? Pedig ők is csak korukhoz mérten jelentékenyek. A nominalizmus előretörése az egyediség elsőbbségéhez vezetett, ami lehetővé tette a valóság morzsáinak vizsgálatát, vagyis a természettudományt. A természettudomány fejlődése, valamint a technikai fejlődés földrajzi felfedezésekhez és tudományos eredményekhez vezetett, ami a gondolkodásra igen gyümölcsözően hatott. A skolasztika, Cusanus és mások nélkül nincsenek fölfedezések, fölfedezések nélkül nincs továbblépés, ami az egyik leggyönyörűbb szinergia és komplementaritás a szellemtörténetben. Könyvnyomtatás nélkül nem terjednek el az eredmények, nincs széles körű oktatás, tanulás, nincs általános írás-olvasás, és nem tudják széles körben kifejteni a hatásukat a legjobb szellemek. Sem Kopernukusz, sem Bruno nem hozott semmi újat, Galilei is csupán a tehetetlenség törvényét (a gravitáció már inkább Keplerhez köthető). Galilei visszavonja tételeit, mert tudja, hogy téved, Giordano Bruno vadul védelmezi elképzeléseit, pedig téved, hiszen a bolygók mozgása nem igazolja heliocentrikus elképzelését. Az előbbit ez aggasztotta, az utóbbit nem, annyira hitt magában. Nagyon új szellem ez. Őrület is talán. Cusanus eszméje a végtelen univerzumról teljesen elveszi Bruno eszét, aki átlelkesíti a gyönyörű világot, és panteistává lesz. Kepler misztikus volt, mégis Tycho Brahe (1546-1601) mérései alapján rájött az ellipszisre mint megoldásra, amivel aztán cáfolhatatlanná vált elmélete.
1.427 Borzalmak (14. század). Mégis a reneszánsz, vagyis a 14. század borzalmakkal kezdődik. Ekkor indul be a kínzás mint vallatási eszköz, sőt mint az igazság megszerzésének egyetlen elfogadható és hiteles eszköze, vagyis amely vallomás nem kínzás révén jött létre, az nem is számított. A kínzás ugyanis igazság-kritérium volt akkoriban. A század elején megjelenik Marco Polo (1254-1324) beszámolója (Millió) a mongol udvarról; de ugyanekkor kezdődik az úgynevezett ’kis jégkorszak’, ami nem hozott igazi eljegesedést, viszont a lehűlések drasztikusan csökkentették a mezőgazdaság teljesítményeit, hosszan tartó éhínséget hozva Európára (tetőpontját 1315 és 1317 között érte el); 1307-ben folyt IV. Fülöp koncepciós pere a Templomos Lovagrend ellen, aminek eredménye vagyonelkobzás lett. A királyi hatalom kiterjesztésének francia fiaskója Flandria (’hajnali zsolozsma’ nevű felkelés, 1302), az angol pedig Skócia (1314). A pápák Avignonban sínylődnek (1309-1377) és teljesen elvilágiasodnak. Németország aprócska fejedelemségek halmaza. A nemesek helyett mindenfelé zsoldosok harcolnak, ami egyfelől költséges és pénzügyi válságok előidézője, másfelől a nemeseknek elveszik hatalmuk és uralmuk igazolása. (Az Istentől való uralkodás már korábban elszelelt.) A bankcsődök a sienai Buognsignorival (1298) kezdődnek és a nagy firenzei bankházak összeomlásával tetőznek az 1340-es években. (Itt nem gazdasági összeomlásról, hanem egy hibás látásmódról van szó. Ugyanis a királyok nem úgy gondolkodnak, mint a kereskedők. A királyok tudnak még nevetni az újdonsült kereskedelem szabályain.) A válság csúcsán jött a pestis (1346-1353), ami pillanatok alatt elvitte Európa lakosságának egyharmadát. Aztán felkelt a városi polgár éppúgy, mint a jobbágy. Elkezdődött a százéves háború (1337-1453). A mezőgazdaság túlhajtása tönkreteszi a földeket; az 1200-as években híresen virágzó Provence 1300-ra elnéptelenedik. A szegényebb rétegek étrendjéből a századelőn ismét eltűnik a hús, hogy a század végére a mezőgazdasági fordulatnak köszönhetően újfent visszatérjen (a pestis és az egyéb kiállt borzalmak miatt ugyanis a földek megművelése lecsökkent, ahol a társadalom észheztéréséig szabadon legelészhettek az állatok, utána pedig megjelentek az állattartásra szakosodott gazdaságok, hogy pl. Németországban az egy főre jutó éves húsfogyasztást az extrém 100 kg-ra tornásszák föl). A hal az előkelő és drága holmik közül a század során a közönséges ételek sorába lép.
1.428 Pompa (14. század). Ugyanakkor éppen ezekből a rémségekből nőtt ki az a pompa és ragyogás, az a pezsgés, ami a reneszánsz imádóit olyannyira magával ragadja. Ismételjük csak meg! Dante, Petrarca és Boccaccio bár humanisták és filológusok, tudósok, olaszul (is) írnak. ’Firenzeiek’, akár Giotto (1266-1337). Giotto művészete és zajos fogadtatása is a háromdimenziós realizmus felé történő elmozdulást jelentette és azzal okolható. (Bár az ember emberi ábrázolásával néhány évtizeddel megelőzte őt két szobrász, Noccoló /1215-1287/ és Giovanni Pisano /1250-1320/. Munkájuk jó példája a sienai és pisai székesegyházak szószékei.) Érdemes ellátogatni Assisibe, hogy megcsodálja az ember Assisi Szent Ferencről festett freskósorozatát, de akkor már ne hagyja ki a padovai Arena-kápolnát sem. Az egyetem alapítási láz a 14. században tombol leginkább. Dante még nem reneszánsz alkat (ha csak annyiban nem, hogy a vitézség szelleme nem érinti meg), de Petrarca már igen.
1.429 A különbség. A válságra másképp reagálnak a szegények, akiket életfeltételeiktől foszt meg, mint ahogyan a gazdagok, akik a mindent szabad elvet látják meg benne.
1.430 A lovagság ideálja le-letünedezik. A 14. századtól megjelennek a lőfegyverek, ami a lovag halálát jelenti, testileg, lelkileg egyaránt. Firenzében a nemesek is polgári foglalkozást vállalnak, csak hogy bent maradhassanak a város vérkeringésében és vezetőként legyenek jelen ott. Mert akié a pénz, azé a hatalom.
1.431 A középkort a ruhák korának is szokták nevezni, mert az osztályjelleget ölt és hovatartozást jelenít meg. A 14. században olyan törvények születnek, amik az emberek étkezési szokásait is meghatározzák. Törvény szabályozza ki, mikor, mit és mennyit ehet. Sőt, odáig mennek, hogy az orvosok egyenesen egészségtelennek tartják az embereknek a nem nekik való társadalmi státusz szerinti ételek fogyasztását. A friss gyümölcs a parasztnak éppoly káros véleményük szerint, mint a hüvelyesek az uraknak. Ez készítette elő a 14-16. századi minőség korszakát. Ami az emberek magukhoz vettek, annak minősége mélyen meghatározta őket.
1.432 Demográfia. Mint tudjuk, 1100 és 1350 között gyorsan gyarapodott Európa lakossága, az időszak alatt egyes helyeken háromszorosára nőtt, aztán 1350 és 1450 között a válságok hatására megfogyatkozott (1348-ban Anglia lakossága négymillió volt, 1400 körülre már alig több kétmilliónál), hogy 1450 és 1650 között ismét hatalmasat növekedjen. 1500-ban 84 millió 1600-ban már 111 millió Európa össznépessége. De például Kasztíliában 1530 és 1594 között egész egyszerűen megkétszereződött a lakosok száma.
1.433 Fellendülés. A nagy bankcsődöket újabb bankok alapítása követi. A 15. században Firenzében 32 bank működik, a legnagyobb a Medici-bank 8 fiókkal. Giovanni di Medici XXII. János pápa bankára, fia, Cosimo hatalmas összegeket költ művészetekre; 1434-ben Firenze ura, Lorenzo il Magnifico (1469-1492) kényúr városában. De 1480 körül a Mediciektől a Fuggerek veszik át a nemzetközi pénzügyek intézését. Jacob Fugger (1459-1525) minden idők egyik leggazdagabb üzletembere.
1.434 A fénykor. Először Firenze Medici irányítás alatt és Siena a 15. században, aztán Velence és Róma a 16.-ban. Siena persze teljesen más. Ott a térábrázolás helyett egy bizánci utánérzés, egyfajta dekoratív stílus fejlődött ki, ami hatott is Itália-szerte. Brunelleschi (1377-1446) a zseniális firenzei építész munkáját dicséri a San Lorenzo templom, illetve a firenzei katedrális. A szobrász Donatello (1386-1466) és a festő Masaccio (1401-1428) Giotto nagyszabású művészetének folytatói és tökéletesítői. Hol van itt más a giottói egyszerűség! Pedig Masaccio csak 27 évet élt. A Kiűzetés a Paradicsomból mozdulatai már egy fejlettebb gondolkodásmódot tükröznek, a Madonna a Gyermekkel pedig egészen merész ábrázolás. A Carmine-templomba olyan mesterek zarándokoltak tanulni, mint Leonardo, Michelangelo vagy Raffaello. Fra Angelico (1400-1455) egy kis visszalépés a kétdimenzió irányában, de Fra Filippo Lippi (1406-1469) már egyértelműen a masacciói hagyomány folytatása. Az Angyali üdvözlet szép terére kell csak pillantani ennek megérzéséhez. Aztán megszületik Firenzében a nagy Botticelli (1446-1510). Ugyani ki értené manapság a Medici-kör tagjainak beszédes mozdulatait és pózait a Királyok imádásán (ahol csak úgy mellékesen van ott a szent család, amivel nem is törődik senki), vagy ki lenne képes megfejteni a partra lépő Venus arckifejezését a Venus születésén? Igazi mérföldkő azonban a Pietá. Micsoda nagy szabású mozdulatok, és a görög szépséggé formált Krisztus micsodás egy ötlet! (Mennyire más a ferrarai mester, Cosimo Tura girhes Krisztusa az ő Pietá-ján.) Firenze nyomasztó fölénye a művészetekben olyan kiválóságokat is megihletett, mint Piero della Francesca (1420-1492), akinek szoborszerű alakjai nélkül szegényebb volna a művészettörténet. Verrocchio (1435-1488) univerzális zsenije azonban már a kiteljesedés. Szobrai, festményei, díszítőművészete egészen frenetikus. Itt ért véget egyértelműen a felfedezőút, a gyakorlás és kísérletezés, és innentől kezdődik a tökéletes művészek kora. Ő már az. Nehéz is kiemelni műveket, annyira magas aránnyal alkotott kiválót a mester. Krisztus megkeresztelésén még a mellékalakok is megalkotottak, gazdag arckifejezéssel bíró önálló lények. Mantegna (1431-1506) Mária halála olyan kompozíció, amilyen kevés van a festészet történetében. Itt a hatás szinte hatásvadászó mesterével, egy igazi komponáló virtuózzal állunk szemben. Velencében Bellini (1430-1516) teremtette meg a firenzei szintű festészetet. Bellini is és Filippino Lippi (1459-1504) is leginkább az arcképfestés terén készítették elő a nagyokat. Az előbbi Leonardo Loredan dózséjával, az utóbbi Idős ember és Fiatal ember portréival, de későbbi képeikkel is megsejtetik az igazi mesterek alkotásait. A Verrochio tanítvány Leonardo da Vinci (1452-1519) ismét Firenzébe vezet bennünket, de Leonardo már nem helyhez kötött, univerzális művész. Még Firenzében fog neki 1481-ben a befejezetlen, mégis zseniális Királyok imádásának, de hamarosan Milánóban megfesti az Utolsó vacsorát és a Sziklás Madonnát. Aztán megfestette még a rejtélyes mosolyú Mona Lisát és a Keresztelő Szent Jánost. Mindössze tíz jól dokumentálhatóan hiteles festménye maradt ránk, de nem is festett sokkal többet, mert egy rendkívül türelmetlen és állhatatlan ember volt, aki belekapott ebbe is abba is a mérnöki tudományoktól, a biológián át az orvostudományig. Feje állandóan tele volt gondolatokkal, így szinte mindenbe csupán belekapott, sehol nem teljesedhetett ki. Életművében mégis a festészet emelkedi ki hatalmas sziklaként, mert munkái tele vannak innovatív szellemmel, kifejezőerővel, gondolattal és bájjal. Nálánál még jelentősebb a szintén firenzei születésű, és ugyanúgy máshol kiteljesedő művész, a Masaccio tanítvány, szobrász Michelangelo (1475-1564), aki valóban szobrászként fest, ami kitetszik valamennyi művéből. Előbb Bolognában elkészíti a Szent Domonkos-síremlékegyüttes kiegészítő figuráit, majd Rómában 1498-1499-ben a Pietà márványcsoportot. 1501 és 1505 között mégis Firenzében készíti el híres Dávid szobrát. Életművének csúcs azonban még csak ez után következik, hogy II. Gyula, a nagyravágyó pápa 1508-ban megbízza őt a Sixtus-kápolna mennyezetének freskókkal díszítésével, amit 1512-ben fejezett be, rajta Ádám teremtése. Később, 1535 és 1541 között elkészíti Utolsó ítéletet, a világ legnagyobb oltárképét. Legjelentősebb szobra, az 1515-ben készült Mózes. 1520 és 1534 között Michelangelo több síremléket is készít, így a Lorenzó és Giulianó sírját. Öreg korában készül a saját síremlékére szánt szobor, a Pietá. Michelangelo nem az öröm megjelenítője, életrajzírói is ádáz, összeférhetetlen, öntelt fickónak írják le, akár csak Leonardót, azzal a különbséggel, hogy Michelangelót emellett mély, sőt elvetemült vallásosság hatja át. Még II. Gyula pápát is lenézte és igazán megharagudott rá, amikor az megváltoztatta méreteiben is elképesztő tervét, hogy saját sírját a Szent Péter bazilika kupolája alá, azt teljesen kitöltve valósítsa meg, és ehelyett a Sixtus-kápolnát jelölte ki a mester feladatának színhelyéül. Mennyire más Raffaello Santi (1483-1520), akinek alakjai derűsek, festményszerűek, ő már nem szobrászként komponál. Szinte egész pályafutásában a Vatikánban festett, de nem valami nagy vallásossággal. Gondoljunk akár az Athéni iskolára, akár a Parnasszusra vagy a fáradt II. Gyulára és a pihiző X. Leó pápára. Az igen erotikusra sikeredett Fiatal nő arcképe és a többi kiváló arckép is igencsak távol áll Michelangelo világától. Sajátos erotika lengi körül Correggio (1489-1534) műveit is. Velencében Giorgionénál (1477-1510) pedig szinte eltűnnek az emberek a képről, elenyésznek a környezetben. Alvó Venusát bizonyosan Tiziano fejezte be. Tiziano (1477-1576), aki majd 100 évet élt, életművével is korszakokat köt össze. Szinte mindent tudott a festészetről, a színeket, a kompozíciót, remek drapériákat festett hihetetlen életszerűséggel, remek jellemábrázoló volt, és nem is riadt vissza a negatív jellemvonások, nyeszlett alkatok megjelenítésétől sem. Mégis hiányzik belőle valami, ami a legnagyobbakban megvan. Velencében aztán Tintoretto (1518-1594) megpróbálkozott Tiziano drapériáit és színeit összehozni Michelangelo szoborszerű embereivel, amiből aztán egy sajátos dinamikus manierizmus lett. Bacchus és Ariadne, A Tejút eredete olyan villanások, amelyek eddig nem léteztek. Palladio (1507-1580) villaépítészete és Veronese (1528-1588) kis történeteket megjelenítő dekoratív festészete is bájos. Amit az előbbi megépített, azt ez utóbbi megtölthette volna jeleneteivel. A főleg Spanyolországban alkotó Tiziano tanítvány manierista El Greco (1547-1614) egészen különleges stílusban alkotó művész. Nyúlánk alakjai, az Orgaz gróf temetése, az Espolio, Mária mennybemenetele, A Szentháromság, A feltámadás vagy amikor Jézus kiűzi a kufárokat a templomból nagyon tömör, rendkívül lendületes alkotások. Eszméletlen színkezelése, ami Az ötödik pecsét feltörésében is tetten érhető különleges, egyedi alkotó művésszé avatja.
1.435 Ugyanakkor Európa többi részén nem ennyire ’olaszos’, hozsánnás, a valóságot meghamisító, szépítgető művek születnek, hanem őszintébbek, a valóság mélyebb értéséről tanúskodóbbak, már ami a jelentős alkotásokat illeti. A hamis tökéletességet, a mázat északon föláldozták a valóság mély értésének és láttatásának az oltárán. Hubert van Eyck (?-1426) és Jan van Eyck (?-1441) egészen különleges, mozdulatlanságával meglepő, rejtélyes alkotásokat szül, sőt feltalálja az egyedi vonásokat megjelenítő portréművészetet. Az Arnolfini házaspárról készült kép olyan alkotás, amilyet egy olasz festő soha nem tudott volna készíteni. Hugo van der Goes (?-1482) bensőséges alkotásai sem lelik párjukat. A Kálvária és a Portinari triptychonok, A Szűz halála, A pásztorok imádása nagyon erősek. Hieronymus Bosch (1450-1513) és Lucas Cranach (1472-1553) különleges művészetét nem kell bemutatni. Albrecht Dürer (1471-1528) a legnagyobbakkal vetekszik. Ő mindent tud, amit az északiak és az olaszok eddig létrehoztak, olyannyira, hogy a Velencei San Bartolomeo-templomában festett a Rózsafüzérünnep című oltárképének csodájára jártak Itália-szerte. A korábban, 1498 és 1504 között festett Paumgärtner-oltár az északi és itáliai stílus egyedülálló keveréke. Az 1504-ben megfestett Királyok imádásán viszont már túllép mindenkin. Alakjai nem merevek, festményszerűek, hanem élőlények, akik mozognak, nem minden egyvalamire koncentrálnak. A Négy apostol pedig jellemábrázolásban alkot egyedülállót. Arcképfestészete a műfaj csúcsa, mert látásmódja, a belső meglátása és művészi kifejezése egészen emberfeletti. Dürer ötvösként kezdte, a rézkarcok és fametszetek mestereként működött, aminek nagyszabású példája az Apokalipszis, Mária élete és a Nagy Passió. Nagy jelentőségű munkássága a gótbetű megújításában, az úgynevezett fraktur létrehozásában. Nagyságban Dürerhez csak kortársa, a hiperrealisztikus, sőt a szörnyűséget is bátran ábrázoló Grünewald (1470-1529) mérhető. Nála Krisztus sebei begyulladnak, valóban brutális bántalmazás áldozata. Ugyan az Isenheimi oltár jelenete is túldimenzionált, de a valóság éppen így keletkezik, csak egy ilyen művészi megoldással (valóságtorzítással) adható vissza realisztikusan. Az egy generációval később elő Hans Holbein (1497-1543) teljesen más. Képei ugyan olaszosak, de Holbein olyan mérhetetlenül tehetséges és egyben szigorú, precíz alkotó, hogy egyénisége felől nem hagy kétséget. Ő a szépség és a tökéletesség megszállottja. A tökéletességnek azt a fokát, amit elért, soha senkinek nem sikerült még csak meg sem közelíteni. Hogy mennyire megbabonázta őt a tökéletesség, arra jellemző, hogy családjáról festett A művész családja című kép nagyon mély, a Meyer polgármester Madonnáján a polgármester családja villódzó, élő, emberi, miközben a Madonna isteni, halott, merev, az Oberried-oltár is nagyon életszerű, a Halott Krisztus pedig egész egyszerűen ijesztő, amit a Passió-oltár is megismétel, viszont Venus és Amor, a francia követek, de leginkább VIII. Henrik, Jane, Seymour és Edward, walesi herceg egyszerűen fotószerűen hibátlan. Portrét mindenesetre vele készíttetnék magamról. Pieter Bruegel (1525-1569) Bosch nyomdokain halad, de nem annyira mániákus.
1.436 Tudomány. A tudományos műhelyek mellett a humanista nevelési rendszer, a tudományos kritika, a filológia érdemel említést nevek nélkül. Gutenberg 1454-ben végzi első nyomtatásait. A modern történetírás Bruni (1369-1444), Biondo (1388-1463) és Guicciardini (1484-1540) nevét juttatja eszünkbe. Macchiavelli és Erasmus jelentősége másban rejlik.
1.437 Értéke. A reneszánsz csillogása jellegtelen költőiben ölt legigazabb testet, ott lepleződik le olyan drasztikusan, hogy az ember egy kicsit szégyelli is magát miatta. Vannak azonban hatalmas kivételek, mert léteztek hatalmas egyéniségek. Ariosto (1474-1533), az Orlando Furioso szerzője, Aretino (1492-1556) gúnyrajzoló, Rabelais (1494-1553) a Gargantua és Pantagruel című regénye vaskos stílusával, mégis emberi megnyilatkozásaival pont ilyen. Navarrai Margit (1492-1549) szenteskedésével, Ronsard (1524-1585), a Pléiade vezére naivitásával arat. Tasso (1544-1595), a Megszabadított Jeruzsálem megalkotója. Cervantes (1547-1616) Don Quijoté-je, gunyoros, realista regénye persze nem kortévesztő, de mindenképpen előremutató. „Lovagunk annyira belegabalyodott az olvasásba, hogy reggeltől estig, estétől reggelig mindig csak olvasott, s így a kevés alvás és sok olvasás úgy kiszárította agyvelejét, hogy végre elvesztette józan ítéletét.” (19. oldal) Megjelenik előttünk a színpad Lope de Vega (1562-1635) 1200 darab, Marlowe (1564-1593) néhány vad drámájával, valamint Shakespeare-rel (1564-1616), aki amint megunta a hozzá egyáltalán nem illő stílus, azaz Marlowe másolását és majmolását, azonnal remekműveket kezd el írni. Milyen különös: némelyik közülük már szinte igazi barokk jelenség.
1.438 Mint ha a szellemnek is hullámtermészete volna, valahogy iteratívan, sokk visszalépkedéssel halad előre. A Homo sapiens sapiens 150.000 évvel ezelőtti megjelenése óta így van ez, ami nyomon követhető az első faragmányoktól a barlangfestészeten át napjainkig. A sumer fejlődés is egy hatalmas hullámtaréj, de a sumer fejlődésen belül is találunk visszatáncolásokat. Ugyanígy történt ez Egyiptomban, Görögországban, és most itt a germán Európában is. A reneszánsz egy hatalmas visszalépés a korábbiakhoz, hogy megismételje a görögöket. Hogy mi tette nevetségessé és mi szüntette meg ezt a nagy degradációt? Hát a tudomány. Kiderült, hogy a görögök nagyon is sok mindenben tévedtek. Tehát nem tévedhetetlen zsenik, hanem pusztán egy tehetséges nemzet, akik ugyanakkor a mai szellemnek nyomába sem érhetnek. Nem csak a tudományokban, hanem a művészetekben sem. A görögök nem voltak valami jók a jellemábrázolásban, márpedig az ember 1500 táján fölébredt, és már nemigen kívánkozott visszaaludni neki. Egyesek már korábban is (Nicolaus Cusanus, vagy a van Eyck fivérek például), de a századfordulóra egyre többen. Cervantes öreg korában megszünteti a lányregényeket. Csípős kritikáját követően már nem lehetett ugyanúgy írni, mint korábban, törpékről, varázslatról, hősszívű lovagokról, mindent elsöprő, önfeláldozó szerelemről, hűségről és odaadásról, ami a maga primitívségében máig tartja magát olcsó tévésorozatokban, szerelmes füzetecskékben, herrypotterekben, gyűrűkurában és egyéb nyalánkságokban. Kiirtani a műfajt nem lehet, mert a primitívségre olyan erős a felnőttek igénye is, hogy ezt megfékezni aligha lehetséges. A vallásuk ugyanezt a világképet sugallják, hogy az emberek ne lázadozzanak, hanem fizessenek és dolgozzanak, majd az angyalkák és a halál utáni jutalom kárpótol mindenért. Nem kissé kell primitívnek lenne ahhoz, hogy az ember lenyelje ezt a maszlagot. A legtöbben nem is teszik, hiszen nagyon is előrébb akarnak jutni az életben, de a külsőségekben a tömeghez idomítják magukat és vallásosságot mutatna. Ennél messzebbre azonban nem mennek. Cervantes idáig már nem jut el. Neki bővel elég a bájos klisék kigúnyolása. Marlowe ugyanakkor létrehoz egy nagyon erős műfajt és kifejezésmódot, a modern drámát. Alakjai már összetettek, gondolataik tiszták, de szereplői még nem őrültek, ahogy Shakespeare-nél majd a főművekben azok lesznek. Shakespeare már nem koncentrál annyira egy szenvedélyre, mint Marlowe. Alakjai összetettek, bonyolultak, ezt is gondolják, meg azt is. Maga a szerző is ilyen. Műveltségét közkézen forgó kompilációkból szerzi, érdekből házasodik, aztán elmegy a hírnevet hajszolni, miközben ódzkodik a cselekvéstől és a szenvedélytől. Maga meghúzódó alkat, de műveit Marlowe imádata hatja át. Persze belekerül önmaga is, és éppen ez a feszültség adja művei értékét. Munkái giccsesek, szinte minden oldalt olcsó közhelyekkel zsúfol tele, mégis az egész zseniális. Már szinte szophoklészi magasságokban jár. Hiába elcsépelt a Hamlet, attól még az emberi szellem egyik legkiválóbb produktuma a cselekvésképtelen, folyton vaciláló ember örökérvényű megjelenítésével.
1.439 Marlowe művei. A Nagy Tamerlán (1590) már egy új korszakot jelöl a szellemben, akárcsak a tatárok a valóságban. A Doktor Faustus-t csak Goethe későbbi műve homályosítja el, de A máltai zsidónak nincs párja, úgy hogy a II. Edward már szinte nem is marlowe-i. De ezzel vége is, mert a költő egy kocsmai verekedésben meghal.
1.440 Shakespeare éveken át csak másolja, utánozza Marlowe-t, amíg úgy Romeo és Júliával meg nem találja a saját hangját. Persze még évekkel később is vissza-visszatér a nagy sikerkovács mestere útjára, és ádáz drámákban arat sikert magának. Neki azonban a királydrámák valók, azok a falstaffos cselezgetések és bűnök, mert alapvetően szépen ír, még ha néha okoskodó is. Henrik, walesi herceg például így beszél a IV. Henrik elején: „A játékot utálnánk, mint a munkát; de ritkák, és ezért kívánjuk őket, mert semmi sem tetszik, ha nem szokatlan. Ha levetem majd léhaságomat, s beváltom azt, amit meg sem ígértem, megcáfolom a világ véleményét azzal, hogy jobb leszek saját híremnél.” (257. oldal)
1.441 Kellemetlen a reneszánszt a szellem, a gondolat szempontjából értékelni, mert eredeti műveket – mint többször említettük – alig alkotott. Sokkal fontosabb ebből a szempontból szimbolikus jelentősége mint kezdeti mozgás, ami egy újkornak lesz az elindítója.
1.442 Országok. A reneszánsz kulcsa Itália, ott kezdődött és ott ívelt a legmagasabbra a reneszánsz szellemisége, ami leginkább egy utánozhatatlan hangulat. A művészetekben Németalföld is igen jelentős, de másképp, önkifejezésben, minta nélküliségben, egyediségben, öntörvényűségben. A 15. századra Európa kulcspozícióban lévő államai igencsak meggyengülnek. Ugyanakkor az Ibériai-félszigetről kiűzetnek az arabok és a török is szépen halad fejlődésében. A században Európa hatalmasan túlnépesedik, a földön rendelkezésre álló állati eredetű fehérjék 50%-át fogyasztja, energiakészlete pedig több, mint ötszöröse egy kínaiénak. Európa valamire készül.
1.443 Felfedezések. 1415-ben a portugálok átlépik Gibraltárt, aztán megkerülve Afrikát Indiába jutnak (1486). A spanyolok nyugatra mennek, és Kolumbusz 1492-ben eléri Amerikát (egy Kuba melletti szigetet), utódai már szakavatott kézzel hódítgatnak és rabolnak az útjukba akadt kereket, írást és vasat nem ismerő bennszülött népek között. Nincs nehéz dolguk. Lovaik és fehér bőrük miatt isteneknek és halott szellemeknek vélik őket. Az 1540-es években Mexikóban és Peruban rendkívül gazdag ezüstbányákat tárnak fel. Az itáliai városok jelentősége a múlté, most Portugálián és Spanyolországon a sor.
1.444 Reformáció. Ebből a talmi ragyogásból – ami nagyon szép máskülönben –, valamint a reneszánsz pápák élvhajhászásából és letűnt tekintélyéből nőtt ki a reformáció tiszta szelleme, mely eszközeiben cseles, akár a reneszánsz egésze, hiszen gyakran parasztmozgalmakat használt föl önmaga erősítésére. Wyclif (1320-1384) és Husz (1369-1415) után egy óriás lép a reformátorok rögös útjára: Luther (1483-1546), akit Kálvin (1509-1564) és Zwingli (1484-1531) követ.
1.445 Luther óriási életművet hagyott maga után, amelynek történelmi szempontból legjelentősebb darabja az evangélikus egyház felépítése valamint a Biblia lefordítása beszélt nyelvre. Óriási hagyományt teremtett a gyülekezeti énekekkel is, de nekem az asztali beszélgetései a legszimpatikusabbak.
1.446 Kálvin nála sokkal dogmatikusabb, és igen erős munka A keresztény vallás rendszere.
1.447 A reneszánsz eléggé mesterkélt holmi, ám születnie kellett a nehézkesebb, földhözragadtabb északi agyakban egy még alapvetőbb, rombolásközelibb és egyszerűbb mozgalomnak. Így kezdődött el a reformáció. Sikerét cseleinek és brutalitásának köszönheti, de ez még nem érv ellene, csak jelzi és jellemzi a kort. Persze az ellenmozgalom sem sokkal enyhébb.
1.448 Jezsuiták. Alapítójuk Loyalai Szent Ignác (1491-1556) spanyol katona, aki a „nevelés a világ megújítása” nevében szervezi mozgalmát, ingyenes oktatással, fegyelemmel, a nép nyelvén, politikai funkciót is vállalva. A jezsuiták a puritán protestánsokkal szemben a dússág hirdetőivé, és így a barokk szellem terjesztőivé válnak.
1.449 Ávilai Szent Teréz (1515-1582). Teréz karmelita reform-zárdák létrehozásáról, valamint A tökéletesség útja (1583) című, a keresztény lélek Istenhez való közeledésének útját vázoló művéről híres. Jelentős még életrajza: Jézusról nevezett Szent Teréz élete (1591); valamint A belső várkastély (1882) című munka.
1.450 Panteizmus. Nicolaus Cusanussal (1401-1464) kezdődik, és Paracelsuson (1493-1541), Giordano Brunon és Jakob Böhmén (1575-1624) Spinozáig hat a természet túldimenzionálása.
1.451 Két nagy átmenő. Ockham és Cusanus, mindketten mesésen korai, nagyon előremutató alkatok. Ockham, aki határozott nominalizmusával – és a tapasztalást a megismerés kiindulópontjának kikiáltva – indít el egy irányt. Cusanus pedig szkepszisével a descartes-i racionalizmusnak egyengeti az útját. Dialektikájának alapgondolata az ellentétek egybeesése a végtelenben. Fő műve, A tudós tudatlanságról, descartes-i címet visel.
1.452 A fordulat. Az itáliai reneszánsz fordulata 1527, amikor V. Károly (1519-1556), Európa történetének legnagyobb uralkodója, földúlja Rómát (ami ha csak arra volt jó, hogy témát és mintát szolgáltasson Michelangelónak az Utolsó ítélet megfestéséhez, már akkor megérte – persze valójában nem, hiszen semmi nem indokolhat ilyen tetteket!). A nagy csatákban mind a franciák, mind az olasz városok és a német császárok seregeiben német zsoldosok harcolnak (nem csak most, hanem már egy jó ideje), landsknechtek, koruk legjobb harcosai. Parasztháborúk dúlnak, a reformáció is gyilkosan halad, a török is fölemelkedik: a 16. században az új korszak véres küzdelmekben születik meg. De ez még nem az újkor. Sem a 95 tétel (1517), sem Róma említett lerombolása, sem Amerika felfedezése (1500 vagy 1501, 1502) nem nyitja ezt a gondolkodási fordulatban megnyilatkozó különös zárat. Az újkori szemlélet első királyi letéteményese IV. Henrik francia király (1590-1610) igazi átmenő figura, pont a századfordulóra időzíti politikai fordulatát. 1588-ban a Spanyol Armada szerencsétlen sorsával vége a nagy spanyol uralomnak is. Angliában leáldozik a vörös és a fehér rózsa ’romantikus’, középkori küzdelme, hogy VII. Tudor Henrik (1485-1509) nekiláthasson az abszolút monarchia kiépítésének.
1.453 Németalföld. A 16. században (V. Károly után) Németalföld nem csupán a spanyol igát rázza le magáról, hanem Spanyolországgal szemben egyre inkább hatalmi tényezővé válik a tengereken. Európa legtoleránsabb vallási törvényeivel hatalmas erőre tesz szert ebben a kritikus, agresszív, üldöző és akasztgató korban. Az a fanatizmus, ami legtragikusabban még csak ezután jelenik meg Németországban (nevezetesen a harmincéves háborúban), Hollandiában már rég elszállt. Hamarosan Anglia partjait is elhagyja.
1.454 Harmincéves háború. 1618 és 1648 között zajlott és iszonyatos, szinte asszír kegyetlenséggel folyt Németország belháborúja, amibe sokan mások is (általában uszítólag) beleszóltak, amelynek következtében Németország és Csehország lakosságának egyharmada elpusztult. Ez volt máig a történelem legpusztítóbb háborúja, nem csoda, hogy Németország két évszázadra megbénult tőle.
1.455 Újkor. Az újkor. Az újkori agresszív szellem első megnyilvánulásának kell tartanunk az abszolutisztikus szellem terjedését. V. Károly halála kulcs az új világhoz. Csak így jöhetett létre IV. Henrik (az első Bourbon) és Sully gazdaságszervezése, állandó hadsereg létrehozása (az első!, jóllehet ez időben is túlnyomó részben idegen zsoldosokat alkalmaztak még belső konfliktusok esetében is), de éppúgy tőle ered a gazdasági protekcionizmus. Miközben Németországban folyt a 30 éves háború, Franciaországban Richelieu államminiszter (1624-1642) megalkotja az abszolút államot, amit Mazarin (1643-1661) és XIV. Lajos (1661-1715) tetőz (Colbert főintendáns /1665-1683/ merkantilizmusa), és ami XV. Lajos (1715-1774) alatt zilálódik szét (John Law). Ugyanez képezte az alapját – egy teljesen más úton – Anglia felemelkedéséhez is. Anglia először a 16. században a posztókereskedők manufaktúrái révén találkozik a kapitalista gazdasággal. Az export növekedésével a termelés bővül, nő a juhtenyésztés, ugyanakkor a parasztokat a juhlegelők megfosztják földjeiktől. Mit van mit tenni? Manufaktúrákba kényszerítik szerencsétleneket bérmunkásnak. Megalakul az első jelentős részvénytársaság, az Angol Kelet-Indiai Társaság. Kiéleződik az ellentét a parlament és a korona között, ami egy polgárháborúba (1642-1648) torkollik, és ami az angol parlamentarizmus megerősödéséhez vezet. A Stuart-restauráció 1660-tól már a parlament felügyeletével történik. A parlamentarizmus, a kapitalizmus és a skót ügyek együttesen vezettek el Angliában a törésig, de a restaurációban megfordulnak a szerepek. A Bill of Rights (1689) megtiltja a királynak a törvények felfüggesztését és az alsóház jogait is deklarálja. Spanyolország lehanyatlik. Oroszország IV. Rettenetes Iván (1533-1584) alatt abszolút monarchiává alakul egy időre, aki nekilát nem csupán a belső rend, hanem a gazdaság megszilárdításának és Szibéria meghódításának is. I. Nagy Péter (1689-1725) tetőzi be a nagy művet. Németország romokban hever. Az emberi szabadságjogok küzdelme Angliából indul talán Földnélküli János gyenge uralkodásától számíthatóan, de ami bennünket igazán érdekel, hogy miért van az, hogy akár a vallási reformok, akár az újkori filozófia vagy a modern közgazdaságtan pont ebből a kis szigetről indul?
1.456 Gazdaság. Az újkorhoz a mezőgazdasági reform jelenti a második kulcsot, ami egyfelől a kukorica és burgonya megjelenését (jóllehet igazi elterjedésére csak a 18. században kerül sor), és ezáltal a lakosság jobb táplálását eredményezve népességrobbanást jelent, másrészt Hollandiával és Angliával az élen a termelési technológiában is jelentős változások következnek be a vetőgép és a talaj nitrogéntartalmát emelő (pl. lucerna) vetésforgóban való alkalmazása révén, ami egy nyomással többet hoz. Fontos elem a már említett kapitalista termelési mód, valamint a protekcionizmus kialakulása és elterjedése.
1.457 A bürokrácia. Nagy újítás a 16. század végén 17. század elején a királyok által először Franciaországban kialakított – a feudális nemesi rendszertől olyannyira elütő – szakértői kormányzati mód meghonosodása és az ahhoz kapcsolódó szakmai testület, a bürokrácia létrejötte.
1.458 Barokk. A reneszánsz olasz művészet teljes természetességgel ment át a manierizmuson keresztül a még édeskésebb barokkba a 17. században, sőt például a hosszú életű Tiziano egy személyben is igazi átmenetet képez. Ugyanakkor Európa más részének művészete az olaszon keresztül jut el ide. Hol vagyunk már a primitív görög mintájú ismétlésektőla legjobbak esetében! Persze a giccs most éli reneszánszát! De ez most nem tartozik ide, mert a korokat soha nem a legalja mint a legjobbjai jellemeznek. Mindig és mindenkiben az a fontos, hová képes eljutni maximum, nem pedig, hogy hová képes lesüllyedni berúgva vagy halálra fáradtan. Tiziano bizony még csak a kezdet, Caravaggio, Rubens, Bernini, Velazquez, Rembrandt már a kiteljesedés. Igen, Caravaggio (1569-1609) brutális realizmusa bombaként robbant. Azt kérték tőle, legyen fenségesebb, amit ő hamiskásnak fordított le és elutasított. A sötét térből kitüremkedő, szpotlámpával megvilágított alakjaival a barokk meghatározója lett. Szent Máté életének jelenetei, Az emmausi vacsora, Antonio Martelli portréja és a Mária halála korszakalkotó festmények. Caravaggio elsöprő hatása névtelen szerzőkön terjedt tova, de senki nem vonhatta ki magát alóla. Még a hatalmas Rubens (1577-1640) sem, aki húsos nőalakjaival, zsúfolt, lendületes képeivel örökké ott lesz a lesz a festészet történetének legnagyobbjai között, ám nehéz volna alkotásai közül kiemelni. Ő a stílus embere. Ugyanúgy tehetséges tanítványa, a telephelyét Angliába áthelyező van Dyck (1599-1641), aki sokkal gyengébb festő mesterénél. Velazquez (1599-1660) nagy utat tesz meg a korai Caravaggiotól Tizianóig, de megérte, az Infáns már egy remekmű, de az őt szórakoztató Törpe még inkább az. Igen, ez Velazquez, az őszinteség megszállottja. X. Ince pápa elképesztő! Rembrandt (1606-1666) minden idők legnagyobb festője alig köthető korhoz, stílushoz. A fénnyel és az árnyékkal úgy bánt, mint előtte és utána senki. Még majd száz önarcképének is ez az egyik fő jellemzője. Őszinte és emberkereső alkotó, a jellemábrázolás legnagyobb mestere. Már a Sámson megvakítása, a Családi csoportkép és a Zsidó menyasszony is remekművek, de művészetének csúcsát Az éjjeli őrjáratban éri el. Követői közül Frans Hals (1580-1666) és Vermeer (1632-1675) emelkedik ki, de a mester túl nagy távolságot jelent, akár a többieknek is, így sajnos egy jó ideig nem születik nagy mester. Bernini (1598-1680) olasz szobrász és építész, valamint Murillo (1618-1682) spanyol érzelmes festő szerencsétlensége ugyanez.
1.459 Donnét (1572-1631) nőgyűlölete persze lázadóvá teszi a bájos spenceri eszmékkel szemben, de ez még mindig nagyon spanyolos. Calderonnál (1600-1681) eltűnik Lope de Vega természetessége, és a jellem a maga bonyolultságában jelenik meg. A zalameai bíró és Az állhatatos fejedelem is kiváló alkotások. Corneille (1606-1684) a spanyol dráma egyenes folytatása, a francia drámaírás megteremtése. A Cid és a Horatiusok persze nem sokat adnak hozzá az elődökhöz. Nem úgy a zseniális Rochefoucauld (1613-1680), akinek még XIV. Lajos sem volt eléggé előkelő, és akinek maximái (a műfajt is ő teremtette meg) olyan fényesre csiszolt gyémántok, hogy szellemdús lény nem teheti meg, hogy havonta legalább egyszer föl ne lapozza a kis kötetet, és ne csemegézne pár percet. „A jószerencsével élni, a balszerencsében kitartani – az elsőhöz sokkal több erő kell, mint a másodikhoz.” (25) „Rossz tetteinkért sokkal kevésbé üldöznek s gyűlölnek bennünket, mint jó tulajdonságainkért.” (29) „Erőnk több van, mint akaratunk, s gyakran csak azért ítélünk lehetetlennek egy dolgot, hogy saját magunk előtt fölmentsük magunkat.” (30) „Az ember sohasem olyan boldog, de nem is olyan boldogtalan, mint hinné.” (49) Milton (1608-1674) vallásos líráját nehéz nem visszaesésként értékelni, ugyanakkor három nagy barokkos műve (Az elveszett Paradicsom, A visszanyert Paradicsom, A küzdő Sámson) nélkül a világirodalom szegényebb lenne. Grimmelshausen (1620-1676) Kalandos szimplicisszimusza hatalmas munka. Nem csupán méreteit tekintve. Témája a harmincéves háború, amely minden idők legvéresebb háborúja volt. Ha csak azt említjük, hogy hatásaképpen egyes régiók lakosságának 1/3-a elpusztult, méghozzá páratlan kegyetlenséggel gyilkolva le egymást a felekezetek, akkor már pusztán ennek a megjelenítése is korszakos művé emelné a munkát. La Fontaine (1621-1695) gyerekes, Moliére (1622-1673) olyan szimpla figurákat teremt, hogy azok ugyan emlegetett mintának jók, de ezzel ki is merültek. Sévigné (1626-1696) Leveleit még az európai regényírás hajnalán írta, és bár az embert magát akarta megmutatni, az nem sikerülhetett tökéletesen. Racine (1639-1699) mélyen vallásos és fegyelmezett ember, és ez rányomja bélyegét műveire is. Az Andromaché, a Britannicus, az Iphigenia, a Phaedra és az Atália is a világirodalom része. La Bruyére (1645-1696) Jellemek-je is még csak ígéret, Mme de La Fayette (1634-1693) Cléves hercegnője már igazi jellemábrázolós regény, igaz, eléggé érzelgős még. Le Sage (1668-1747) Gil Blasa inkább gúnyrajz. Mind-mind igazi barokk alkatok, a felvilágosodás szele még ha megérintette is egyiküket-másikukat, valójában alig hagyott nyomot rajtuk.
1.460 A zene. Az operával együtt a hangszeres zene is 1600 körül Itáliában indult először olyan fejlődésnek, ami bámulatos felemelkedésének lesz az alapja a későbbiekben. Sok kezdeti alak után (akik közül egyértelműen Monteverdi, Palestrina és Lassus, aztán Lully, Schütz emelkedik ki) Corelli-n (1653-1713) és Veracini-n (1690-1750) keresztül jutunk Vivaldi (1678-1751) hatalmas alakjához, majd Purcell (1659-1695) és Couperin (1668-1733) mestereken át a zenetörténet legnagyobbjához, Bach-hoz, valamint honfitársához, Handel-höz (1685-1759).
1.461 Johann Sebastian Bach (1685-1750). Nagyon német zeneszerző, aki soha nem hagyta el Németországot, de igen kedvelte Vivaldit. Vivaldi olyan volt, mint ő soha. Vivaldi vidám, Bach derűs. Vivaldi magas, Bach mély. H-moll miséje a zeneirodalom legnagyszerűbb alkotása. Passiói, orgonaművei és versenyművei egy páratlan szellem kifejezői. Nélkülük aligha viselnék el egyetlen hónapot is.
1.462 Az új szellem. Az új szellem nem jött olyan hirtelen, mint ahogyan egyszer csak előttünk terem Francis Bacon (1561-1626) hatalmas alakja az ő Novum Organonjával, az Instauratio Magna elkészült darabjával, valamint A tudományok méltóságáról és hasznáról című munkájával. Majdnem montaigne-i stílusban ír. Viccelődik a cél-ok arisztotelészi tanán. A tudományos módszerről áradozik, mely szerinte az indukció. Tudományos szellem vette körül, ami őt magát nem érintette. Harvey, a vérkeringés felfedezője volt a háziorvosa. Jelentősége abban áll, hogy utána már nem lehetett vallási alapokon álló filozófiai művet írni. Persze meg kell jegyeznünk, hogy a filozófia ma sem tudomány, de a Bibliára és Arisztotelészre való folytonos hivatkozás nyomorától való megszabadulás olyan dinamikát juttatott a filozófiába, ami nélkül nincs gondolkodás. A friss levegő beáramlását, a szellem felszabadulását ünnepeljük Bacon-ben, ami elengedhetetlenné teszi írásai olvasását valamennyi gondolkodást kedvelő emberi lény számára.
1.463 Thomas Hobbes (1588-1679), ha lehet, Bacon-nél is jelentékenyebb alkat. Bár Descartes előtt született, nagy műve, a Leviathán csak 1651-ben, az előbbi halála után jelent meg, amit 1655-ben A testről, 1658-ban Az emberről követ. Szilárd empirista nézeteket vall. Az érzékelés folyamatát teljesen mechanikus történetnek, de a belső mozgásokat, a törekvéseket is amolyan mechanizmusnak véli. Szerinte a gondolkodás is anyagi tevékenység. Beszél a természeti állapotról, meg az emberi individuum jogairól is. Leviathánja szép munka, amiben Cromwell köztársaságát méltatja annak reményében, hogy visszafogadja Angliába. II. Károlynak korábban házitanítója volt, ezért tőle még nagyobb támogatást kap. Filozófiáját Descartes ellenében, newtoni és baconi alapokon alakítja ki, jóllehet ő többet foglalkozik politikai filozófiával, mint bármi egyébbel.
1.464 Közbevetés. Ha valaki azt gondolta volna, hogy a skolasztika kipusztulásával véget értek az olyan terméketlen viták, mint amilyen az univerzália vita volt annak idején, nos, akkor jókorát tévedünk. Hiszen most a dedukció-indukció vita veszi kezdetét. Az angolok a kísérletezés felsőbbrendűsége mellett kardoskodnak, míg a többiek a hipotézisek igazolása mellett teszik le a voksot. A valóságban egyik sem bizonyító erejű, tehát a vita értelmetlen, de éppúgy nem terméketlen, mint ahogy az nominalizmus-realizmus vita sem volt az. A szellem kiművelésére mindkettő alkalmasnak bizonyult, a valósághoz egyiknek sincs köze.
1.465 Az új szellem másik vonulata Descartes (1596-1650), és az ő racionalizmusa. Cartesius az első, aki kifejti az Arisztotelész- és Bibliamentes filozófiát az új Európa létrejötte óta. Nála már valamilyen szinten minden megvan, ami a későbbi gondolkodókat foglalkoztatta, föl egészen Kierkegaardig és Nietzschéig. Vannak neki velünk született szubsztanciái, ideái mint a res extensa és a res cogitans, az egyik ugyebár a kiterjedt test, a másik a gondolkodó szubsztancia; aztán a szám az idő a mozgás. Ehhez kapcsolódnak a másodlagos minőségek, amelyeket az érzetek közvetítenek számunkra. 1637-ben kiadja az Értekezés a módszerről, 1641-ben az Elmélkedések az első filozófiáról című munkákat, 1644-ben pedig megjelenteti A filozófia alapelvei című főművét. Descartes-ot kételye viszi Cogito ergo sum-ja (gondolkodom, tehát vagyok), intellektuális tétele megfogalmazásához. Ugyanígy jut el Clare et distincte fogalmához, vagyis, hogy amit nagyon világosan és elkülönítetten fogunk fel, azok mind igazak. Az igazság egyetemességének és abszolút voltának kijelentése Descartes-ot az első újkori gondolkodóvá avatja. Nincs többé kettős igazság, nincs többé vallási tekintély. Descartes-i újítás a szubjektivitás is, vagyis, hogy a bizonyosság kritériumaként az egyén önérzékelését adja meg, szemben a külvilággal. (Jóllehet később még egy kétségtelen tényt talál, jó jezsuita neveltetéséhez híven: Isten létét., amihez szép logikával jut el. Egy tökéletlen és véges lényből ugyanis nem származhat idea clara et destincta a tökéletesség és végtelenség.) Descartes a matematika nyelvét és módszerét javasolja minden tudományos vizsgálódáshoz, tehát a geometrikus és deduktív, intuitív gondolkodásmódot. Descartes hisz az ideákban és állítólag Istenben is. Descartes-ban nem az a pláne, amit gondol, hanem ahogyan gondolja. Hiszen ekkorra már kiderült valamennyi arisztotelészi szamárság, nem maradt gyakorlatilag egyetlen sor sem, ami megállta volna a helyét, ugyanakkor senki nem merte levonni ebből a konzekvenciákat, csak Descartes. A mester – ahogyan azt kell – emberektől elvonultan élte életét, még barátai elől is rejtőzködve, hogy gondolatai nyugodtan kiforrjanak. Ennek ugyanis ez a módja. Első művét 40 évesen írja, majd összetépi. Így jut el 48 éves korában egy valóban kiváló írásig, aztán hirtelen meghal. Descartes bár vallásos ember, nem hitte, hogy a gondolkodásban helye van a hitnek, de a szájtépésnek sem, ezért filozófiáját szigorú matematikai alapokra igyekezett helyezni, amihez még a képzettsége és a képességei is megvoltak. A valóság valóságszerű vizsgálatára princípiumokat találni ugyanakkor nem egyszerű, tulajdonképpen lehetetlen. A kontinentális gondolkodás Descartes óta matematikai alapokon és ennek megfelelően deduktív megközelítésen nyugszik, míg az angol gondolkodás sokkal kezdetlegesebb, az érzékekben és az érzékelésben hisz, abból indul ki, hiába magyarázzák nekik, hogy az érzékszervek tévednek. Ami pedig natív módon téved, az nem lehet fundamentum. Elsődleges, tapasztalástól független minőségeket kutatva, kritériumul a matematikailag leírhatóságot szabja. Ezért az idő, a szám, a mozgás szerinte elsődleges minőség, a szín, a szag, a meleg, az édes stb. pedig nem. Descartes eszmerendszeréből és matematikai logikájából 3 tiszta pont világít felénk, azaz 3 szubsztanciát feltételez, Istent, a végtelen szubsztanciáját, a szellemet, ami res cogitans, vagyis a gondolkodás szubsztanciáját, valamint az anyagot, a res extensát, aminek jellemzője (attribútuma) a kiterjedés. Mind a teremtő, mind a mozgató Isten, de csak az első lökés szintjén. Descartes nagyon szépen gondolkodik. Őt sem azért olvassuk, hogy megtudjuk a tutit, hanem, hogy gondolkodni tanuljunk. Olvassunk is mindjárt egy pár sort az Elmélkedések az első filozófiáról című munkából! „… találok magamban olyan képességeket is, amelyek a gondolkodás bizonyos sajátos módozatainak szolgálatában állnak, mint amilyen például az elképzelés és az érzékelés képessége, amelyek nélkül ugyan teljességgel képes vagyok arra, hogy világos és elkülönített belátásra tegyek szert önmagamról, ám fordítva ez már nem igaz: e képességekről nem szerezhetek világos és elkülönített belátást önmagam nélkül, vagyis azon értelmi belátásra képes szubsztancia nélkül, amelyben vannak. Formális fogalmukban ugyanis benne foglaltatik bizonyos értelmi belátás, és ennek alapján fölismerem, hogy úgy különböznek tőlem, mint valamely dolog móduszai magától a dologtól.” (Hatodik elmélkedés 78. oldal). Amit nem tisztázott a francia mester, az a két szubsztancia, a gondolkodó és az anyaginak az összefüggése, hiszen kijelentette, ok-okozati kapcsolat a kettő között nem jöhet létre. Akkor mégis, miképpen jut eszünkbe ez vagy az egy tárgy, vagy egy esemény kapcsán, és fordítva, miképpen vagyunk képesek gondolatainkkal mozgatni a testünket?
1.466 Okkazionalizmus. Descartes követői egyik csoportja arra az alkalomra hivatkozik, amikor ez egy együttmozgás megtörténik. Geulincx (1625-1669) és Malebranche (1638-1715). Az előbbi a két szubsztancia determinisztikus párhuzamos működésére egy hasonlattal válaszol, két egymás mellett működő órát említ, amelyek pontosan együtt járnak anélkül, hogy különösebb kapcsolatban lennének egymással.
1.467 A Port-Royal janzenizmusát, ami egyfajta új-ágostonizmus, Pascal (1623-1662) emeli Gondolatok című művével a filozófia magasságaiba, de munkája még inkább szelleme zsenijének kifejezője, amikor pl. arról ír, hogy a rossz vagy jó társaság a társalgáshoz mennyire befolyásolja az emberi ítélőerőt (6), vagy ahogyan az igazságot a divathoz köti (309), és végül ahogy a bizonyítás lehetetlenségét megfogalmazza (395). Pascal – bár csak 40 évet élt – sokkal tisztább agyú gondolkodó, mint Descartes, látja, hogy a matematika nem alkalmas a valóság valóságszerű vizsgálatára, de még az ember dolgokban való eligazodáshoz sem elegendő. Az előbbivel ő sem tud mit kezdeni, de ez utóbbit kiváló munkájában megfelelően taglalja, persze inkább kritikai oldalról megközelítve a kérdést, mintsem tanítóként és megoldóként (akárcsak később Nietzsche).
1.468 Spinoza (1632-1677) Descartes gondolatait fűzi tovább markáns panteista dúsítással (Bruno). Nem jelentős gondolkodó, mert képességei messze elmaradnak egy Descartes vagy egy Pascal mögött, nem beszélve Leibnizről.
1.469 Descartes méltatására elég azt mondanunk, hogy még tévedései is annyira zseniálisak voltak, hogy számos kiváló szellemet inspiráltak. Nem csak a fentieket, hanem az alábbiak közül is sokakat.
1.470 Az empirizmusnak és a racionalizmusnak is volt egy (ráadásul egy időben élő) betetőzője, igazi kiteljesítője. Az előbbié Locke, az utóbbié Leibniz. Sajnálatos tény azonban, hogy míg egyikőjük minden idők legnagyobb gondolkodó zsenije, a másik középszerű filozófus, viszont jó összegző.
1.471 John Locke (1632-1704). Locke baráti köréhez tartozik Robert Boyle (1627-1691)kémikus és Newton (1643-1727) fizikus. Főművét, az Értekezés az emberi értelemről-t 1690-ben jelenteti meg. Először is megkísérli megcáfolni Descartes velünk született ismeretek tanát. (Szegény hiába szenteli nagy munkája teljes első részét ennek a bizonyításnak, mert ezt Leibniz hamarosan néhány sorban elegánsan megcáfolja.) Az ismeretek szerinte elsődlegesen a külső világ tapasztalásából (sensation), másrészt a belső világ reflexiójából (reflecion) erednek. Tertium non datur, harmadik lehetőség nincs. A külvilág tárgyainak tulajdonságai vannak, amiket ha érzékelünk, bennünk egyszerű eszméket keltenek. Az egyszerű eszmékből elménk az asszociáció (association of ideas) révén összetett eszméket (complex ideas) alakít ki. Mindamellett a szubsztanciát – a tulajdonságok hordozóját – (akárcsak a másodlagos tulajdonságokat, a színeket, hangokat, ízeket stb., amik nem a tárgyakban, hanem az érzékekben vannak) megismerhetetlennek véli. Ebből eredően ismereteinket tudásra és valószínű ismeretre osztja. Szerinte a bizonyosság legmagasabb fokával az intuitív ismeretek rendelkeznek. Társadalomelméletében az ember boldogságra törekszik, aminek a törvény kell határt szabjon. De nem szabad a törvénynek az ideák magasságába emelkednie, hanem a helyenként igen különböző emberi sajátságokat is figyelembe kell vennie. Vallásfilozófiájában amennyiben a hit olyat tanít, ami felette áll az értelemnek, annyiban el kell fogadni a hit tanítását, amennyiben azonban olyasmit, ami a gondolkodásnak is témája, ugyanakkor a hitelvek ellentmondanak az észelveknek, a hitelveket el kell vetni. Mint gondolkodó, nem mérhető egy Leibnizhez, de még egy Descartes-hoz sem, ám mint tiszta fejű, józan elme, aki eszméi kifejtéséhez nagyon szerencsés korban élt, páratlan a filozófia történetében. Gondolatai alapvetően határozzák meg az amerikai, az angol és a francia alkotmányt, és mindezen országok gondolkodásmódját, szellemiségét tulajdonképpen máig. Még tévedései is évszázadokig hatnak, de nem úgy, mint Descartes nagyszabású gondolatai. Locke politikai filozófiája sokkal jelentősebb metafizikájánál. A politika ugyanakkor nem szellemi alakulat, az értelem szempontjából teljesen jelentéktelen, így nem foglalkozunk vele.
1.472 Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716). A gondolkodás történtének legjobb szellemi képességekkel megáldott alakja gyermek zseniként tízévesen már eredetiben tanulmányozza a görög és latin szerzők műveit, 15 évesen kezdi a jogi egyetemet, aminek befejezése után a doktori fokozat elnyerését fiatal korára való hivatkozással visszautasítják, de amit 18-éves korára még így is megszerez. 1672-ben érkezik gyenge matematika tudással Párizsba, ahonnan 1676-ban a differenciál- és integrálszámítást megalkotva tér vissza Németországba. Megtervezte és elkészíttette az ős-számítógépet, ő találta ki a matematikai logikát. Felfedezett közgazdasági törvényeket, kifejlesztett egy szivattyút, amivel a bányákból eltávolítható a víz, volt korát megelőző elmélete a föld kialakulásáról és az élővilág fejlődéséről. Tervet készített a jobbágyság és a városi szegénység megszüntetésére, festőüzemet és planetáriumot tervezett, biztosítótársaságok szervezéséről nyújtott be jelentést, szinte minden területen messze kora fölött állt. Szervezőtevékenysége kiterjedt az egészségügy, a tudományok és a könyvkiadás területére, tudományos akadémiákat, nyelv és történeti társaságokat alapított. Ez az elképesztő tehetség mégis 40 évet pazarol életéből könyvtárosként a hannoveri uralkodóház családfájának felfejtésére, valamint olyan lehetetlen feladatok megoldására, mint a kereszténység egysége (az egyházak együttműködése az ő korában!), vagy az „általános tudomány” létrehozása, amelyek igazán csak napjainkban válnak lehetővé (ez utóbbin nem a leibnizi általános matematikát értve, amikor is a gondolkodást számolással lehetne helyettesíteni, hanem a határtudományok megnövekedett szerepét). Rettentő hagyatéka 75.000 önálló művet tartalmaz. Életében egyetlen könyve jelent meg. Valamennyi általam elért és tanulmányozott műve számomra azért alapvető fontosságú, mert csak úgy süt belőle a lángész, mint senki más alkotásaiból, olyan elementáris erővel. Valószínűleg, akivel találkozott, mindenki gyűlölte elviselhetetlen szellemi fölénye miatt. Gondolkodásában alapvető a szubsztancia fogalma, amit nagyon logikusan (Descartes és Spinoza ellenében) kiterjedés nélkülinek és végtelen számúnak feltételez. Ezek monászok, vagyis gondolkodásra képes (attributum) lelkek. Minden monász eredendően a világegyetemet tükrözi vissza, és nem kölcsönhatások szerint, hanem „előre elrendezett harmónia” alapján mozognak. A monászok aszerint rendeződnek hierarchiába, hogy milyen tisztán tükrözik vissza, hogy milyen perspektívából, pozícióból látják a világmindenséget. Az emberben a domináns monász az ember lényege. A test és a kiterjedés a monászok tevékenységének megnyilvánulása. Newtonnal szemben kifejti, hogy nem létezik abszolút tér és idő, a kiterjedés nem önálló létező, hanem valaminek a kiterjedése, az idő sem önálló létező, hanem a változások bizonyos rendje. Leibniz kétségtelenül a valaha élt legjobb képességű gondolkodó, ami minden sorából kihallatszik. Nézzük egy levelét Arnaud-hoz: „Nem hiszem, hogy lehetne bármilyen nehézséget találni abban az állításomban, hogy a lélek (caeteris paribus) határozottabban fejezi ki azt, ami a testéhez tartozik, mert a lélek az egész világegyetemet kifejezi bizonyos értelemben, mégpedig sajátosan, a többi testnek az övéhez való viszonya szerint, mivel nem fejezhet ki mindent ugyanúgy; máskülönben nem volna különbség a lelkek között; ebből azonban nem következik, hogy tökéletesen tudatában kell lennie mindennek, ami testének egyes részeiben történik, mert a viszony tekintetében fokozati különbségek vannak még e részek között is, és e részek éppúgy nem fejeződnek ki valamennyien egyformán a lélekben, mint a külső dolgok.” És ez csak egy levél! Gondolhatjuk, melyen csodálatos fejtegetéseket találunk a nagyobb lélegzetű munkákban, úgy mint Mi az idea?, Monadológia, A filozófia helyes módszeréről, a Metafizikai értekezés, A természet és a kegyelem ésszerűen megfogalmazott elvei, a Theodicea, vagy a hatalmas Újabb értekezések az emberi értelemről című és más munkáiban.
1.473 A kritikusok, avagy a kiteljesedés. George Berkeley (1685-1753) idealista irányba fejleszti tovább Locke filozófiáját. Kimutatja, hogy az elsődleges minőségek ugyanolyan szubjektívek, mint a másodlagosak. Az anyagi szubsztanciát ő is megismerhetetlennek tartja. Ám ha nem ismerhetőek meg, el sem gondolhatóak és nem is léteznek. Fölöslegesnek érezte a kettőzést (tulajdonságban a tárgyakon és az emberben ideaként) a tárgyak létezésében. Úgy gondolja, egy dolog létezésében egyébként sem állítunk mást, mint hogy valaki észleli, tehát esse est percipi, azaz létezni annyi, mint észleltnek lenni – fejti ki Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről (1710) című főművében.
1.474 David Hume (1711-1776) ehhez csak annyit tesz hozzá, hogy tulajdonképpen mindig lehetséges minden ténynek az ellentéte is. Két fő műve: az Értekezés az emberi természetről 1740-ben, a Tanulmány az emberi értelemről 1752-ben jelent meg.
1.475 Ők ketten voltak szkepticizmusukkal és kritikájukkal a felvilágosodás előfutárai, na és a skót felvilágosodás néhány jelentékeny alkata: Fletcher (1655-1716), Hutcheson (1694-1746) és Adam Smith (1723-1790), hogy csak néhányat említsünk. Smith életműve és máig vezető gazdasági koncepciója azon az elképzelésen alapul, hogy ha az emberek egyéni hasznukat keresik, ez hasznára van az egész közösségnek. Jeremy Bentham (1748-1832) már nem ennyire jóindulatú, a nyílt, agresszív utilitarizmust tűzi zászlajára. A brit morálfilozófiából meg kell említenünk Mandeville-t (1670-1733), aki Hobbes továbbfejlesztőjeként azt vallotta: ami hasznos – erényes és Shaftesbury (1671-1713) nevét, aki vele ellentétben az önmagában is értékes erkölcsökért szállt síkra.
1.476 A zene és a képzőművészetek. Mozart (1756-1791) zenéje, melynek csúcsa A varázsfuvola, a kor legszebb dallamait mutatja meg nekünk. Mellette még a nagy Haydn (1737-1806) is szegényes. Tiepolo (1696-1770), a velencei festészet utolsó nagy alakja; mellette sok barokk és rokokó alkotót említhetnénk, de a barokk is, akárcsak a szecesszió később, inkább díszítőművészet, és inkább alkotásaiban, a formák világában, mint alkotóművészeiben jelentős. Ugyanez igaz a rokokóra, ami XV. Lajos korában elsöpri a barokkot. Pompás, de elviselhetetlen mindkettő (lásd Fragonard). A művészetnek a dússág és az elegancia párosítása olyan feladatot adott, aminek a legmagasabbrendű végrehajtása is a giccshatár közelébe lendíti az alkotókat, alkotásaikat pedig... Watteau (1684-1721), Hogarth (1697-1764) és Gainsborough (1727-1788) hatalmas alakja így is kimagaslik. Az előbbi Gilles című műve, valamint az utóbbi A festő lányai megérdemlik a figyelmet.
1.477 Politikai alapok. A politikai alapokat a 18. századhoz a parlamentarizmus egyfelől, az államcsődök másfelől szolgáltatják, vagyis az abszolutizmusnak mind a gazdasági, mind a társadalmi alapja lassan, de biztosan eltűnik ebben a században. Ehhez járulnak a felvilágosodott ötletek a társadalmi szerződésről, a nép jogáról stb., valamint a gazdasági tényezők. Mindezek Angliában az amerikai hegemónia kivívásához, hatalmas gyarmati birodalom kialakításához, Franciaországban forradalomhoz, Poroszországban és Oroszországban felvilágosodott abszolutizmushoz vezetnek. A francia forradalom (1789-1794) egy járhatatlan út végén – szinte természetesen – érkezik el. Nem tartott soká, de igen véresen folyt, a végén – szintén természetesen – egy abszolút uralkodót hívva életre. Az Egyesült Királyság és az észak-amerikai gyarmatok közötti konfliktus (1775-1783) is természetesen következett el, és az elszakadás (Függetlenségi Nyilatkozat, 1776) is meglehetősen egyértelmű következménye a kialakult helyzetnek. A századvégre és századelőre jellemző francia katonai sikerek is egyenes következményei a korában egyedülálló ’forradalmi néphadseregnek’.
1.478 Gazdasági alapok. Lezárul a kis jégkorszak, elindul a lassú felmelegedés. Mint említettük ebben a korban terjed el a kukorica és a burgonya Európában, valamint kerülnek a főzelékfélék és a hüvelyesek általánosan a szántóföldekre és válnak a nagybani termelés részévé. A 18. században terjednek el mindenfelé a tömény szeszek, és válik fogyasztásuk általánossá. Ugyanígy kikerül a patikákból a cukor. A kávé, a tea és a kakaó, valamint a dohányzás is ekkor terjed el Európában. Mindennek eredményeként a században Európa lakossága majdnem megkétszereződik (114 millióról 180 millióra emelkedik). A nemesség szerepének hanyatlásával kezdődik a látszatok és a látszani akarások divat hóbortja és luxus imádata.
1.479 Ipari forradalom. A nagybani termelés szükséglete hívta életre a csírájában már rég meglévő megoldásokból az iparban is alkalmazható szerkezetek megalkotását, és mint ilyet, az egyik elsőt, a fonó-, majd a szövőgépet. A gyors technikai fejlődést a Szabadalmi Törvény (1624) is elősegíti, amely egyfelől 14 év védettséget jelent a feltalálónak, másrészt találmánya minden részletre kiterjedő ismertetését az elkövetkezőkre. Végül jön a már egészen jól használható gőzgép (1784).
1.480 Társadalom. Az ipari forradalom hatására alakult ki az eddig nem ismert kihasználása az emberi gépnek, a gyerekek éhbérért dolgoztatása, az iszonyatos körülmények. A parasztoknak azáltal, hogy már nem jobbágyok, hogy teoretikusan maguk dönthetik el, fizetik-e a földbérletet vagy nem, talán csak romlott a sorsuk, hiszen elvette tőlük a kényszerhelyzet évszázados, berögzült képzetét, a nyomukért mások hibáztatásának kellemes érzését, és odadobta őket kilátástalan helyzetüknek. Nem lázadhattak többé, hiszen százak álltak készen helyettük fölvenni a jármot. Ekkor látszott meg először, hogy a kapitalizmus és a demokrácia nem jelenthet biztosítékot a jobb életre. A bűnök közül a 16-17. századra reneszánszát élő boszorkányperek száma a 18. századra megritkul, ugyanakkor hatalmasan megnövekednek a vagyon elleni bűncselekmények. Míg a bűnösöket korábban vagy megcsonkították, vagy nyilvánosan kivégezték, vagy egyéb fizikai fájdalommal járó büntetéssel sújtották (kínzás), addig a 18. századra egyre inkább a börtön és a dologház vette át a bűnöző megbüntetésének szerepét (figyeljünk a szóhasználatra is!). A nyilvánosság is mindinkább kizáratott ebből a fajta élvezetből.
1.481 Felvilágosodás. A felvilágosodás elméleti háttere már készen állt, amikor a franciák az angolok nyomán színre léptek, és eltúlozták azt. Az angol felvilágosodásban Herbert of Cherbury (1582-1648) az észvallás, azaz a deizmus megteremtője még vallási oldalról közelít, de Hume-nak már nincs is szüksége vallásra. Shaftesbury (1671-1713) – akihez hamarosan csatlakozik Hutcheson (1694-1746) az ő Vizsgálódásával – etikájában szakít mind a vallási eredettel, mind a (Hobbes óta híres, Mandeville (1670-1733) A méhek meséje című népszerűsítő munkája óta hírhedt) természeti állapottal, és következtet belülről kifelé, az ember természetéből kiindulva. Adam Smith (1723-1790) egy hume-i gondolatot megragadva a külső ítéletet helyezi az erkölcs meghatározásának középpontjába, de már individuális szinten, azaz a szimpátia, együttérzés révén. Smith ugyanakkor megalkotja az első igazi közgazdaságtani művet, A nemzetek gazdaságát, amely már nem meseszerű, hanem tudományos. Bentham (1748-1832) ugyanakkor már a hasznosság, érdek utilitarizmusának hirdetéséig jut erkölcsi tekintetben. Az angolok mindenben megelőzték a franciákat, akik viszont túlhajtották őket. Valódi forradalmat csináltak. De éppen fordított helyzetet találunk még a két nagy szatirikus esetében, hiszen Swift (1667-1745) Gullivere igen jelentős munka, amely durvább és csiszolatlanabb, mint a franciák alkotása, hiszen Defoe (1660-1731) Robinson-ára körülbelül ugyanez mondható el, hozzátéve, hogy művét ma már felnőttek nem olvassák, mert annyira gyermeteg. A görög eszme a latinok révén terjedt el, a felvilágosodás skót-angol gondolatait a franciát terjesztették el világszerte, mert a világ XIV. Lajos után is még egy jó ideig Franciaországra figyel. Persze léteztek a sodráson kívüli jelentős jelenségek is, mint amilyenek Holberg (1684-1754) drámái és Klímius-a. A fősodor meg, amihez tartozott Pope (1688-1744), már feledhető, mert igen fárasztó, a költőnek legfeljebb irodalomtörténeti jelentőségét tudnám felmutatni. Montesquieu (1689-1755) Perzsa levelei irodalmilag talán érdekesek, de a szellemtörténethez aligha járultak hozzá lényeges elemekkel. Nem úgy A törvények szelleméről, valamint A rómaiak nagyságának és hanyatlása, amelyek kiváló munkák. Prévost (1697-1763) Manon Lescaut-je zseniális munka. Ami viszont most kezdetét veszi francia földön, a raison kultusz, az ész diadala, amit az enciklopédisták emeltek piedesztálra, de a francia forradalom is erre hivatkozott, amikor a nemesi elnyomó rendszert és a vallást eltörölte. De, hogy valójában milyen ész volt ez, arra jó példa a szellemiekben nem éppen bővelkedő teista Voltaire (1694-1778) esete. A kereszténységre értett jelmondata, a „Tiporjátok el a gyalázatost!” ugyan hatásos, éppúgy a Candide olcsó élcei, valamint az az értési szint, amit produkált Locke nem éppen bonyodalmas filozófiája kapcsán, de hát ez az egész egy meglehetősen alacsony nívón mozognak. Értelmes ember tehát kezébe nem vesz Voltaire-t, de az Enciklopédiát sem, mert azt is hasonszőrűek írták. Pedig Rousseau (1712-1778) és Diderot (1713-1784) is jelenség. A forradalom eseményei is érdekesek, sajátságosak, izgalmasak, változatosak, és még csak nem is jelentéktelenek. Innentől már nem lehetett ugyanúgy gondolkodni, mint annak előtte. Ne véletlen, hogy az a francia korszellem az éppen alakulófélben lévő Amerikai Egyesült Államok alkotmányában is érezteti hatását. Az enciklopédiát rengeteg közepes, pár jó elme és egy igazi zseni, d’Alembert hozza tető alá. Az Enciklopédia írása közben Diderot (1713-1784), az eklektikus szerző materialistává lett, de Offray de la Mettrie (1709-1751), Az ember-gép szerzője, és Holbach (1723-1789), A természet rendszere írója állhatatos materializmusát nem érte el. Bevallom, én szeretem Condillac (1715-1780) tiszta szenzualizmusát meglehetősen érdekes. Sterne (1713-1768) nevet mindenkin, főműve, a Tristram Shandy kedvenc könyveim egyike, Fielding (1707-1754) pedig a szentimentalizmuson felháborodva megalkotja a realista regényt. Két jeles emlékirat is születik a korban. Saint-Simon hercegé (1675-1755), akinek még XIV. Lajos sem eléggé arisztokratikus és Giacomo Casanováé (1725-1798). Németországban Christian Wolff (1679-1754) elemezgeti Leibnizet és alkot belőle hatalmas rendszert. Lessing (1729-1781), a Bölcs Náthán szerzője, és Herder (1730-1803) a nagy kezdetek, akin egy Goethe nő majdan fel. Az egész szellemtörténet alapja az esetlegességek és a szükségszerűségek kérdése. Lehetséges-e, hogy a világnak nincs oka, csak úgy van, és éppúgy lehetne, hogy ne legyen, mint ahogy van. (Ez utóbbi erősen vitatható, de az előbbi aligha. Minek okokat kitalálni a van-hoz?) Az egész kor etikai kérdésektől hangos. A nép joga, meg a társadalmi szerződés hozzák lázba az embereket. Moralistaként a kis műfajok mesterei jeleskedtek. A betegsége ellenére is emberszerető és vidám Vauvenargues (1715-1747), a sikerei ellenére is embergyűlölő és keserű Chamfort (1741-1794), valamint a magának író Joubert (1754-1824) emelkedik ki. Mindenképpen még a romantika előtt kell megemlítenünk Turner (1775-1851), Houdon (1741-1828), és mind közül a legnagyobb: Goya (1746-1828) nevét, akik mérföldkövet jelentettek a képzőművészetekben.
1.482 Romantika. A romantika a legszörnyűbb minden irányzat közül! Bár már a klasszicizmus is különösen hat, az igazi furcsaság Rousseau romantikája, amit Macpherson Ossian hamisítása szimbolizál megfelelően. Ami Robert Burnsben (1759-1796) és William Blake-ben (1757-1827) egészen elviselhető, és a nagy Schillert (1759-1805) sem érinti kellemetlenül, az Tieck-et (1773-1853), a Schlegeleket, Novalist (1772-1801) és Kleist-et (1777-1811) különös tettekre ragadtatja. Hölderlin (1770-1843) és Goethe nagyságát nem érinti, ők szuverén alakok. Az angol romantikában Wordsworth (1770-1850), Coleridge (1772-1834), Walter Scott (1771-1832), Byron (1788-1824), Schelley (1792-1822) és Keats (1795-1821) találja meg a helyét. Franciaországban Mme de Stael (1762-1794), Benjamin Constant (1767-1830), Chateaubriand (1768-1848), Victor Hugo (1802-1885) (ugyanúgy a dán Andesen /1805-1875/ és a norvég Ibsen /1828-1906/) tökéletesen beleillenek a kor gondolatvilágába, bár ez utóbbi már a későbbi kor visszahajlása. Ugyanez igaz Leopardira (1798-1837) Olaszországban. A romantika a festészetben is meglehetősen különös gyümölcsöket terem. Jelentékenynek mondható közülük Delacroix (1798-1863) és Ingres (1780-1867).
1.483 A romantikusok közt egy nem romantikus. Milyen különös, hogy éppen ebben a korban élt a Michelet- (1798-1874), Renan- (1823-1892) és Taine-féle (1828-1893) naiv és romantikus történetírás megszűntetője Leopold von Ranke (1795-1886), aki csak a szikár tényekben hisz.
1.484 Immanuel Kant (1724-1804). Mindezek a kezdemények vezettek a filozófiatörténet legnagyobbnak tartott gondolkodójának, Kantnak a megjelenéséhez. Kant, akárcsak kortársa, Goethe, szuverén alak. Nem kötődik senkihez, nem folytat senkit. Nagy kezdet. 57 éves koráig hallgat, illetve készülődik, hogy 1781-ben megjelentesse A tiszta ész kritikáját (addig csupán kisebb műveket írogat). Aztán még vagy 8-10 nagy művet alkot az elkövetkező húszegynéhány évben. Soha nem hagyta el szülőfaluját, Königsberget, mégis Leibniz mellett a legegyetemesebb filozófiai elmeként gondolkodott. Gondolkodása strukturált, tiszta és felvilágosodott. Leibniz nyomdokain halad, Hume csak megijeszti. Metafizikus. A tapasztalatból szerezhető ismeretet ugyan elsődlegesnek tartja, de megbízhatónak, vagy ahogy ő fogalmaz: szükségszerűnek és általánosnak nem, azért ’a posteriori’-nak nevezi. Tiszta az ’a priori’, a tapasztalatot megelőző ismeret, amely transzcendens. Fogalmiságában az analitikus ítéletek nem tartalmaznak az alany elemzésén kívül mást, míg a szintetikus ítéletek bővítik az alanyról alkotott tudást. Ezek szerint a szintetikus ítéletek többsége a posteriori, hiszen megfigyelésekből származik (az ajtó sárga). Vannak azonban a priori szintetikus ítéletek, és pontosan ezek kellenek, hogy a metafizika tárgyát képezzék. Ilyenek a matematikai, a természettudományos és a metafizikai ítéletek. Az érzékek érzeteket nyújtanak, amiket mi egy tér-idő koordináta-rendszerbe rendezünk. Végül Kant megalkotta az értelem működésének kategóriatáblázatát, és kijelentette: tiszta fogalmakat akkor kapunk, ha e három (tér, idő, kategóriák) között teremtünk kapcsolatot. A tárgyak megismerése pedig transzcendentális dedukcióval jön létre. Mivel a valóságot mi magunk, értelmünk tevékenysége révén konstituáljuk, megismerésünk a valóság igaz ismeretét adja. Szerinte a Ding an sich, a magánvaló dolog, a világ tárgyai úgy, ahogyan vannak, megismerhetetlenek. Megismerésünk amolyan emberi tudást ad. Tér és idő sincs, azok is csupán a mi szemléletünkben léteznek. Mivel Kant az értelmet és a tapasztalatot olyan szoros szálakkal fonta össze (amilyenekkel nem biztos, hogy kellett volna), tulajdonképpen nemet mond a metafizikára, mint az érzékin túliról szóló tudomány lehetőségére. (Csak ami térben és időben létezik, az megismerhető.) Az ész egy szűkebb értelmezése szerint ’az eszmék képessége’, míg az értelem ’a fogalmak képessége’. Az ész másrészt ’a következtetés képessége’, szemben az értelemmel, ami fogalmakat alkot (az érzéki benyomásokból, melyekből szemléletek születnek), és azokat ítéletekké kapcsolja össze. Az ész ítéleteket kapcsol össze következtetésekké. Az ész a tökéletes egységet keresi, és a feltétlenre fog törekedni, amiben az eszmék vezérlik. Az ész szabályokat ad az értelemnek: regulatív eszmék. A kategorikus imperatívusz gondolata (amit Kant Az erkölcsök metafizikájában /1786/ fejt ki) azt az eszmét bontogatja, hogy erkölcsi dolgokban jó vezérlőnk lehet az elgondolás, hogy cselekedjünk úgy, hogy az általános törvénnyé válhasson (A gyakorlati ész kritikája /1788/, 1. könyv, 7§). Főműve A tiszta ész kritikája. Kiemelkedő munkái még Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, Az ítélőerő kritikája, valamint Az örök békéről. Kant gondolkodása mérföldekre van Smith és Bentham utilitarizmusától, nála a moralitás öncél. Az embernek tisztán kötelességből kell cselekednie a jót, hogy erkölcsösnek mondhassuk. Hogy fogalmunk legyen a gondolatai szövéséről, az ő igen tiszta stílusából és gondolatiságából, idézzünk ide egy pár sort. „Amennyiben a tárgy afficiál bennünket, képzeletalkotó tehetségünkre gyakorolt hatása az érzet. Az olyan szemlélet, amely érzetek útján vonatkozik a tárgyra, empirikus. Az empirikus szemlélet meghatározatlan tárgyát nevezzük jelenségnek. Azt, ami a jelenségen belül az érzetnek megfelel, a jelenség anyagának nevezem, azt viszont, ami által a jelenségben adott sokféleséget meghatározott viszonyokban elrendezve szemlélhetjük, a jelenség formájának. Mivel az, amiben az érzetek egyáltalán elrendezhetők és valamilyen formában illeszthetők, nem lehet maga is érzet, ezért jóllehet minden jelenség anyaga csupán a posteriori úton van adva nekünk, formájának azonban teljességgel a priori készen kell állnia az elmében, és ezért minden érzettől elkülönítve szemügyre vehető kell legyen.” (TÉK 78. oldal) Mennyire világosan is előttünk áll a hatalmas szintetizáló zseni, aki nem mer állást foglalni, de talán még inkább nem tartja ésszerűnek egyoldalúan nyilatkozni az idealizmus-realizmus kérdésében, mert amikor Hume-ot olvassa, neki ad igazat, amikor pedig Leibniz-et, akkor meg neki. Valaminek ugyanis kétségtelenül lennie kell bennünk, ami a feldolgozási algoritmust irányítja, mert irányelvek nélküli adatfeldolgozás nem létezhet. Kant nagyon szépen gondolkodik, ezért értelmes lény aligha létezhet a földön, aki nem fektet időt és energiát ennek a kiváló elmének és alkotásainak megismerésére.
1.485 Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) és Ludwig van Beethoven (1770-1827). A felvilágosodás és a 18. századi gondolkodás másik csúcsteljesítménye Goethe nevéhez fűződik. Werthere még romantikus szárnyalás, de a Wilhelm Meisterek, verseinek és drámáinak többsége és Faustja már robusztus alkotások. Munkáról, alkotásról, az érzések táncáról, önmagunk kiműveléséről szól bennük, küzdelmekről, vereségektől és győzelmekről, aminek végén előttünk áll az ember – hogy tovább küzdjön. Teljes életet élt és akart élni, hogy teljes emberként gondolkodjék. És tudott örülni, mint ahogy az örömöt az igazság és a jutalmak forrásának tekintette. Beethoven 9 szimfóniája, de kamarazenéje és zongoraművei is egy vad, villódzó zseni lenyomatai, egy olyan alkaté, aki méltó szellemi párja a vad érzületi és nem kevésbé öngyilkos francia forradalomnak, de éppúgy a világhódító vezér mítoszának. Ők ketten, Goethe és Beethoven a hatalmas újkori szellemi és egyéb mozgalmak betetőzői, utánuk nagyon is érezhető a hanyatlás és a visszahatás.
1.486 A kapitalizmus előzményei. Szigorúan véve a kapitalizmus a 19. század végétől számítódik, de kezdeményei megtalálhatóak már a század elején. A század mindenképpen a felkészülés időszaka. A véres előzmények és visszahatások a történelmi mozgásokra és a hatalmas szellemekre (Kant, Goethe, Beethoven).
1.487 Szellemi visszahatások. Fichte (1762-1814) reakció. A zárt kereskedőállama Kant megcsúfolása. Ugyanakkor individualizmusa előremutató. (Kár, hogy kora inkább az elnyomást érezte, mint a kiteljesedést.) Schleiermacher (1768-1834) a végtelennel való érzelmi kapcsolatot kereste. Hegel (1770-1831) ugyan még 1791-ben Hölderlinnel együtt szabadságfát ültet, ám amikor filozófiája kifejtéséhez kezd, már az öreg Német Birodalom szószólója. Nehéz őt nagyra értékelni, mert művei zagyvák, nehezen tudom azonban A szellem fenomenológiája és Enciklopédiája nélkül elképzelni az életem. Schelling (1775-1854) sem progresszív, de tehetségesebb az előzőeknél, és mivel előrehaladni nem képes, misztikussá lesz. Egész egyszerűen imádom rendkívül tiszta és kiváló rendszerbe vésett A transzcendentális idealizmus rendszere című munkáját. „Az Én csupán az alap, mely az intelligenciát valamennyi meghatározásával együtt hordozza. Az öntudat eredeti aktusa csak azt magyarázza meg nekünk, hogyan lehet korlátozott az Én objektív tevékenységét tekintve, eredeti törekvésében, de nem magyarázza meg, hogy van korlátozva szubjektív tevékenységében, vagyis a tudásban. Csak a produktív szemlélet helyezi az eredeti határt az eszmei tevékenységbe, és ez az Én első lépése az intelligencia felé.” (147. oldal)
1.488 Történelmi visszahatások. Napóleon reakciós, nem akart és nem tudott igazi fejlődést elérni. Ausztria a megrekedés mintapéldája. Oroszország és Poroszország reakciójában az állami szerepvállalás sok progresszív elemet rejt, így az ő fejlődésük politikai hozzáállásukban is adott. Franciaországban a restauráció nem lehetett teljes, így benne a fejlődés és a visszamaradás (lehetősége) egyaránt adott.
1.489 Európa államai a kapitalizmus kialakulásakor. A kapitalizmus és a modern világ Angliában és az Egyesült Államokban alakult ki a 19. század folyamán. Franciaország nem szállhatott szorítóba, mert egyrészt kimerítette forradalma és háborúja, másrészt maga a nemzet szociológiai és gazdasági fejlődése sem ebben az irányban indult meg, és bár a restauráció kísérlete nagyon rövid életűnek bizonyult, az a néhány halott év is sokat számított ebben a rohanó időszakban. Németország nem létezett, a belső vámok rendszere teljesen megbénította ennek a virtuális országnak a fejlődését. Biztató jelek csupán a század második felében mutatkoznak. Európa többi része innentől kezdve hosszú időre (és csak remélni tudjuk, hogy nem végleg) a másodrangú államok sorába süllyedt.
1.490 A kapitalizmus kialakulása. A kapitalizmus kialakulását a szakma Weber vizsgálódásai nyomán már örökre valamifajta protestáns, szorgalmas, erkölcsös, istenfélő szellemiséghez fogja kötni, ami a becsületes, munkás életet jelöli meg életcélnak. Pedig ugyanilyen fontos a tőke mint olyan megjelenése, és az a pozitív hangulat, ami a sikeres tőkebefektetések nyomán terjed Európa-szerte, de különösen Angliában és Amerikában. Aztán kialakul a tőkés ’image’, ami pozitív képzeteket kelt. Létrejönnek – a mezőgazdasági termelés megnövekedett hatékonysága és a vagabund élet mindinkább lehetetlenné való válása miatt – a munkába kényszerített tömegek, az igazi munkások, a bérrabszolgák. Kialakul a belső piac. Anglia gazdaságát a gyarmatok felszívó ereje is előre lendíti. Angliában nincsenek belső vámok, viszont szinte behálózzák az országot a csatornák, ami a szén szállításához elengedhetetlen, így bár lakossága Franciaországénak egyharmada, gazdasága mégis fejlődőképesebb, hatékonyabb. Amerikának hatalmas feladatot jelent 3 milliós országból több tízmilliós birodalommá, és területeinek vásárlásokkal és alkukkal történő növelésével egy potenciális nagy országból, hatalmas területek gazdájává válni. Belső foglalások és az erősebb joga, aztán az egységesítés mind vadabb szellemet visz az amerikai életbe (ami egyébként máig meghatározója).
1.491 Városok. A kapitalizmus másik kulcsa a városok fejlődésében rejlik. Mindehhez a textilipar vezetett már egy fél évszázaddal korábban. A város ugyanis a kapitalizmusban elsősorban ipari várost jelent, és egyre inkább füstös ipari várost, amihez a vasgyártás nyújt hathatós segítséget. A várost létrehozó erők közül kiemelkedik a bánya, a gyár és a vasút. Ez a termelés kora, egyszerűen abból a tényből adódóan, hogy akkoriban az ipari termelés nagyobb és biztosabb hasznot hozott, mint a kereskedelem vagy bármi egyéb. A munka a gyárakban gyakran éjjel-nappal folyik, lehetőleg gyerekeket alkalmazva a nehezebb munkákra is. Az állam szerepe az egyre hatalmasabbá növő ipar mellett a termelés folyamatosságának és a békés kereskedelem biztosításának a feltételeire (mármint a feltételek megteremtésére) korlátozódik. Ez azonban leginkább Angliára jellemző, míg Európa többi részében az államnak nagyobb szerepe lesz egyrészt a gazdaság elősegítésében (úthálózat építése, kölcsönök folyósítása stb.), másrészt annak és zabolátlanságának korlátozásában (vámok, nagyobb elvonás).
1.492 Népességnövekedés és –mozgás. A történelem addigi legnagyobb arányú népességnövekedése következett be a 19. században, amikor a világ népessége 900 millióról 1,6 milliárdra emelkedett. Európa lakossága még dinamikusabban: 190 millióról 423 millióra duzzadt, amikor éppen ebben az időben Európaiak népesítik be Észak-Amerikát, Ausztráliát és Szibériát. Anglia, az Egyesült Államok és Németország lakossága növekedett a legdinamikusabban, a század során lakosságuk majdnem megötszöröződött. Egy másfajta népességmozgást jelent a falvakból a városokba település, ami Angliában a század során a 80-20%-ot 20-80%-ká alakítja a városok javára.
1.493 A világkereskedelem kiteljesedése. A 18. században beindult folyamat, Európa összekötése kereskedelmi utakkal Kínával, Indiával és Amerikával a 19. században vált kidolgozottá, mint ahogy Anglia vezető szerepe is egyértelművé, amelyet tengeri hatalma biztosít.
1.494 A késők. Németország a későn jövők reprezentánsa és legkiemelkedőbbje. Németország gazdasági és politikai fejlődése V. Károly óta a széttagoltsággal küzd, úgy hogy maga az ország mint egység tulajdonképpen nem is létezik. 1831-ben Németország 35 külön államból és 4 szabad városból áll. Most hirtelenjében tanúi lehetünk a porosz út sikerének. Az 1834-es vámunió jelentette az első mérföldkövet, Bismarck miniszterelnökségének kezdete (1862) a másikat, amit hamarosan Poroszország Ausztriára mért katonai veresége (1866) követ, hogy 1867-ben létrehozza az Észak-német Szövetséget. A Franciaország felett aratott Porosz győzelem (1870) már nem volt meglepő. A következő évben megalakul a második Német Birodalom.
1.495 Oroszország balkáni terjeszkedési törekvéseit 1815 után az Nyugat rendre megakadályozza, de belső terjeszkedésébe nemigen szólhat bele senki. Ők pedig a Kaukázus után Közép-Ázsiában is megszilárdítják a rendet, sőt hódításaikban Alaszkáig mennek (amit 1867-ben szerencsétlenül eladtak az Egyesült Államoknak).
1.496 Japán az 1850-es évekre gazdaságilag meglehetősen fejlett szintre jut, mégis 1871-ig feudális berendezkedést találunk a gazdag szigeten. De ettől kezdve az ország sebes kapitalista fejlődésnek indul.
1.497 Milyen érdekes, hogy a zenében ezzel el is érkeztünk a csúcshoz, ahonnan már csak lefelé vezet az út. Beethoven műveihez képest átgondolt és komplex darabok nem születnek többé, az ő elképesztő méretű elméjének még a közelébe sem érnek az utódal. A Liszt köpönyegéből kibújt Wagner is csupán hangulatfestéseivel arat, éppúgy, mint az operaírók. Hamarosan, vagyis a 19. század második felére az irodalomban, költészetben és filozófiában, valamint a festészetben és ugyanide jutunk. Olyan ormokhoz, hogy onnan már csak a zuhanás következik. De mi ez a hatalmas burjánzás és tűzijáték? Honnan ez a hatalmas és pazarló keletkezése a szupertehetségeknek? Minden bizonnyal a felszabaduláshoz és az ábrándozásra nagyon is hajlamos emberi elme talajfogásából ered az alapenergia. Hiszen kellenek az alapok még az álmodozóknak is, mert a semmiből nem lesz semmi. Az alapokat pedig a tudományok képezik. Mert örüljünk: a történelemben először megjelentek a tudományok. A valódi tudományok, amelyek istene a tudományos kísérlet. Nincs többé parttalan vita, mert a reprodukálhatóság minden diskurzust a szempillantás alatt eldönt. Kiderült, hogy a világ megmagyarázásához nincs szükség sem istenekre, sem lélekre, sem jóra, sem gonoszra. Az ember olyan, amilyen. A világ úgyszintén. Csak a természettörvényeknek van alávetve úgy, hogy azzal még Isten sem tehet semmit. Máris tiszta levegőt szívhat az ember a tüdejébe. A mérnöki tudományokkal kezdődött mindez, azaz az ipari forradalommal. Olyan hasznos kis eszközöket kezdtek tervezni rakásra okos emberek, hogy innentől már mit sem számított az ember puszta fizikai ereje és fizikai képességei. Leértékelődött ezáltal az ember-gép és felértékelődtek a technikai eszközök. Eddig státusza, születése miatt számított értéktelennek a legtöbb ember, mostantól a tehetség számít vízválasztónak az értékes és értéktelen emberi lények között. Aztán egy csapásra a praktikán is túljutottak a legtehetségesebb emberek. Elvont, de most már valóban tudományos, kísérletekkel igazolt elméletek születtek. Előbb természetesen a kémiában, mert az olyan látható és kezelhető méretekkel dolgozik. Aztán a fizika fejlődése több hullámban mindent elsöpört. (Természetesen a valódi fizika az utolsó hullámban, a 20. század első felében alakult ki.) A biológia hajnala csak a 20. század közepén virrad majd fel, mert az olyan nehezen egzaktosítható tudományterület. Nézzük azonban a korabeli eredmények, szellemi teljesítmények lecsapódásait.
1.498 Művészetek. A zenében egy meglehetősen gazdag korszak köszönt be, sok nagy, de csupán egy igazán jelentős művésszel. Rossini (1792-1868), Schubert (1797-1828), Berlioz (1803-1869), Mendelssohn (1809-1847), Schumann (1810-1856), Chopin (1810-1849), Liszt Ferenc (1811-86), Verdi (1813-1901), Wagner (1813-1883), Johann Strauss (1825-1899), Brams (1833-1897), Muszorgszkij (1839-1881), Csajkovszkij (1840-1893), Mahler (1860-1911), Debussy (1862-1918).
1.499 A képzőművészetben a realizmus borzalma után Manet (1832-1883) nyitja meg a festészet talán legragyogóbb korszakát. Őt Monet (1840-1926) és Renoir (1841-1909) követi, hogy eljussunk a nagy Cézanne-hoz (1839-1906), Gauguin-hez (1848-1903) és Vicent van Gogh-hoz (1853-1890).
1.500 Az irodalom. A romantika korában a realizmus képviselői voltak az irodalomban a jelentősebbek. Közülük is kiemelkedik Stendhal (1783-1842) a Vörös és fekete, A pármai kolostor írója. Balzac (1799-1850) hatalmas művével, Az emberi színjáték-kal, aminek gyöngyszeme az Eugenie Grandet. Eljött aztán, mert el kellett jönnie az irodalom igazi kapitalistájának, a munka megszállottjának, a tökéletes írónak, Flaubert-nek (1821-1880). Realista regénye, a Mme Bovary, a 30 éves hölgy, aki több akar lenni, mint átlagember, de nem az, és ebbe belepusztul, mint annyian utána. Maculay (1800-1859) Anglia története és egyéb munkái is nagyon lelkesültek, Carlyle (1795-1881) a hőskultusz elindítója. Dickens (1812-1870) realista és szentimentális regényeinek áradatával a kapitalizmus kegyetlenségeit festi elénk. Mennyire hiányoznának olvashatatlan művei, ha nem írja meg őket! Thackeray (1811-1863) gúnyolódásai már középtávon is eléggé fárasztóak, de ő sem nélkülözhető a világirodalomból. Gogol (1809-1852) Holt lelkek című műve hatalmas mementó, és egy kiváló írói kor elindítója Oroszországban. Tolsztoj (1828-1910) nagy műveket írt és jól, de ezekben a művekben nincs semmi, amiért érdemes volna odafigyelve olvasni őket. A következő 3 jelentékeny alkatról ugyanez mondható el, akik Zola (1840-1902), Maupassant (1850-1893) és Anatole France (1844-1924).
1.501 A Bronte nővérek. Ismét csodák tanúi lehetünk. Előbb Emily Bonte (1818-1848) robban be a köztudatba egyetlen művével, az Üvöltő szelekkel, ami valóban briliáns munka. De aztán lassan felfedezik nővérét, Charlotte Bronte-t (1816-1855), aki egy egész sor remekművet alkot. Ilyen a Jane Eyre, a Shirley és a Villette is.
1.502 De itt vannak nekünk a csodálatos költők: Baudelaire (1821-1867), Tennyson (1809-1892), Browing (1812-1889), Poe (1809-1849), Whitman (1819-1892), Heinrich Heine (1797-1856), Lenau (1802-1850), Puskin (1799-1837), Verlaine (1844-1896), Mallarmé (1842-1894), Rimbaud (1854-1891) és Oscar Wilde (1854-1900). Egy költőről és költészetéről, még inkább egyes alkotásairól nehéz valami értelmeset mondani. Nem is vetemednék erre.
1.503 A gondolkodás. A 19. századi gondolkodás egyik fele a hihetetlen és a történelemben egyedülálló nyomortól és az emberek kihasználásától megriadva szocialisztikus hangulatban okoskodik, a másik fele tipikusan irracionális eszméket fogalmaz meg. Mint ahogy a realisztikus festészet eltűnik, megjelenik a lényeg vagy az egyfajta látásmód bemutatására alkalmas stílus: az impresszionizmus és az expresszionizmus, úgy a gondolkodás irracionális irányzata is a legnagyobbaknál megtalálja magának az önkifejezés eddigi legalkalmasabb eszközeit. Kierkegaard, Dosztojevszkij és Nietzsche ennek a kornak a legkiemelkedőbb alakjai.
1.504 Gazdaság és társadalom. A gazdasági és társadalmi helyzetre korszerűen először David Ricardo (1772-1823) reagál a szabad kereskedelmet megfogalmazó műveivel. Hogy a romantika nem hagyta érintetlenül a közgazdaságtant sem, arra Sismondi (1773-1842) művei jellemzőek, melyekben a kisárutermelés hasznát énekli meg. Szocilisztikus álmokat dédelgetett még Saint-Simon, Fourier és Owen is, de legmarkánsabban Marx (1818-1883). Comte (1798-1857) és Mill (1806-1873) pozitivizmusa, Darwin (1809-1882) és Spencer (1820-1903) fejlődéselmélete korukra nagyon is jellemző gondolkodásmódok, valójában korhozszabott gondolatok. Hamarosan elkezdődik a professzionális közgazdászok (Wieser, Böhm-Bawerk, Jevons, Walras, később Marshall /1842-1924/ és Pareto /1848-1923/) és a remek szociológusok kora. Az igazán nagy alkotók a szociológiában és a pszichológiában csak a következő század elején kezdik kifejteni hatásukat, jóllehet szinte mindannyian ebben a században születtek.
1.505 Filozófiai gondolkodás. Schopenhauer (1788-1860) legnagyobb jelentősége abban áll, hogy Nietzsche tanára volt, valamint hogy elhozta India szellemét Németországba. Parergájának aforizmái meglehetősen tanulságosak és mesteri stílusban iródtak.
1.506 Sören Kierkegaard (1813-1855). A filozófiatörténet legnagyobb alakjainak egyike megkérdőjelez mindent, ami eddig a filozófiában számított, amikor az objektivitáson nevetni kezd. Ő mindig az én felől kérdez: szerinte nem a törvény, hanem a törvény teljesítése a kérdés. Tegyem-e ezt vagy azt? Az ellentétek csak az elvont okoskodásban oltják ki egymást, az ok-okozat törvénye az emberi világban nem érvényes. Többé Kierkegaard kérdései nem megkerülhetőek a gondolkodásban. A Vagy-vagy 1843-ban, A Félelem és reszketés 1844-ben annak folytatásaként jelenik meg. Végül 1846-ban megírja a Lezáró tudománytalan utóiratot a Filozófiai töredékekhez, és még sok kisebb vizsgálódást (Az ismétlés, A szorongás fogalma, A halálos betegség, valamint több vallásos írást). Zseniális alkotások! 12 év alatt – hiszen 42 éves korában az utcán váratlanul összeesik és meghal – megváltoztatja a filozófia addigi menetét. Az emberi élet három stádiumából: az esztétikaiból, az etikaiból és a vallásosból az előző kettőt a Vagy-vagy-ban, ez utóbbit a Félelem és reszketésben elemzi. Minden stádiumban lehet az ember egyén, és ez a fő. A legfontosabb mégis egyénnek lenni a harmadik stádiumban. A három stádium mindegyikébe választással jut az ember. Már az első, az esztétikai választás is túlvisz a hétköznapok világán, felülemel az oktalan erkölcsiségen, és a legmagasabb rendű műalkotássá, zenévé lesz, aminek abszolút magaslata és szimbóluma Mozart Don Juanja. „Don Juan-jával Mozart azoknak a halhatatlanoknak a kis seregébe lép be, akiknek nevét, műveit az idő nem felejti el, mivel az örökkévalóság emlékezetében élnek tovább. És jóllehet, ha valaki már bekerült ebbe a körbe, mindegy, legfelül van-e vagy legalul, mert bizonyos értelemben mindenki egyformán magasan van, ha végtelen magasban van, és jóllehet éppoly gyerekes dolog itt a legmagasabb és legalacsonyabb hely miatt civódni, mint a konfirmációnál a karzati helyekért, én mégis túlságosan gyerekes vagyok még, vagy inkább beleszerettem Mozartba, mint egy kislány, és mindenképpen azt akarnám, hogy ő álljon a legmagasabban.” (Semmitmondó bevezetés) Ám ez az ironikus magatartás kétségbeeséshez, és egy magasabb rendű választáshoz vezet, az etikai stádium választásához. Ekkor az ember megházasodik és teljesíti a kötelességét. Viszont a fegyelmezett kötelességteljesítés olyan ellentmondásos cselekedetekben ölt testet, mint Agamemnón lányának feláldozása. Az így keletkező bűntudatból csak Isten választása ment meg. Ez a stádium emberi mértékkel nem mérhető, szimbóluma Ábrahám, aki hajlandó fiát, Izsákot feláldozni, de aki Isten kegyelme folytán nem válik tragikus hőssé. A lehetséges-e az etikum teleologikus felfüggesztésére a válasz: igen. „Az etikum mint olyan általános, és mint általános, mindenkire érvényes, ami másrészről úgy is kifejezhető, hogy minden pillanatban érvényes… Mihelyt az egyes az általánossal szemben egyediségében akar érvényesülni, bűnt követ el… A hit az a paradoxon, hogy az egyes magasabb rendű, mint az általános, de megjegyzendő, olyanformán, hogy a mozdulat megismétlődik, azaz miután az általánosban volt, most mint egyes izolálódik az általánosnál magasabb síkon… A hit éppen az a paradoxon, hogy az egyes mint egyes magasabb rendű az általánosnál, igaza van vele szemben, annak nem alá, hanem fölé van rendelve… Ábrahám az abszurd erejénél fogva cselekszik; mert éppen az az abszurd, hogy mint egyes magasabb rendű, mint az általános. Ez a paradoxon nem közvetíthető; hiszen mihelyt hozzáfogna, be kellene vallania, hogy kísértésben van, és akkor soha nem jut el Izsák föláldozásáig, vagy ha Izsákot már föláldozta, megbánóan vissza kell térnie az általánoshoz. Az abszurd erejénél fogva kapja vissza Izsákot. Ábrahám ezért egyetlen pillanatra sem tragikus hős, hanem valami egészen más, vagy gyilkos, vagy hívő. Az a közbenső meghatározás, mely a tragikus hőst megmenti, Ábrahámnál nem áll rendelkezésre. Ezért van az, hogy a tragikus hőst meg tudom érteni, Ábrahámot viszont nem, még ha bizonyos őrült értelemben mindenkinél jobban csodálom is... Ábrahám tettével az egész etikumon túllépett, volt egy magasabb rendű célja, mely kívül esett rajta, s ehhez való viszonyában függesztette föl az etikumot.” Kierkegaard kritikus, és a világ dolgait éppúgy, mint a rájuk vonatkozó kijelentéseket komolyan veszi, míg Hegel számára csak a szavakkal játszik. Hegelnek és minden elvont filozófiának semmi köze a valósághoz, mert nem egyénekről és nem egyéneknek szól. Kierkegaard szeretné, ha az emberek gondolkodó lények lennének, közben pedig nagyon is tudja, hogy ő csak keveseknek szólhat, a legtöbben úgyis gondolattalanul és istentelenül (mert őszintétlen és komolyan nem vett hittel) élik le életüket, még ha hetente misét mondatnak is.
1.507 Friedrich Nietzsche (1844-1900). Kierkegaard gondolkodói nagyságához csak Nietzschéé mérhető, és bár nagyon különböző utat jártak be, mindkettejük szakítás a filozófiai hagyomány egészével, és mindkettejük hatása a 20. században érezhető, mindketten a stílus mesterei. Nietzsche apja evangélikus lelkész (sosem szabadult az ördög rémétől), ő maga filológus. Filozófiájában amorális, individualista kritikus. Első jelentős munkája a Hajnalpír (bár sokan a korábbi írásokat is, mint a Tragédia születése, a Korszerűtlen elmélkedések, több görög tárgyú írást, és egyebeket is jelentősnek tartanak) 1881-ből való, amikorra nem csak a behódoló erkölcsiséget bíráló szellemisége, hanem aforisztikus stílusa is a tökélyre fejlődik. (Amihez az Emberi, túlságosan is emberi és a hozzá kapcsolt két könyv jó gyakorlatot jelentett az elmúlt 5 évben.) Nietzsche harcot hirdet a múlt máig hordozott, de mára hiteltelenné vált értékeivel szemben, hívjuk ezt Istennek, igazságnak, erénynek, felebaráti szeretetnek, bárminek. Mindezek ugyanis címszavaknál nem egyebek, amiket az éppen uralkodó párt vagy szellem akaszt a világ nyakába. Semmilyen önmagában rejlő értékkel vagy végérvényűséggel nem rendelkeznek. Ám az erkölcsiség ezekhez – a helyenként igencsak változó értékekhez – való ragaszkodás, nem-gondolkodás, nem-önállónak-levés. A világ az erkölcsiség megjelenésével egyszer csak megkettőződött. Voltak a tettek és hatásuk, most lettek tettek és bűnök, meg csodák. Lett egy külső szerv, ami méltatja, kommentálja és értékeli a tettet. Rettenetes hamisítással keletkezett egy másik, egy erkölcsi világrend. A bűnök és büntetések belemagyarázása a tettekbe odáig ment a vallásos gondolkodásban, hogy maga a lét változott át büntetéssé. Az erkölcsök egész rendszere ostoba megszorítások halmaza, amik az engedelmesség jegyében születtek. Nietzsche úgy találta, hogy a kegyetlenség gyönyöre az, amit az emberek a nagy ember jellemzőjének tartottak, így azt rendelték az Isten attribútumának is, mármint a kínlódásban való gyönyörködést, ezért lettek szenvedőek a szentek. Az ember megcsonkítja, lealacsonyítja magát, csak hogy győzedelmeskedjék, csak hogy becsapjon másokat. Végül azonban önmagát csapja be, és szerencsétlenségében kijelenti: boldogságra, nagy tettekre csak Isten képes. Ez végső megnyugvása. A feladat a tisztánlátás megszerzése, és minden érték átértékelése. Erre azonban csak az emberfölötti ember képes. Nietzsche a legélesebb szemű kritikus, aki csak valaha élt és gondolkodott. Kierkegaard-ral együtt a behódolás legnagyobb ellensége. Csakhogy mindketten kivételes embereknek írtak, akik mindig is teljesítették az ő feltételeiket, a többség pedig nem élhet az ő gondolkodásuk és felfogásuk szerint, mert akkor nincs ki teljesítené a törvényt, nincs ki fenntartaná az életet ebben a hatalmasra dagadt emberiségben. Hogy kell-e, hogy muszáj-e ezt a reprodukciós folyamat, ez az értelmetlen ismétlődés, az ugyan örökre kérdéses marad. Nietzsche az emberi esztelen és komoly (ez nála is nagy szidalom!) cselekvést kritizáló és nevető művei közül kiemelkedik még A vidám tudomány (1882), az Ím-ígyen szólott Zarathustra (1884) és a Túl jón és rosszon (1886). Szellemi elborulása lassan bontakozik ki 1887-től az élesebb megfogalmazásokban és az egyre szétesőbb gondolatmenetekben az Erkölcs genealógiája (1887), A bálványok alkonya (1888), az Antikrisztus, az Ecce Homo, A hatalom akarása című írásokban. 1889. január 3-án, amikor azt látja, hogy egy bérkocsis kegyetlenül veri a lovát, sírva borul a ló nyakába. Elméje ekkor végleg megszűnik csillogni. Nietzsche filozófiájával a létet kívánja igazolni, és mindazt elítéli, ami szerinte a lét ellen hat, ami a gyengék védekezése az erősek ellen, s ennek kulcsa az erkölcs, a morál, mely lényegéből adódóan (hiszen arról szól, hogy gondolkodás, ellenkezés és vita nélkül teljesítsük a törvényt) elbutulást és elgyengülést hoz. „A kétely mint bűn. – A kereszténység a végső határig megtett mindent, hogy a kör bezáruljon, és már a kételyt is bűnnek minősítette. Valami csoda folytán ész nélkül bele kell vetnünk magunkat a hitbe, és aztán úgy úszni benne, mint a legátlátszóbb és legegyértelműbb közegbe: már az is bűn, ha egy pillantást vetünk a szárazföldre, ha arra gondolunk, hogy talán nem csak az úszás végett vagyunk itt, s ha kétéltű természetünk csak kicsit is mocorogni merészel! Jegyezzük meg mégis, hogy ez mint bűnös tevékenységet, a hit megokolását és az eredetéről való gondolkodást is kizárja. Vakságot és kábulatot akarnak és örökkön zengő éneket a hullámok fölött, amelyekbe belefulladt az ész.” (Hajnalpír 89)
1.508 Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881). A tragikus életű orosz író (apját a jobbágyai agyonverik, őt magát először halálra ítélik, majd – a kivégzés napján megváltoztatva az ítéletet – kényszermunkára vetik /1850-54/, amit 5 év kényszerű katonai szolgálat követ) műveiben az emberi cselekedetek individualista átértékelése történik meg. A szenvedés nemesít gondolatát odáig terjeszti ki, hogy szinte már nem is létezik számára olyan értékes egyén, aki ne szenvedett volna nagyon. Az ember csodálatos és végtelen lény, és bármi lehet belőle. De mi lesz? Emberei hiperaktívak, cselekedeteiket a végzet vezérli, melyek eredménye tragédia és bűnhődés. Legnagyobb alakjai eszmék megszállottjai, igazi lázas szellemi lények, gondolataik taglózzák le őket, mert a gondolatnak Dosztojevszkij számára mágikus ereje van. Dosztojevszkij gyilkosokat állít elénk, és bemutatja róluk, hogy a szó klasszikus értelmében nem gazemberek, hanem szerencsétlenek. Mint Kierkegaard-nál, nála is Krisztus az egyedüli menedék. Krisztus a szenvedők és a tragikus alkatok pártján áll, aki halálával maga is megszentelte a szenvedést. Ő a szenvedés vallását fogalmazza meg, ahol mindenki szenved mindenkiért. Balzac (D. mintaképe) kiváló megfigyelő, Dosztojevszkij azonban pszichológus, mégpedig Nietzschével együtt nagyobbak, mint az utánuk jövők együttvéve. Művészete a számkivetés utáni időkben bontakozik ki. A Megalázottak és megszomorítottak (1861), a Feljegyzések a holtak házából (1862), a Feljegyzések az egérlyukból (1863), A nagyváros homályából (1864) és a Bűn és bűnhődés (1866) még szárnypróbálgatások. Érett művei: A félkegyelmű (1868), Ördögök (1872), A kamasz (1875). Főműve A Karamazov testvérek (1880).
1.509 A nacionalizmus kora. Most már az érett kapitalizmus korában vagyunk, ahol a szabadjára engedett világ gőzerővel halad a nemzetek egymásra szabadulása és a gazdasági rendszer összeomlása felé. Ha nincs nemzeten belüli szabályozás, kaotikus viszonyok jönnek létre, ha nincs nemzetek közötti szabályozás, gazdasági összeomlás és háború következik. Márpedig ilyesmi nem létezett akkoriban. Súlyosabban esett a latban mégis a politikai hatalom és gazdasági hatalom felborulása. Ahogy Németország gazdaságilag fölemelkedett, nem osztottak neki lapot a politikai asztalnál, ami természetesen ostobaság. Ezért ez a szuperhatalom fogta magát, és nekiugrott a világnak, és ha nem jön a spanyolnátha… De a politikusok nem tanultak, ugyanazt a hibát még egyszer elkövették, aminek következtében Németország még egyszer, megszázszorozott erővel nekirugaszkodott, és szinte csak a véletlenen múlott, hogy ma nem tenyészetekben, rabszolgákként tengetjük életünk.
1.510 Felborult viszonyok. Egyértelműen látszik már a múlt század végén, hogy Németország, az Egyesült Államok és Japán olyan tempóban emelkedik föl, hogy az nemzetközi konfliktusba kell torkolljon a kiegyenlítődések végett. Hogy annak a hatalomnak a szava döntsön nemzetközi ügyekben, amelyik a legerősebb, az elengedhetetlen. Ugyanakkor nem elképzelhető, hogy a lemaradó hatalmak önként lemondjanak előjogaikról. Mindez az egyén fölemelkedésével és szabadjára engedésével nacionalista formát ölt mindenfelé. A leglehetetlenebb szerkezmény az Osztrák-magyar Monarchia és egy különös maradvány Franciaország politikai súlya a probléma másik góca. Anglia még tartja magát, de tisztán látszik, hogy egy Németországgal szemben konfliktusban önmagában napokat is alig bírna ki. Oroszországban a reformok elmaradása a fentiek mellett meglehetős természetességgel vezetett szocialista forradalomhoz. Jóllehet magát a puccsot csak néhány bűnöző hajtotta végre mindenfajta erőszak nélkül (a fő esemény ideje alatt pedig Sztálin bankrablásért börtönbüntetését töltötte).
1.511 Individualizmus. Amikor nacionalizmus korát mondunk, tulajdonképpen nacionalizmus és individualizmus korát kellene említenünk. A század elején ugyanis egyszer csak előlép a millió kötöttség alól az ember. Tulajdonképpen a tömegember, és mint tömegjelenség, de mégiscsak ez a népi individualizmus. Mindenki vele kezd el foglalkozni. Autót és fagylaltot gyártanak neki, szépségversenyeket rendeznek, rávezetik a hulladék-étkezés élményére (megalkotják a hamburgert, mindenfelé népszerű lesz a pizza), de az egészségre is felhívják a figyelmet, együnk müzlit, formáljuk alakunkat tornával, a kommunikációban nagy előrelépést jelent először a telefon elterjedése, aztán hirtelen a rádió és a TV. A zene az elitet szórakoztató hangzásból, de még a keringők közönségi világából is eljut a néger zenéig, vagyis a népzene nem népzenei fejlődéséig. Elkészül az első metró, felépülnek a felhőkarcolók. Az embereknek jogaik támadnak, méghozzá egyre inkább egyenlő jogaik, legyenek akár nők, akár négerek. (Pedig korábban a parlamentarizmust sem nekik – hanem nemesi érdekcsoportok kijátszására – találták ki.) A fizika és a biológia hatalmas haladást tesz. Meghódítják a világ utolsó rejtett zugait is, a sarkokat és a Himaláját. Meghal Viktória királynő (1901). A szecesszió, az expresszionizmus és a fauvizmus már jelzi a művészetekben bekövetkezett változásokat. Minden a közönségé, az egyéné lesz. A zene, a hírek, a tudományos felfedezések, a kényelmet szolgáló találmányok. Mindenből pénzzé degradálódik. Ezáltal hihetetlenül lecsökken az alkotások színvonala és értéke. A silány és a giccs mindig is létezett, de ilyen mennyiségben ilyen jó hírre verekedve még sosem láttuk.
1.512 Átmeneti szellemi alakok. Dilthey (1833-1911) az egész embert kívánta megragadni elvont okoskodás helyett; Franz Brentano (1838-1917), majd később Meinong (1853-1920) platonizmussal próbálkozik; William James (1842-1910) az amerikai pragmatizmus megalapítója; Simmel (1858-1918) szociológiát akar; Husserl (1859-1938) a szigorú filozófia-tudománnyal kísérletezik; Scheler (1874-1928) értéketikát fabrikál belőle. Rickert (1863-1936) Kantból érték-filozófiát alkot; Cohen (1841-1918), Natorp (1854-1924) és Cassirer (1874-1945) ismét Kant nevét tűzi zászlajára; Nicolai Hartmann (1882-1950) Kantot és Hegelt egyaránt vallja. Whitehead (1861-1947) és Russell (1872-1970) kiváló közös művükben természettudománnyal vegyítik a filozófiát. Wittgenstein (1889-1951) nem a műveletlen filozófus inkább csak okoskodik. Gottlob Frege (1848-1925), a halmazelmélet megalkotója, kiváló matematikus. (Belőle indul ki a Principia Mathematica is 1910-ben.) Mindannyiukat érdemes kézbe venni, egy pillanatra beléjük mélyedni, de azt is tudnunk kell, hogy ők mint egy szempillantás alatt elavultak, amint megjelent a Bécsi Kör.
1.513 A Bécsi Kör szaktudósokból, elsősorban matematikusokból áll, úgy mint Moritz Schlick (1882-1936), Otto Neurath (1882-1945), Rudolf Carnap (1891-1970), Karl Mengel, Kurt Gödel, és sokan mások. Programalkotó művük, a pozitivista színezetű, a gondolkodást a logikán keresztül külön filozófiai nyelvet alkotni próbáló és új filozófia-tudományt felépíteni szándékozó Tudományos világnézet 1929-ben jelent meg. Kritikusuk, Karl Popper (1902-) érdekes felvetéseket tett.
1.514 Yeats (1865-1939) bájos versei, Thomas Hardy (1840-1928) naturalistának szánt regényei, Shaw (1856-), Wells (1866-) és Sienkiewicz (1846-1916) elszántsága nem hagy mély nyomokat bennünk. Valamivel erősebb Thomas Mann (1875-), aki főleg a Varázshegy és a József és testvérei műveivel él. Rilke (1875-1926) viszont igazi költőfejedelem. A nőgyűlölő Strindberg (1849-) első olvasásra jó, de hamar kimerül. Csehov (1860-1904) azonban bírja. Sokkal letisztultabb író. James Joyce-ban (1882-1941) van valami, amit az Ulyssesben fellelünk, és az vonzó, és ugyanez megtalálható Samuel Backett-ben (Murphy, Molloy, Malone meghal) és Prouts-ban (1871-922) is, de különösebben sokat nem tudunk kezdeni vele. Cocteau (1889-) és Malraux (1901-), Hemingway (1899-), O’Neill (1888), Kundera és Hrabal közül csak ez utóbbi áll hozzám közel emberszeretetével és sima, gördülő stílusával. Viszont Bertold Brechtet és Dürrenmattot imádom. A Kurázsi mama és gyermekei a világirodalom talán legjobb drámája. De az, amit Dürrenmatt megvalósít Az ígéret, A baleset, A bíró és a hóhér, A megbízás, de főképp az Igazság-ügy című műveiben, az sem akármi.
1.515 Janet intézete mintájára Breuer létrehozza bécsi pszichiátriai klinikáját, amiből aztán egy új lélektan indul Freud, Jung, Adler és Reich révén. Egyikőjük sem jelentős, mert nem tudományos módon gondolkodnak, hanem a népszerűség hajhászása vezeti kezüket írás közben.
1.516 Karl Jaspers (1883-1969) filozófiája egy pszichológus gondolatait tükrözi, Max Horkheimer (1895-1973), Theodor Adorno (1903-1969) és Herbert Marcuse (1898-1979), majd később Jürgen Habermas (1929-) Frankfurti iskolájukban inkább szociológiai irányba tolja el a filozófiát. Habermas főműve, A kommunikatív cselekvés elmélete minden figyelmet megérdemel. Noam Chomsky (1928-) a nyelv igazi, értelmező elemzésével fejti ki hatását, amit Gilber Ryle A szellem fogalma című főművével még pszichologikus érveléssel is megfejel.
1.517 Martin Heidegger (1889-1976) nem biztos, hogy a 20. század legnagyobb, de az kétségtelen, hogy legnagyobb hatású filozófusa. Már első művével, a Lét és idővel korszakot alkot a jelenlétre helyezve a fő hangsúlyt. Író gondolkodóként sem akármilyen életművet hagyott maga után, de igazából egyetemi előadásai szenzációsak. Heidegger észrevette és megélte az ember belevetettségét a világba, ahol az oly fennen hirdetett egyén elvész a tömegben, és mint egyén már soha többé nem képes megjelenni. ’Das Man’ lesz. Az ember pedig beletörődik ebbe. Heidegger zsenije külön nyelvet teremt a fenti gondolatok egzisztenciálontológiai kifejtésére. Főműve, meglehetősen korán, 1927-ben jelenik meg
1.518 A film. A 20. század, de tulajdonképpen az egész történelem legkomplexebb művészeti kifejezési eszköze a film. Fritz Lang, Murnau és mások sokat tettek azért, hogy ez a médium ne csak Chaplin-féle idétlenkedések, hanem komoly érzelmek és gondolatok kifejezője is lehessen. Végül a film Bergman és néhol Bunuel művészetében elért azokba a magasságokba, amit kifejezésben máig nem szárnyalt túl. Közben Fellini elkészítette a 8 és fél című alkotását, Truffaut is remekműveket hozott létre, Hitchcock és Roman Polansky kiváló művészettel ijesztgette a nézőket, de ez utóbbi a Keserű mézben mást is bebizonyított; Woody Allen pedig több gyengébb próbálkozás után 1977-ben megalkotta az Annie Hall-t, ami máig legjelentősebb alkotása. A film tehát sok mindenre alkalmas, de az izgalom vagy izgalmasság a népszerűbb alkotások alapelemévé lett mindörökre. Sergio Leone a Volt egyszer egy Amerika-ban és William Penn A misszouri fejvadászban megpróbálta a gondolatiságot a kalandossággal ötvözni. A filmek népszerűségét tekintve, próbálkozásuk megbukott, ha az alkotást magát nézzük, remekművet hoztak létre mindketten.
1.519 Luis Bunuel (1900-1983). Bunuel szürrealista és dokumentalista. Első filmjei hatalmas botrányt kavartak (Andalúziai kutya /1929/, Aranykor /1930/.) Későbbi korszakában több kiváló alkotás születik, hogy csak néhányat említsünk: Nazarín (1958), Öldöklő angyal (1962), Oszlopos Simeon (1964), A nap szépe (1966), Tejút (1968), Tristana (1969), A burzsoázia diszkrét bája (1972), A szabadság fantomja (1974), A vágy titokzatos tárgya (1977).
1.520 Ingmar Bergman (1918-). A filmtörténet legnagyobb alkotásáig, A hetedik pecsét-ig (1956) még Bergman művészeti fejlődősében is hosszú út vezet, de a jelentős alkotások inkább ez után születnek. Közülük kiemelném a következőket: A nap vége (1957), Tükör által homályosan (1960), Úrvacsora (1961), A csend (1962), Persona (1965), Szégyen (1967), Suttogások és sikolyok (1971), Jelenetek egy házasságból (1972), A varázsfuvola (1974), Színről színre (1975), Őszi szonáta (1977), Fanny és Alexander (1981/82).
1.521 A 20. század legjelentősebb gondolkodói között kell említenünk a leheletfinom megkülönböztetések zseniális embereit, A filozófia transzformációja íróját, Karl-Otto Apelt (1922-) és az Igazság és módszer szerzőjét, Hans-Georg Gadamert (1900-2002).
1.522 A 20. század legnagyobb zsenijei mégsem az írók és a filozófusok, hanem a fizikusok. Max Planck (1858-1947), Werner Hesenberg (1901-1976) és Erwin Schrödinger (1887-1961), akik mai valóságértelmezésünk megalkotói. Schrödinger óta tudjuk, hogy ha léteznek is egyedi események a világban, azokkal nincs mit kezdenünk, mert vizsgálni kizárólag a tömegjelenségeket vagyunk képesek, és valóság-értelmezéseink legjobb esetben is statisztikai valószínűséget adnak eredményül. Az egyedi jelenségekről nem tudunk és nem is tudhatunk semmit. Ma már tiszta minden a modern tudományban járatos ember előtt, hogy nem léteznek természettörvények, vagy ha mégis, mi mit sem tudunk róluk. Valamennyi egyenletünk pontatlan, és szükségszerűen az, hiszen a valóság vizsgálatára az ember szervei nem alkalmasak. Túl primitív az agyunk, lassan és nem eléggé komplex módon tudunk csak gondolkodni. Ezért is alkotta meg Neumann János a számítógépet, hogy az ember a karját képes legyen megtoldani egy lépéssel. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy élhettek eleink számítógép nélkül. De vajon meddig terjedhet így, még gépi segítséggel is az emberi tudás? A nullától képesek lehetünk ezáltal lényegesen elmozdulni? Vagy ne nevezzük nullának a közelítéseknek az aktuális szintjeit? Mit segíthetnek az olyan kollaborációs eszközök, mint a 90-es években elterjedt Internet? Milyen akcelerációs tényezővel kell számolnunk ezáltal?
1.523 A film és a filmes trend. A film tovább hódít, a nagy rendezők nagy filmjei (Isten, a nyomor, az élet célja és rejtelmei témáinak feldolgozásai) után a már említett vegyítések következnek. Két korábbi példánk szerint A Volt egyszer egy Amerika-ban (Once upon a time in America) az emberi kíváncsiság érhető tetten, valamint a nyugati és a keleti szemlélet összevetése, hogy mit kell elérni az életben. A misszouri fejvadász (The Missouri breaks) a földön járó ember, a kis bűnöző, és a gyakorlati élettől elrugaszkodott fejvadász végrehajtandó feladatokkal teletűzdelt látásmódját és életszemléletét veti össze. Végül az Annie Hall egymás szellemi megalkotásának és elviselésének a témáját fejtegeti. Bergman az emberi hidegséggel és az emberi egymásra vonatkozás lehetetlenségével vív közelharcot, valósággal a zsigerekben vájkálva.
1.524 A szellem. Az átmeneti figurák már jelezték, hogy nehéz lesz ebben a században jelentős gondolkodót találnunk, és bár valóban az, azért éltek és alkottak néhányan. Mindenekelőtt a szociológiában: Durkheim és Max Weber, később a már említett Frankfurti iskola jeles alakjai, Scheler, Bourdieu és Luhmann; Claude Lévi-Strauss megalkotja a kultúr-antropológiát (Malinowski és Radcliffe-Brown kidolgozza a rendszert), Konrad Lorenz a humánetológiát; a filozófiában néhány neopozitivista alkot érdekes, de időleges csoportosulást. Egy meglehetősen markáns tudományos felfutást tapasztalhatunk a Második Világháború végéig, és onnan hanyatlás a 90-es évekig.
1.525 Visszahatás. A Második Világháborúnak sokkal jelentősebb a visszahatása, mint maga az esemény tartalma. Talcott Parsons és John Maynard Keynes elvein államkapitalizmus épül (alig véve figyelembe Schumpeter sokkal innovatívabb, haladóbb gondolatait). Lágerek lépnek működésbe a fejlett világ egészében mindenhol. Az Egyesült Államok és Oroszország kettéosztja a világot. Közben az emberek az 50-es, 60-as évek kábulatából a 70-es évek hippi mozgalmába esnek. Ekkor kezdődik Japán közreműködéssel egy minőségi forradalom. Onnan egy diszkó-őrület jelzi a menekülés lehetetlenségét, (a gazdaságban ez a piacok beszűkülésének időszaka, ahol megfogalmazódik az igény a takarékossággal kapcsolatban), hogy a 90-es évek totális szabadságában és káoszában oldódjon fel az elinternetesedett világ.
1.526 Gondolkodás. A század második felére a szaktudományok felértékelődését látjuk, hiszen a szociálpszichológia, valamint az élőlények viselkedésével és biológiájával foglalkozó tudományok összessége alkotta a század második felében a legjelentősebbet.
1.527 Egy másik évezred. A 90-es évekkel kezdődött minden. Hirtelenjében vége lett a nacionalizmus évszázadának, megszűnt a világ kettéosztottsága és megjelent az Internet. Az eddigi híres valóság elvesztette jelentőségét a virtuális valóság, a világ új igazi értelme mögött. Még a ’bejárni dolgozni’ és a ’barátokat szerezni’ hagyományos fogalmai is teljesen átértékelődtek.
1.528 A számítógép és a mobil kommunikáció. Már vitán felül áll az információs társadalom győzelme a hagyományos világ felett, a virtualitásé a valóság felett. A kérdés nem az, hogy mit hoz a tudomány, hanem hogy akármit hoz is, mi bármit meg tudunk valósítani a virtualitásban. A számítógép és a mobil kommunikáció jelenti az alapokat, rájuk épül az új világ, az új társadalom, aminek kulcsszava a rugalmasság.
1.529 A tanulás. A tanulás nem jelent többé iskolába járást, egyáltalán memoriter holmit, hanem az új elsajátításának képességét, megújulási és tudás megújítási képességet, az új feltételekre való átállás gyorsaságát és teljességét. A komplex gondolkodás, a lehetőségek meglátásának és gyors kiértékelésének készségének kifejlesztését.
1.530 Befektetés. A befektetés a biznisz világának a kulcsa. Értelme alapjaiban változott meg az ezredforduló közeledtével. Ahol a pénz nagyobb hasznot hoz, ott a helye. A mérlegelés ideje pedig minden pillanat. Amint változás áll be, a pénznek azonnal a jobb befektetés helyére kell áramolnia. A késlekedésben órák, sőt percek (néha másodpercek) is megengedhetetlen károkat és veszteségeket okoznak. A nyereség napi szintre költözött. A hosszú távú befektetéseknek nincs értelmük. Minden pénznek a tőzsdén és nem a pénzintézeteknél a helye.
1.531 Fejlesztések. A fejlesztések ma már nem kifizetődőek, csak ha évekre szóló előnyt jelentenek, vagy ha az eladott licenszek hatalmas megtérülést hoznak.
1.532 Internet. Az Internet persze csak egy szimbólum, ami az élet újfajta élésének a módját jelöli. Gyermeki- és játékvilág van születőben, ahol a jobb játékos nyer, és ahol a győzelemről szól minden.
1.533 A játék. Az új évezred alapstruktúrái a számítógépes játékokra épülnek, ahol az ember egyre élesebb küzdelemben vesz részt, mindig tovább kell lépnie, ahol nem adhatja fel a harcot, de még a figyelme sem lankadhat egy pillanatra sem, és ahol egyedül a győzelem a fontos. Igen, és ahol van Restart és Load Again. Ahol újra lehet játszani mindent, vissza lehet pörgetni az eseményeket, ahol létezik az Undo és Cancel gomb. Igen, és ahol több élete van az embernek.
1.534 Ez egy nagyon veszélyes játék, mert teljesen eltörli a valóságos feltételeket, és olyanokat állít a helyükbe, amelyek a való életben maradéktalanul nem érvényesülhetnek. Ugyan az élet nagyrészt átalakul az új feltételek szerint (ma már könnyen elfogadja az ember a ’kezdjük elölről’ felszólítást vagy a ’skip’ valamint a ’cancel’ lépést szinonímáit). Nincsenek életre szóló kapcsolatok, minden változik. Ma már semmi sem végleges, és értelmesen semmi nem is értelmezhető annak.
1.535 A film. A játék mellett a film, a játékos film, a játékfilm érdemel még figyelmet. A 90-es évek közepétől mondható el, hogy mindazok a feltételek rendelkezésre állnak, amelyek ahhoz szükségesek, hogy tehetséges rendezők meglehetősen egyszerű eszközökkel is képesek legyenek – ha megfelelő ötlet birtokában és erejük teljében vannak – kiváló alkotásokat létrehozni. Ezáltal manapság szinte minden évben születik 2-3 ilyen remekmű. Az Ösztön (Instinct): fosztogatók volnánk, és illúzióink rabjai kérdése, valamint az Amerikai szépség (American beauty): vajon meglátható-e az ember és van-e helyük az emberi dolgoknak ebben a kirakat-életben kérdését ezek közé sorolom. Ugyanide kerülhet a Ponyvaregényben (Pulp fiction) bemutatott kicsi emberek világa, a kis bűnözők, kis hibák, kis harcok, kis magunkra eszmélések, amiken szó szerint minden múlik. A kor legnagyobb alkotása mégis a Született gyilkosok (Natural born killers), akik átlagemberek létére iszonyatosan viselkednek. Olyan gondolataik támadnak (talán a sok TV-nézés miatt?) és olyan meggyőződésük lesz, mely nem reális, amiknek csak a virtualitásban van helyük. A virtualitás eddigi legjobb filmbeli megfogalmazására pedig az ugyan eléggé gondolatszegény, mégis elgondolkodtató Matrix-ban került sor.
1.536 Következmények. Ez egy nagyon kiterjedt fejtegetés lehetne, de egy-két példát említve az amerikai divat, a gyerekek szüleik ellen viselt pereinek nagy száma a gyermekvállalás ellen hat. A realitás második természetünkké lesz a virtualitás világa mögött, mert sokkal könnyebb eredményt elérni a Net-en, mint a valóságban. Megtanul az ember webes felületen kielégülni. A termelés a szegényebb országokba való áttétele a gazdag országoknál virtuális kiszolgáltatottságot eredményez. A hajdan titkos technológiai újítások felszabadítása (manapság már szinte a közönségnek fejlesztése) iszonyatos erőket rendel az átlagemberek hatalmába.
1.537 Másfajta következmények. Szerencsére másfajta következményeket is magában rejt az új technológia. Ez pedig az ellenőrzés. Bárkiről szinte bármilyen adat összegyűjthető manapság az elektronikus média használatának függvényében. (Egyébként is, de az előbb említett megkönnyíti az adatok kezelését és ’általános megfigyelések’ végzését). Ilyen például a fogyasztói szokások vizsgálata. Ki néz gyerekpornó filmeket, ki szado-mazót. Ki érdeklődik kábítószerek termesztése vagy a velük kapcsolatos törvényi rendelkezések és ellenőrzési módok iránt stb. Ki nekrofil. Hamar kiderül rólunk, hogy mire is számíthatnak tőlünk, és ez nagy hatalmat ad fölöttünk mások kezébe! Mindez nekünk jó, a bűnözőknek rossz.
1.538 A bűnözés megszüntetése. A legfontosabb eleme a fejlődésnek egyértelműen a bűnözés teljes megszüntetésének a nyilvánvaló lehetősége. Nem kell mást tenni, mint ledarálni az összes készpénzt. Innentől csakis kizárólag bankkártyával lehet fizetni, méghozzá úgy, hogy az az adóhatóság rendszerén is átfusson. Ez egyfelől eliminálja az adóbevallásokat, másfelől teljesen ellenőrizhetővé teszi a pénzmozgásokat. A kábítószerért is csak úgy lehet majd fizetni, ha a fogyasztó megadja a neppernek a bankkártyaszámát. Ha meg nem, akkor odaadja neki az autórádióját, már ha elfogadja tőle az illető ezt a nevetséges fizetőeszközt. A politikai korrupció is egy csapásra megszűnik, mert a pénzmozgások figyelemmel kísérése és az elektronikus rendszerben leadott pályázatok adatainak nyomonkövethetősége kizárja a visszaéléseket (mivel nincs belesés a konkurens ajánlatokba). Hogy mindent ki lehet játszani? Talán igen. De ne feledjük az alapvető különbséget. A digitális világban mindennek nyoma van, a számtalan helyre és random mentések miatt pedig egy okosan szerkesztett rendszerben gyakorlatilag eltüntethetetlen nyoma, márpedig ez egy teljesen új feltételrendszer! Ha csupán a bűnözés megszűnése lenne a digitalizálódás hozománya, én szinte bármilyen negatívumot el tudnék viselni ez egy előny miatt.