Gondoljuk meg, hogy mi egy olyan fajról beszélünk, aminek semmi jelentősége, semmi magasabb értelme, oka, jövőbeli feladata, bármi, ami magamagán túlmutató volna. Szabad az ilyeneket kizsigerelni, a múlt elavult intézményeinek feláldozni, mint a rendőrség jelenlegi működése, az államegyházak, a katonaság, az ellenőrző és politizáló testületek... Ez utóbbinak maga a létjogosultsága is erősen kérdéses, mert az EU-ban az önálló nemzeti jogalkotás az eliminálandó holmik közé tartozik (felszámolásuk folyamatban), de ugyanúgy az önálló pénzügypolitika és egyebek. Elegendő volna egy fejlett EU tag intézményeit és jogrendszerét átvenni, akár még az aktuális intézkedéseket is szolgaian lekövetni. Mert ugyan ki volna képes egy tízszeres létszámú, többszörös fejlettségi szintű országot a maga elmaradott humán anyagával okos intézkedésekben túlszárnyalni. (Sőt, jól tudjuk, hogy itt még a gyorsuló ütemű lemaradás sebességének mérséklése is megoldhatatlan feladatként tornyosul.) Minek ezeket a jobbára csak a lopásban jeleskedő semmirekellőket fizetni? Nem volna érdemesebb egy sikeres csapathoz csatlakozni, még ha amolyan kiskerületként, vidéki rokonként is? Ha legalább a lopások megszűnnének (vagy mérséklődnének az állami bevételek felére mondjuk), az mérhetetlen előnyökkel járna, megsokszorozná az erőforrásokat, na és inspiráló is volna. Ámde milyen nemzeti jelleg szűnne meg ezáltal a korrupción és tolvajláson kívül? Ugyanazt a táncot táncolhatnák ezután is, a tájszólás éppúgy megmaradna, meg a zsíros ételek se mennének veszendőbe. A politikai harcoknak persze nem volna hely, de hát az nem is hiányozna az ország döntő hányadának, úgy hiszem. A nemzeti jellegnek semmi köze a politikusokhoz, jogászokhoz és közgazdászokhoz (érdekes módon és egészen hihetetlenül ez utóbbiakból van a legkevesebb a politikában, holott a pénzek elosztásáról szól a politika...). A jó gazdaság elengedhetetlen, alacsony elvonás és okos gazdálkodás mellett (a megmaradt területeken), amikor sok pénz marad az egyéneknél, hogy végre saját belátásuk szerint használhassák fel a saját pénzüket, tovább él a nemzeti kultúra, méghozzá annak eleven része. Minek a régi ballasztok!? De ami továbbra is értékes – hiszen az egyének áldoznak művelésükre, gondozásukra – az megmarad, sőt gyarapszik, aminek pedig tűnnie kell, az elpusztul. Az eleven népek élő kultúrája így néz ki, de az egyes politikusok által kultúrának tartott motívumok erőltetett életben tartása semmis, ugyanis pénznyelésen kívül egyáltalán nem tud egyebet. Márpedig az olcsó cirkuszi mutatvány csupán.
De akkor mi van a kultúrák eltűnésével, a globalizációval és hasonlókkal? Hát, ha az embereknek nem kell a kultúrának nevezett vacak – már amit egyesek kultúrának neveznek – akkor annak el kell tűnnie, és minél előbb, annál jobb. (Aki meg akarja őrizni, az tegye, de ne azok pénzéből, akik erre maguktól egyáltalán nem áldoznának.) Ami értékes – az ember számára -, az úgyis fennmarad, és ez nem afféle determinizmus, hanem csak annak kijelentése, hogy az érték mindig helyi értékkel bíró holmi, lokálisan érvényes, és igazán fölösleges például az olyan ádáz tulajdonságokat, mint a vérfürdő rendezés (ami a történelem legnagyobb részében az erények erényének számított!) fenntartani, vagy ugyanígy a vallást, mert hogy az történelmünk része, ha nem is szép, de legalább gyilkos, ádáz, erőszakos, brutális része. Mindkettő az, de mindkettő elavult. Aki nem így gondolja, az őrizgesse csak, és áldozzon fenntartására, aki viszont nem így érzi, attól ne lopják el a pénzt ilyesmikre.
Az individuális kultúra egyetemes jelentőségek híján a helyi és pillanatnyi igényeknek való megfelelést jelenti. Az egyén védelme pedig a jogintézmények feladata, és ott nem is történik dinamikus változás, leszámítva az egyenlő jogok valós megteremtését, ami még várat magára, és amiben igen fontos volna az előrelépés.
2007. október 14., vasárnap
Távlatok
Ami nyilvánvalóan látszik, az a technikai fejlődés, ami egyfelől az ember szórakozását és munkáját elősegítő eszközökben csúcsosodik ki, másfelől az egyén ellenőrzését valósítja meg egyre magasabb szinten. Ugyanilyen fejlődés előtt áll a humán szocialitás, ami a mai (pontosabban a múltbeli, hiszen ilyesmi ma is már csupán szavakban, kvázi létezik) jelleg teljes eltűnését jelenti. A nemzet, a vallás, a klubokhoz tartozás tökéletes degradációjáról van szó, amit a virtuális társaságok, érdek- és érdeklődési csoportok alakulása vált majd fel (és ilyen értelemben tovább élnek majd mind a fenti formációk is). Jellemzőjük a megkülönböztetés és a harc lesz, de nem a végső. Küzdeni fognak a hívőkért, ádáz és véres harcot vívva egymással. (Remélhetőleg megszűnik az állami támogatottságuk is, így az marad, amit a hívek vagy tagok adnak.) Minden nem emberszabású holmi eltűnik majd, csak ami érdekes vagy szórakoztató az ember számára, az egyes ember számára, az marad fenn. Ha a népi tánc az, akkor az is, ha azonban nem, marginalitásra ítéltetett. Egyének és csoportok finanszíroznak majd mindent, és így a globális törekvéseknek a kereteit az együttműködő csoportok, a leszabályozott diskurzusok adják idővel (ha ugyan sikerül kitalálni azokat a kereteket, amelyek között egy tökéletesen szabad diskurzusban mindenki úgy érzi egyszer, hogy az ő érdekeit is szolgálják a közös törekvések, illetve, hogy konkrét beleszólása van a dolgokba). Remélhetőleg a politika is átalakul majd az előbbiek szerint.
A nagy degradáció
Itt most nem a kontraszelekcióra gondolunk, ami részben egy jellemző természeti jelenség, amit az ember csak még jobban elterjesztett – saját magát illetően is. A nagy degradációval jelen esetben a természet működésének legalapvetőbb sajátosságára, és ennek az elvnek az emberi kiiktatására utalunk, nevezetesen ’az egyén semmi, a faj minden’ elvére, ami lehetővé teszi a silány rendszeres kiiktatását. Az ember esetében viszont már nem. Hogy a folyamat mikor kezdődött, nem tudjuk. Talán az első bandavezér, vagy arra is alkalmatlan varázsló megjelenésével. Annyi bizonyos, hogy tömeges előállításuk a kiváltságosok kasztjának megjelenésével kezdődött, és szinte az egész világra a rabszolgaság intézményének eltörlésével egyfelől, a nemesség betiltásával másfelől tetőzött. (Persze ugyanerről szólt a nemesség is korábban, csak kicsiben.) A demokratikus intézmények elvileg kifejezetten erre teremtettek (természetesen semmi közük hozzájuk, hiszen maguk a demokratikus intézmények is csak teoretice, illuzórikusan, látszatként léteznek). Valójában még a II. világháborúban is tömegeket áldoztak fel az eszme oltárán, méghozzá tömegként, nem egyének gyülekezeteként, de utána, még a 60-as években is a demokrácia fellegvárának tekintett USA-ban is atomkísérleteket végeztek tízezreken, amerikaiakon, fiatalokat és terhes nőket téve ki atombomba-robbantások közvetlen hatásainak, hogy vizsgálhassák a konzekvenciákat, aztán a vietnámi-háború... Szerencsére a 3. évezredre ilyesmi már bajosan elképzelhető a fejlett világban, és ez nagy eredmény. (Jó, ez egy bárgyú beszólás volt, de hát néha én is ellankadhatok.) Hamarosan lesznek egyéni gyógymódok, egyéni gyógyszerekkel és gyógyászati eljárásokkal, gén szintű egészségvizsgálat és egészségmegőrzés, valamint kezelés. Ugyanakkor hogy az állam kevesebbet, a jelenleginél összehasonlíthatatlanul kevesebbet vegyen el az egyénektől (a jelenleginek akár 2-5 százalékát csupán), valamint hogy még erről a kis elvonásról is az egyének maguk (persze tömegével, szavazva) rendelkezhessenek, annak nem látom még a kezdeményeit sem, pedig technikailag megvalósítható volna – ráadásul jóval könnyebben és olcsóbban, mint a fent nevezett genetikai holmik –, de az akarat, az újraelosztás fölötti döntés visszarendelése az illetékesekhez, az adófizetőkhöz, a választókhoz, ez az akarat hiányzik alapvetően.
A természet ugyanakkor nem ismer egyént, fogalma sincs az egyéni akaratról, ambícióról, az szaporodást ír elő minden szaporodni képes egyed számára, az az erőforrásokért való ádáz harcot rója az egyedekre, tekintet nélkül egyéb szempontokra. Az ember ugyanakkor minden egyes egyént félt és óv, ami végső soron a faj kipusztulásához vezet. Hogy melyik a jó, az megint nehéz kérdés, de én hajlok arra, hogy ez a kontraszelektív, fajellenes, minden egyént óvó rendszer a jó. Az erőszakos, a mindenen túli óvás értékét azonban kétségbe vonom. Mert miért baj az, ha valaki iszik vagy drogozik? Mi lehetne belőle, ha nem tenné? Jó állampolgár, jó adófizető, meg ilyenek. De hát ez társadalmi érdek, és bizonyos értelemben egyénellenes. Ugyanígy a társadalmi intézmények zöme. Brutálisan egyénellenes! Az egyén nem akar adót fizetni (még ha a részben, vagyis egyes elemeiben, mint pl. a közrend védelme és az egészségügyi ellátás biztosítása miatt érdekében is állna az adófizetés, vagyis egy pártatlan szerv működtetése, mert alapvetően magánbiztosítási formában mindezek működtethetőek lennének), az egyén nem akar katonáskodni, elvont, egyre jelentéstelenebb fogalmakért (mint a haza és haladás meg egyebek) az életét kockáztatni, az egyén nem akarja, hogy a rendőr ok nélkül megállíthassa, hogy bírósági engedély nélkül behatolhasson a lakásába, hogy az ő pénzével a politikusok szabadon bánjanak, hogy számára el nem ismert felekezetek és egyházak részesüljenek az ő nehezen megkeresett pénzéből és pompás épületeket húzzanak belőle annak legnagyobb dicsőségére, akit az adott egyén egyébként el nem ismer stb. Ne áltassuk magunkat, az egyén nem szociális lény, mint pl. a hangyák. De a szocialitás és egyéb borzalmak is ráerőszakolhatóak, mint a kutyákra is bizonyos viselkedésminták, pitizések, és ugyanúgy idomítható mindkettő. A humán szocialitás nem is jelent egyebet.
Minden bizonnyal ugyanakkor elképzelhető egy ennél sokkal szabadabb rendszer, minimális elvonással. Ugyebár csak a pártatlanságukat lényegükként tudó intézmények fenntartása elengedhetetlen és az esélyteremtés, esélykiegyenlítés. Az összes többi egyéni szándékok és lehetőségek szerint működtethető. (Persze lehet arányosítással segíteni a rettentő anomáliákon.) Aki egyáltalán nem akar egészségbiztosítást fizetni, az nem is kaphat semminemű ellátást (vagy ahogy utaltunk már rá, csak bizonyos szintű ellátást kap – ez már régóta létezik az USA-ban). Aki nem fizet a tűzoltóknak, annak a házát hagyják majd leégni stb. Így mindenki maga döntheti el, milyen szintű szociális biztonságot akar. De persze ezzel együtt jár az adók elképesztő mérséklése is (mint mondottam, a jelenlegi szint 2-5 százalékáig akár). Ma Magyarországon 2 millió munkavállalóból 800 ezer állami alkalmazott, 60 ember tart el 40-et, aki ellenőrzi őt, beszedi a pénzt tőle, nyomoz utána, és azt keresi, mit követett el, hogy jól megbüntethesse. Ez az arány több mint nevetséges. 60 emberre 1-ellenőrnek sem szabadna jutnia! Az informatika korában erre nem is igazán volna szükség, de hát akkor óriásira nőne a piaci kiszolgáltatottság. Igen, de ez előbb-utóbb így is, úgy is elkerülhetetlen, csak éppen ez a rettenetes apparátus drasztikusan csökkenti az aktuális dolgozók versenyképességét a piacon, mert az igen magas elvonás nem éppen a vonzó befektetői jelenségek közé tartozik.
Olyan rendszer még nem létezett, ahol mindenki szinte egyenlő esélyekkel indul, és a befektetett munka, valamint a szándékok és a tehetség döntené el, hogy mire viszi. Márpedig ez az igazi demokrácia, nem pedig az elosztás diktatúrája, a kontraszelektív eljárások érvényesítése és elterjesztése, mert az retrográd, ember- és egyénellenes, haladásellenes. Márpedig nincs olyan sok időnk, hiszen a világ egy komoly borulás előtt áll, amit nem borúlátásból mondok, hiszen én hiszek a működő rendszerekben, sőt csakis abban hiszek. Nem azért, mert olyan még nem volt, hogy sehogy sem lett volna, hanem, mert a működő rendszerek általában felülkerekednek a működésképteleneken. A sebesség azonban nagy kérdés.
A természet ugyanakkor nem ismer egyént, fogalma sincs az egyéni akaratról, ambícióról, az szaporodást ír elő minden szaporodni képes egyed számára, az az erőforrásokért való ádáz harcot rója az egyedekre, tekintet nélkül egyéb szempontokra. Az ember ugyanakkor minden egyes egyént félt és óv, ami végső soron a faj kipusztulásához vezet. Hogy melyik a jó, az megint nehéz kérdés, de én hajlok arra, hogy ez a kontraszelektív, fajellenes, minden egyént óvó rendszer a jó. Az erőszakos, a mindenen túli óvás értékét azonban kétségbe vonom. Mert miért baj az, ha valaki iszik vagy drogozik? Mi lehetne belőle, ha nem tenné? Jó állampolgár, jó adófizető, meg ilyenek. De hát ez társadalmi érdek, és bizonyos értelemben egyénellenes. Ugyanígy a társadalmi intézmények zöme. Brutálisan egyénellenes! Az egyén nem akar adót fizetni (még ha a részben, vagyis egyes elemeiben, mint pl. a közrend védelme és az egészségügyi ellátás biztosítása miatt érdekében is állna az adófizetés, vagyis egy pártatlan szerv működtetése, mert alapvetően magánbiztosítási formában mindezek működtethetőek lennének), az egyén nem akar katonáskodni, elvont, egyre jelentéstelenebb fogalmakért (mint a haza és haladás meg egyebek) az életét kockáztatni, az egyén nem akarja, hogy a rendőr ok nélkül megállíthassa, hogy bírósági engedély nélkül behatolhasson a lakásába, hogy az ő pénzével a politikusok szabadon bánjanak, hogy számára el nem ismert felekezetek és egyházak részesüljenek az ő nehezen megkeresett pénzéből és pompás épületeket húzzanak belőle annak legnagyobb dicsőségére, akit az adott egyén egyébként el nem ismer stb. Ne áltassuk magunkat, az egyén nem szociális lény, mint pl. a hangyák. De a szocialitás és egyéb borzalmak is ráerőszakolhatóak, mint a kutyákra is bizonyos viselkedésminták, pitizések, és ugyanúgy idomítható mindkettő. A humán szocialitás nem is jelent egyebet.
Minden bizonnyal ugyanakkor elképzelhető egy ennél sokkal szabadabb rendszer, minimális elvonással. Ugyebár csak a pártatlanságukat lényegükként tudó intézmények fenntartása elengedhetetlen és az esélyteremtés, esélykiegyenlítés. Az összes többi egyéni szándékok és lehetőségek szerint működtethető. (Persze lehet arányosítással segíteni a rettentő anomáliákon.) Aki egyáltalán nem akar egészségbiztosítást fizetni, az nem is kaphat semminemű ellátást (vagy ahogy utaltunk már rá, csak bizonyos szintű ellátást kap – ez már régóta létezik az USA-ban). Aki nem fizet a tűzoltóknak, annak a házát hagyják majd leégni stb. Így mindenki maga döntheti el, milyen szintű szociális biztonságot akar. De persze ezzel együtt jár az adók elképesztő mérséklése is (mint mondottam, a jelenlegi szint 2-5 százalékáig akár). Ma Magyarországon 2 millió munkavállalóból 800 ezer állami alkalmazott, 60 ember tart el 40-et, aki ellenőrzi őt, beszedi a pénzt tőle, nyomoz utána, és azt keresi, mit követett el, hogy jól megbüntethesse. Ez az arány több mint nevetséges. 60 emberre 1-ellenőrnek sem szabadna jutnia! Az informatika korában erre nem is igazán volna szükség, de hát akkor óriásira nőne a piaci kiszolgáltatottság. Igen, de ez előbb-utóbb így is, úgy is elkerülhetetlen, csak éppen ez a rettenetes apparátus drasztikusan csökkenti az aktuális dolgozók versenyképességét a piacon, mert az igen magas elvonás nem éppen a vonzó befektetői jelenségek közé tartozik.
Olyan rendszer még nem létezett, ahol mindenki szinte egyenlő esélyekkel indul, és a befektetett munka, valamint a szándékok és a tehetség döntené el, hogy mire viszi. Márpedig ez az igazi demokrácia, nem pedig az elosztás diktatúrája, a kontraszelektív eljárások érvényesítése és elterjesztése, mert az retrográd, ember- és egyénellenes, haladásellenes. Márpedig nincs olyan sok időnk, hiszen a világ egy komoly borulás előtt áll, amit nem borúlátásból mondok, hiszen én hiszek a működő rendszerekben, sőt csakis abban hiszek. Nem azért, mert olyan még nem volt, hogy sehogy sem lett volna, hanem, mert a működő rendszerek általában felülkerekednek a működésképteleneken. A sebesség azonban nagy kérdés.
Az élet jelensége
Mit tudunk?
Azt például, hogy nagyon nehéz laboratóriumban életet előállítani olyan helyzetből, amikor csak atomok és egyszerű vegyületek állnak rendelkezésre.
Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy az élet bizonyos formái képesek különböző eszközökön egészen nagy távolságokat úgy beutazni, hogy virulenciájukat ne veszítsék el.
Végül azt tudjuk, hogy 200 milliárd nap és legalább százszor annyi bolygó van csupán a Tejútrendszerben, vagyis húszezermilliárd életre alkalmas objektum, ami milliószorosa a lottóötös valószínűségének. Még ha nincs is más világegyetem, csak az, amelyet érzékelünk, akkor is további százmilliárdos szorzóval kell ellátnunk a galaxisok számát illetően előzőleg adódott számainkat. Így, együttvéve pedig már 99,9999999999999999999999999999999999999999999999999999999 százalékos valószínűségről vagy még magasabbról kell beszélnünk az élet dolgában. Persze más kérdés az adott időpillanatban való élet, és hogy az élet milyen formája az, ami a különböző helyeken megtalálható, és vajon szén alapú-e. Igen valószínűtlen például, hogy máshol az élőlényeknek szemük legyen, mivel az egy igen primitív szerv, a rádióhullámos, mikrohullámos kommunikáció és adatgyűjtés is sokkal fejlettebb és probábilisebb. Az emberi intelligencia pedig annyira fejletlen és az agykapacitás, tárhely, gondolkodási sebesség, komplexitási készség olyannyira primitív, hogy teljes mértékben vélhetetlen (józan ésszel, és nem elborult, bigott aggyal legalábbis), hogy máshol ilyen, pontosan ilyen vagy eléggé hasonló lények lennének. (Már pusztán ez elárulja az ufóhívőket, mennyire hazug világban élnek.) A közlekedésre is az egyik legalmatlanabb eszköz a láb, a két láb pedig egyenesen katasztrofális. Egy fejlett lény bizonyára bogárszerű, pókszerű, 6 vagy 8 lábú, esetleg lökhajtásos, 2 fejű, mert így sokkal biztonságosabb sérülés esetén az idegi működés folytatódása, de ez is csak egy kép voltaképp (és igencsak fantáziátlan, földhözragadt).
Sajnos Darwinnak szinte semmiben nincs igaza. Nem a legalkalmasabb fejlődik ki, és nem is az marad meg. Nekünk ez jutott, de remélhetőleg máshol az intelligencia szerencsésebb csomagolást kapott, és sikeresebben is működik. Ha pedig olyanfajta intelligenciák működnek mindenfelé, amelyek nem válnak pusztítóvá (bár mi a földi agyacskánkkal ilyet még elképzelni sem tudunk), akár a természet legtöbb élőlényénél, akkor ők a legszerencsésebbek. Olyan intelligencia amúgy sem elképzelhető, amely egy afféle bonyolult (bár a hiedelemmel ellentétben ki kell jelentsük: nem bölcs) rendszert, mint a természet, irányítani tudna, sőt javítani a folyamatait, márpedig akkor nincs is ilyenre szükség. Hozzá kel tegyük azonban Neumann után szabadon, hogy a verseny és az együttműködés együtt jobb, mint vagy az egyik, vagy a másik külön. Tehát kell az erős egoizmus, a brutális önérdekhajhászás, de a tiszta szem is, amely látja az időleges szövetkezések előnyeit. Egy szuperfejlett lényt effélének képzelek, semmiképpen nem érzelgősnek, hiszékenynek, vallásosnak, mint amilyen az ember.
Fogjuk fel egyszer s mindenkorra, hogy nincs szükség az emberi értelemben vett újítva alkotó intelligenciára a világegyetemben! Ránk pedig – buta, beképzelt lényecskékre meg végképp nincs. Az ember távolról sem szükségszerű, leginkább véletlenszerű, ideiglenes, hamar múló, és teljes mértékben jelentéktelen.
(Csöndben megjegyezném még, hogy bár az élet az anyag természetes velejárójának tetszik, ugyanez az intelligenciáról – vagy arról a bugyuta rágódásról, amit mi gondolkodás néven emlegetünk – már nem mondható el. Ez úgy is felfogható tehát, hogy mi vagyunk az egyetlen intelligens lények, de az igazság inkább ahhoz közelít, hogy mi sem vagyunk azok, mert intelligencia nem létezik. Butáskodás viszont igen. Tehát az ember az egyetlen buta lény az univerzumban? Nem hangzik túl biztatóan, szó se róla.)
Azt például, hogy nagyon nehéz laboratóriumban életet előállítani olyan helyzetből, amikor csak atomok és egyszerű vegyületek állnak rendelkezésre.
Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy az élet bizonyos formái képesek különböző eszközökön egészen nagy távolságokat úgy beutazni, hogy virulenciájukat ne veszítsék el.
Végül azt tudjuk, hogy 200 milliárd nap és legalább százszor annyi bolygó van csupán a Tejútrendszerben, vagyis húszezermilliárd életre alkalmas objektum, ami milliószorosa a lottóötös valószínűségének. Még ha nincs is más világegyetem, csak az, amelyet érzékelünk, akkor is további százmilliárdos szorzóval kell ellátnunk a galaxisok számát illetően előzőleg adódott számainkat. Így, együttvéve pedig már 99,9999999999999999999999999999999999999999999999999999999 százalékos valószínűségről vagy még magasabbról kell beszélnünk az élet dolgában. Persze más kérdés az adott időpillanatban való élet, és hogy az élet milyen formája az, ami a különböző helyeken megtalálható, és vajon szén alapú-e. Igen valószínűtlen például, hogy máshol az élőlényeknek szemük legyen, mivel az egy igen primitív szerv, a rádióhullámos, mikrohullámos kommunikáció és adatgyűjtés is sokkal fejlettebb és probábilisebb. Az emberi intelligencia pedig annyira fejletlen és az agykapacitás, tárhely, gondolkodási sebesség, komplexitási készség olyannyira primitív, hogy teljes mértékben vélhetetlen (józan ésszel, és nem elborult, bigott aggyal legalábbis), hogy máshol ilyen, pontosan ilyen vagy eléggé hasonló lények lennének. (Már pusztán ez elárulja az ufóhívőket, mennyire hazug világban élnek.) A közlekedésre is az egyik legalmatlanabb eszköz a láb, a két láb pedig egyenesen katasztrofális. Egy fejlett lény bizonyára bogárszerű, pókszerű, 6 vagy 8 lábú, esetleg lökhajtásos, 2 fejű, mert így sokkal biztonságosabb sérülés esetén az idegi működés folytatódása, de ez is csak egy kép voltaképp (és igencsak fantáziátlan, földhözragadt).
Sajnos Darwinnak szinte semmiben nincs igaza. Nem a legalkalmasabb fejlődik ki, és nem is az marad meg. Nekünk ez jutott, de remélhetőleg máshol az intelligencia szerencsésebb csomagolást kapott, és sikeresebben is működik. Ha pedig olyanfajta intelligenciák működnek mindenfelé, amelyek nem válnak pusztítóvá (bár mi a földi agyacskánkkal ilyet még elképzelni sem tudunk), akár a természet legtöbb élőlényénél, akkor ők a legszerencsésebbek. Olyan intelligencia amúgy sem elképzelhető, amely egy afféle bonyolult (bár a hiedelemmel ellentétben ki kell jelentsük: nem bölcs) rendszert, mint a természet, irányítani tudna, sőt javítani a folyamatait, márpedig akkor nincs is ilyenre szükség. Hozzá kel tegyük azonban Neumann után szabadon, hogy a verseny és az együttműködés együtt jobb, mint vagy az egyik, vagy a másik külön. Tehát kell az erős egoizmus, a brutális önérdekhajhászás, de a tiszta szem is, amely látja az időleges szövetkezések előnyeit. Egy szuperfejlett lényt effélének képzelek, semmiképpen nem érzelgősnek, hiszékenynek, vallásosnak, mint amilyen az ember.
Fogjuk fel egyszer s mindenkorra, hogy nincs szükség az emberi értelemben vett újítva alkotó intelligenciára a világegyetemben! Ránk pedig – buta, beképzelt lényecskékre meg végképp nincs. Az ember távolról sem szükségszerű, leginkább véletlenszerű, ideiglenes, hamar múló, és teljes mértékben jelentéktelen.
(Csöndben megjegyezném még, hogy bár az élet az anyag természetes velejárójának tetszik, ugyanez az intelligenciáról – vagy arról a bugyuta rágódásról, amit mi gondolkodás néven emlegetünk – már nem mondható el. Ez úgy is felfogható tehát, hogy mi vagyunk az egyetlen intelligens lények, de az igazság inkább ahhoz közelít, hogy mi sem vagyunk azok, mert intelligencia nem létezik. Butáskodás viszont igen. Tehát az ember az egyetlen buta lény az univerzumban? Nem hangzik túl biztatóan, szó se róla.)
Életem
Nem igazán tanultam semmit másoktól, mivel nincs tudás, amit el lehetne sajátítani. Nem volt, nem jött létre semmifajta tudás a történelemben, ami ne változott volna meg gyökeresen az évek során, és ma sem tudunk olyasmit mondani, ami az idők végezetéig érvényes maradna. Azaz nem létezik tudás a valóságnak való megfelelés értelmében. Különböző szintű tévedéseket ugyan találunk itt is, ott is, amelyek közmegegyezéssel kodifikálódnak, pontosabban egy kis létszámú szakmai testület tagjai egymással lepaktálnak, hogy pénzt kereshessenek, hogy a kilátástalan viták ne emésszék föl a megszerezhető summákat. Meg persze az is szempont, hogy valamit tudásnak kell nevezni, valamiképpen össze kell állítani azoknak egy tudástárat, akik még a legkompetensebbek. Nincs ebben semmi hiba, nem kell ezért senkit szidalmazni, de tagadni sem a tudás létrejöttének népszerű módját. Nem is ezzel van a baj, hanem a többiekkel, azokkal a szerencsétlenekkel ugyanis, akik gondolattalanságból, na meg kényelemből elhiszik, sőt egy pár napra megtanulják ezt a tévedés-halmazt. (Még szerencse, hogy az iskolák célzottan alkalmatlan intézmények a tudás átadására, mert így az aktuális tévedések csupán néhány napig élnek a nebulók fejében, aztán sebesen távoznak onnan.) Amit leggyakrabban tudásnak nevezünk, az azoknak a közmegegyezéses hazugságoknak és tévedéseknek az ideiglenes halmaza, amely aktuálisan minél nagyobb körben elismerésre kerül. (Itt ismét ne gondoljon senki valami rosszindulatú dologra, hiszen hazudni kell, mert az mégsem lehet, hogy egy tudós társaság kijelentse: nem tudjuk, hogyan működik a gravitáció, az öröklés, mitől lesz egészséges egy gyermek pszichéje, melyek a rákkeltő ételek stb. Itt nem maradhatnak csöndben, valamit állítaniuk kell, és ha már végképp lövésük sincs a dologról, hát rögtönözni. A baj az, hogy az aktuális tudás meghatározóinak érdekükben áll a tévedések hosszan történő fennállása, akár az egyház idejében, különben állásukat vesztik. Vagyis az Akadémia a korszerű tudás létrejöttének legnagyobb akadályozója jelenleg.) Természetesen vannak területek, ahol ez a ’minél nagyobb kör’ drámaian összeszűkül. Ilyen tipikusan a nemzeti történelem, amely folyamatosan viták talaját képezi, valamint a minden nemzetközi megítélés alól kivont nemzeti irodalom. (Kivéve természetesen a legnagyobbakat, akiket amúgy is elismernek mások.) Tehát a tudás létrejöttének másik nagy akadályozója egy másik érdekcsoport.
Az én szerencsém vagy szerencsétlenségem, hogy meglehetősen korán rájöttem minderre, és azóta a klasszikus értelemben vett tanulás nem ment nekem, mert nem gondoltam, hogy a tudás, az valami olyasmi, ami tipikusan másoknál van, leginkább persze a tanároknál és a tankönyvekben. Úgy éreztem, hogy a tudás, az valami olyasmi, ami még nem jött létre, ezért itt új ötletekre, elgondolásokra, vizsgálatokra van leginkább szükség, nem pedig másik tévedéseinek a mi fejünkbe tömködésére. Első ilyen élményem még valamelyik első matek vagy számtan órán történt alsós koromban, amin részt vettem, és ahol a tanítónő az összeadást magyarázta, mert nem fogalmazott meg még az én fejletlen agyam számára sem elfogadható érvet arra nézve, hogy elfogadja az egy meg egy, az kettő-t. Valahogy az ekvivalencia fogalma egyáltalán nem volt tiszta nekem, hiszen nem láttam egyformaságot magam körül, ha jól emlékszem. Meg egyébként is, éppen olyan elfogadhatónak találtam az egy meg egy, az négy relációt is, és ragyogóan tudtam is vele számolni. Nem tudom, miért kellett volna elfogadnom a tanítónő verzióját. Bevallom, ma sem értem. A barátaim általában elfogadták az én rendszeremet, amivel egy másfajta világot építhettünk fel. Persze ők azért az iskolában a tanár verzióját, velem az enyémet működtették, míg én csak a sajátomat voltam hajlandó elfogadni. Szamárságnak tartottam azt is, hogy a görögök azért győzték le a perzsákat, mert magasabb rendű volt a kultúrájuk. Sőt, ezt igazából ellenérvnek éreztem voltak, ha így lett volna, mert akinek több a féltenivalója, az óvatosabb lesz a veszélyek közepette, ami egy elvetemültebb, vadabb ellenféllel szemben a vereség valódi záloga lehet. Általában nem fogadtam el a helyesírási szabályokat, a nyelvi esztétika hivatalos verzióját, a növénytani besorolásokat, magát a tananyagot, hogy például a történelem a királyok uralkodási dátumából és az állami rendeletekből meg háborúkból állna. Mindig is az effajta holmikat éreztem lényegtelennek, és az emberek hétköznapi szokásait, életét, azt, hogy mit ettek, milyen módon ünnepeltek, hogyan töltötték a napjaikat, mit neveztek munkának és azt miképpen végezték, milyen szavakat használtak, milyen gesztusokat, mit tartottak szépnek, mitől undorodtak. Na és ott vannak a miértek, amelyeket nem tudhatunk, de tanulmányozni, ötletelni erről olyan érdekes. Vele szemben az a királyos bénázások, az emberirtás, az állampolgárok életük kockáztatására való kényszerítése csak azért, hogy valaki uralmon maradhasson, elképesztően érdektelen. Szerencsétlen balfácánok, a tömeg, a többség, akit mindig is arra használtak, hogy áldozataikkal támogassák kevesek jólétét, hogy ezt a szart még meg is etessék velük, hogy nekik is a saját kihasználtatásukon való csámcsogás legyen az érdekes, azt biflázzák, azt recitálják, azt tartsák tudásnak, értéknek – elképesztő pimaszság!
Az embereket mint a kutyákat, úgy tartották mindig is. Ráuszították erre vagy arra, aztán megsimogatták a fejüket, bekötözték a sérüléseiket, megdicsérték őket, hogy az áldozatot, az ő áldozatukat sokra tartsák, hogy erény legyen másért megdögölni, megnyomorodni. Márpedig ki kell jelentsem: nem az! A mi dolgunk, az ember, az egyén dolga saját magából a maximumot kihozni, hogy tehetsége megnyilatkozzék. Senkit nem szabad feláldozni semmiért, pontosabban az embereknek nem szabad hagyniuk, hogy áldozatokká váljanak. Persze 150.000 éves szolgaságot nem olyan egyszerű eltörölni. A legtöbb ember ma is velejéig szolga, aki a szolgai erényekben hisz, a langyos időben, a kényelemben, a semmittevésben. Csakhogy aki nem tesz semmit, az nem is kap semmit. A gondoskodó állam persze rájátszik az ember veleszületett lustaságára, ad és elvesz, irányt mutat és szankcionál, enged és kötelez. Leginkább azonban álcahálót sző, illúziókat tart fenn. Ilyen illúzió a vallás, a gondoskodó Isten, aki a mostani szenvedésekért a halál után kárpótol, vagyis nem itt a földön kell boldognak lennie a szolgáknak, hanem ők majd egy ismeretlenben lesznek azok, de higgyétek el a felkent tudónak, hogy az a nagy boldogság majd tutira eljön, nem átverés az egész, hanem a legtisztább, legegyérteműbb valóság. Te nem tudhatod, de én tudom, mert velem szóba áll a Mindenható. Na persze. A másik az adó-illúzió. A pénzedet azért vesszük el, hogy rólad gondoskodjunk. Nem azért, hogy a haverjaim közt szétosszam a tőled elvett javakat. A látszat csal. Érted van az egész, hidd el, ha nem is látod vaksi szemeiddel. És az emberek annyira hinni akarnak mind a két illúzióban, nehogy egész nap szörnyen érezzék magukat megalázva, átverve, ahogyan a valóságban minden bizonnyal van, hanem ’ez van, ezt kell szeretni’ alapon, meg ’másképp nem lehet, csak így működik a rendszer’ elgondolással békéltetve önmagukat, ficánkoló kételyeiket nyugtatgatva, hogy végül hisznek. Méghozzá bornírt konoksággal, elszántan, kegyetlenül. Sőt, még ők harcolnak azért, hogy az éles szeműeket elhallgattassák, kiiktassák, mert ők nyugtalanító gondolatokat ébresztenek bennük, ami nem támogatja a meleg pocsolyában való dagonyázás olyannyira kényelmes eszményét. Éppen ezért is élik meg a legtöbben a szocializmus végét, mert az még a mai rendszernél is kényelmesebb, kellemesebb volt. Nem is ők változtatták meg. Ha Gorbacsov nincs, még ma is szocializmus van, aztán meg ha nem hisztiznek annyira a hatalomból kirekesztettek, még mindig meglenne az állami vagyon. De hát kellett a haveroknak a sok pénz, hát odaadták nekik, és közben feltették a kezüket, hogy nem volt más út. Részben hazai bűnözők kaparintották meg a vagyont, részben külföldi haramiák. Egyik sem jobb. Ilyen illúzió a tud is, mármint, hogy létezik egzakt tudás, amely tankönyvekben hozzáférhető. Az ember jelentősége a földön, de sőt a naprendszerben és a világegyetemben is, amely olyan elképesztő méretű hazugság, hogy az még a politikai rablásokon is messze túlmutat. A mi Istenünk a világegyetem leghatalmasabb, sőt egyetlen Istene??? Micsoda fennhéjázás, milyen abszurd nagyzolás. És vajon hányan érzik át ennek a képtelenségnek az összes folyományát teljes mélységében?
Kételyeim vannak viszont afelől, hogy rossz-e az, ha az emberek herdálják az idejüket, pazarolják tehetségüket, hagyják, hogy napi szinten megrabolják őket, mert ugyan mi a fenét kezdenének azzal a sok pénzzel, ami a legtöbb embernek (a többségnek) a rendelkezésére állna egy 90%-os adócsökkentéssel? Még többet innának? Még jobb autót vennének? Mert most azért a többség megvan. Van háza, szinte mindenki autóval jár, de a buszozás is elég jó, van az embereknek plazmatévéjük, DVD lejátszójuk, egy halom divatos ruhájuk, annyi kaját vesznek családonként, amiből régebben egy egész törzs jóllakott… Tulajdonképpen elvagyunk. Sokkal jobban élünk, mint akár egy király a középkorban, hosszabb is a várható élettartamunk, ami még csak tovább növekszik. Egészségesebbek vagyunk, mint a biogazdálkodás korának emberei. Nem létezik már az első éjszaka joga, nem büntethetnek, csonkítanak meg bennünket az urak kényükre-kedvükre, sőt még szavazhatunk is, szimbolikus jogokat kaptunk, nem vagyunk állandó életveszélyben, általában kényelmes a munkahelyünk, ahol napunk java részében bóbiskolhatunk stb. A szexben odáig ment az ember, hogy az már szinte űberelhetetlen! Léteznek továbbá legális halucinogének, bódító italok, a törvény csak szép finoman tiltja a többi egészségkárosító technikát, a munkaképesség lassú elvesztését és a hatékonyság csökkenését. Ugyanakkor lassan a kamarákkal visszacsempészik a régi céhes korlátozásokat és kontrollt. A legnagyobb és legsunyibb találmány mégis a pénzek visszaosztása, ami az idők során megszületett. Királyok helyett így adminisztratív hatalom álcája védi a lebukástól az új nemességet. A visszaosztás ugyanis amolyan ajándékozásféle. Be kell fizetni az adót, persze, ez szükségszerű, de aztán örülünk, mint a kisiskolások, ha visszakapunk belőle valamit, amit alapvetően joga sem volt elvenni tőlünk senkinek. Ugyanis azt nem mi szavaztuk meg, hanem az a kis bűnbanda egymásközt megszavazgatta, bennünket teljesen kizárva a döntésből, holott rólunk van szó, a bennünket legszorosabban érintő kérdésről, hogy mennyire nyúznak meg idén. Másról nem is szabadna szólnia a választásoknak, mint arról, hogy kiről mennyit tervez egy adott brancs lenyúzni, miközben kinek mennyit fog visszaadni, és ezen nem is szabad semmilyen körülmények között sem változtatni, az állam csak a plusz pénzek elosztásáról dönthet ezt követően.
Mindezek fényében kijelenthető, hogy elvagyunk mi a jelen rendszerrel is. De vajon miért? Egyértelműen azért, mert igénytelenek vagyunk, mert nincs igazi igényünk és elszántságunk többre vinni, magunkból a maximumot kihozni. Mert kényelmesek vagyunk. Mivel biztonságra törekszünk. Ebbe pedig nem férnek bele a kételyek, pláne nem a totális kételkedés minden iránt, ami ma biztos támpontokat ad nekünk. Nem merünk napi szinten, minden pillanatunkban kételkedni a természettörvényekben, nem merünk saját törvényeket alkotni, saját ítélettel rendelkezni. Legfeljebb azon kardoskodunk, hogy melyik a szebb színésznő, jobb focista, karakteresebb figura, sikeresebb marketing ötlet, nagyobb gazember a médiában, az érdekeimet inkább képviselő politikai erő, igazabb isten, de aztán ’ízlések és pofonok’ felkiáltással ezen is napirendre térünk. De hát ez az esztelenség maga! Például a vallási tolerancia maga is olyan önellentmondás, hogy csak na! Hiszen ha az enyém az egyetlen Isten, nem mondhatom azt a másiknak, hogy elfogadom, hogy neked is megvan a te istened, hiszen azzal a saját vallásomat tagadom. De hát ennyire nem vagyok szigorúak a gondolkodásban, ennyire lényegtelennek tartjuk a gondolkodást, gondolatainkat, gondolkodó lény önmagunkat. És nyilván nem is vagyunk gondolkodó lények, ha így cselekszünk. Esztelen, hiszékeny, beletörődő állatok vagyunk! Mindez persze nem baj. A fentiek nem a bajokról szóltan, nem ítéletet tartalmaztak, pusztán egy analízist tartalmaztak, egy hazugságmentes gondolatsort vetítettek elénk. Nem is szabad azokat többnek tekinteni gondolatkísérleteknél. Mindenkinek meg kell legyen a maga gondolkodása, ami nem minták mentén halad, nem szövegeket idéz, recitál, felmond, és csak annyiban tartja magát jelentősnek, hogy milyen régi tekintélyekkel képes alátámasztani eszméit, hanem annyit ér, amennyire önálló, amennyire az illető sajátja, saját élettapasztalatából, egyénileg desztillált gondolataiból fakad. Más ember, akinek más élet jutott, aki más ételeket evett, más nőkkel hancúrozott, más tájakon járt, szokásokat tapasztalt, más mikroközösségben él, ahol más szelek fújnak, annak nem lehetnek az enyémmel mindenben megegyező gondolatai, az nem tanulhat meg semmit szó szerint, annak számára nem létezik statikus tudás, csak egy a finom részletekben, éppen az esszenciában másokétól különböző világszemlélet. Remélem tehát, hogy senki nem értett egyet a fentiekkel.
Az én szerencsém vagy szerencsétlenségem, hogy meglehetősen korán rájöttem minderre, és azóta a klasszikus értelemben vett tanulás nem ment nekem, mert nem gondoltam, hogy a tudás, az valami olyasmi, ami tipikusan másoknál van, leginkább persze a tanároknál és a tankönyvekben. Úgy éreztem, hogy a tudás, az valami olyasmi, ami még nem jött létre, ezért itt új ötletekre, elgondolásokra, vizsgálatokra van leginkább szükség, nem pedig másik tévedéseinek a mi fejünkbe tömködésére. Első ilyen élményem még valamelyik első matek vagy számtan órán történt alsós koromban, amin részt vettem, és ahol a tanítónő az összeadást magyarázta, mert nem fogalmazott meg még az én fejletlen agyam számára sem elfogadható érvet arra nézve, hogy elfogadja az egy meg egy, az kettő-t. Valahogy az ekvivalencia fogalma egyáltalán nem volt tiszta nekem, hiszen nem láttam egyformaságot magam körül, ha jól emlékszem. Meg egyébként is, éppen olyan elfogadhatónak találtam az egy meg egy, az négy relációt is, és ragyogóan tudtam is vele számolni. Nem tudom, miért kellett volna elfogadnom a tanítónő verzióját. Bevallom, ma sem értem. A barátaim általában elfogadták az én rendszeremet, amivel egy másfajta világot építhettünk fel. Persze ők azért az iskolában a tanár verzióját, velem az enyémet működtették, míg én csak a sajátomat voltam hajlandó elfogadni. Szamárságnak tartottam azt is, hogy a görögök azért győzték le a perzsákat, mert magasabb rendű volt a kultúrájuk. Sőt, ezt igazából ellenérvnek éreztem voltak, ha így lett volna, mert akinek több a féltenivalója, az óvatosabb lesz a veszélyek közepette, ami egy elvetemültebb, vadabb ellenféllel szemben a vereség valódi záloga lehet. Általában nem fogadtam el a helyesírási szabályokat, a nyelvi esztétika hivatalos verzióját, a növénytani besorolásokat, magát a tananyagot, hogy például a történelem a királyok uralkodási dátumából és az állami rendeletekből meg háborúkból állna. Mindig is az effajta holmikat éreztem lényegtelennek, és az emberek hétköznapi szokásait, életét, azt, hogy mit ettek, milyen módon ünnepeltek, hogyan töltötték a napjaikat, mit neveztek munkának és azt miképpen végezték, milyen szavakat használtak, milyen gesztusokat, mit tartottak szépnek, mitől undorodtak. Na és ott vannak a miértek, amelyeket nem tudhatunk, de tanulmányozni, ötletelni erről olyan érdekes. Vele szemben az a királyos bénázások, az emberirtás, az állampolgárok életük kockáztatására való kényszerítése csak azért, hogy valaki uralmon maradhasson, elképesztően érdektelen. Szerencsétlen balfácánok, a tömeg, a többség, akit mindig is arra használtak, hogy áldozataikkal támogassák kevesek jólétét, hogy ezt a szart még meg is etessék velük, hogy nekik is a saját kihasználtatásukon való csámcsogás legyen az érdekes, azt biflázzák, azt recitálják, azt tartsák tudásnak, értéknek – elképesztő pimaszság!
Az embereket mint a kutyákat, úgy tartották mindig is. Ráuszították erre vagy arra, aztán megsimogatták a fejüket, bekötözték a sérüléseiket, megdicsérték őket, hogy az áldozatot, az ő áldozatukat sokra tartsák, hogy erény legyen másért megdögölni, megnyomorodni. Márpedig ki kell jelentsem: nem az! A mi dolgunk, az ember, az egyén dolga saját magából a maximumot kihozni, hogy tehetsége megnyilatkozzék. Senkit nem szabad feláldozni semmiért, pontosabban az embereknek nem szabad hagyniuk, hogy áldozatokká váljanak. Persze 150.000 éves szolgaságot nem olyan egyszerű eltörölni. A legtöbb ember ma is velejéig szolga, aki a szolgai erényekben hisz, a langyos időben, a kényelemben, a semmittevésben. Csakhogy aki nem tesz semmit, az nem is kap semmit. A gondoskodó állam persze rájátszik az ember veleszületett lustaságára, ad és elvesz, irányt mutat és szankcionál, enged és kötelez. Leginkább azonban álcahálót sző, illúziókat tart fenn. Ilyen illúzió a vallás, a gondoskodó Isten, aki a mostani szenvedésekért a halál után kárpótol, vagyis nem itt a földön kell boldognak lennie a szolgáknak, hanem ők majd egy ismeretlenben lesznek azok, de higgyétek el a felkent tudónak, hogy az a nagy boldogság majd tutira eljön, nem átverés az egész, hanem a legtisztább, legegyérteműbb valóság. Te nem tudhatod, de én tudom, mert velem szóba áll a Mindenható. Na persze. A másik az adó-illúzió. A pénzedet azért vesszük el, hogy rólad gondoskodjunk. Nem azért, hogy a haverjaim közt szétosszam a tőled elvett javakat. A látszat csal. Érted van az egész, hidd el, ha nem is látod vaksi szemeiddel. És az emberek annyira hinni akarnak mind a két illúzióban, nehogy egész nap szörnyen érezzék magukat megalázva, átverve, ahogyan a valóságban minden bizonnyal van, hanem ’ez van, ezt kell szeretni’ alapon, meg ’másképp nem lehet, csak így működik a rendszer’ elgondolással békéltetve önmagukat, ficánkoló kételyeiket nyugtatgatva, hogy végül hisznek. Méghozzá bornírt konoksággal, elszántan, kegyetlenül. Sőt, még ők harcolnak azért, hogy az éles szeműeket elhallgattassák, kiiktassák, mert ők nyugtalanító gondolatokat ébresztenek bennük, ami nem támogatja a meleg pocsolyában való dagonyázás olyannyira kényelmes eszményét. Éppen ezért is élik meg a legtöbben a szocializmus végét, mert az még a mai rendszernél is kényelmesebb, kellemesebb volt. Nem is ők változtatták meg. Ha Gorbacsov nincs, még ma is szocializmus van, aztán meg ha nem hisztiznek annyira a hatalomból kirekesztettek, még mindig meglenne az állami vagyon. De hát kellett a haveroknak a sok pénz, hát odaadták nekik, és közben feltették a kezüket, hogy nem volt más út. Részben hazai bűnözők kaparintották meg a vagyont, részben külföldi haramiák. Egyik sem jobb. Ilyen illúzió a tud is, mármint, hogy létezik egzakt tudás, amely tankönyvekben hozzáférhető. Az ember jelentősége a földön, de sőt a naprendszerben és a világegyetemben is, amely olyan elképesztő méretű hazugság, hogy az még a politikai rablásokon is messze túlmutat. A mi Istenünk a világegyetem leghatalmasabb, sőt egyetlen Istene??? Micsoda fennhéjázás, milyen abszurd nagyzolás. És vajon hányan érzik át ennek a képtelenségnek az összes folyományát teljes mélységében?
Kételyeim vannak viszont afelől, hogy rossz-e az, ha az emberek herdálják az idejüket, pazarolják tehetségüket, hagyják, hogy napi szinten megrabolják őket, mert ugyan mi a fenét kezdenének azzal a sok pénzzel, ami a legtöbb embernek (a többségnek) a rendelkezésére állna egy 90%-os adócsökkentéssel? Még többet innának? Még jobb autót vennének? Mert most azért a többség megvan. Van háza, szinte mindenki autóval jár, de a buszozás is elég jó, van az embereknek plazmatévéjük, DVD lejátszójuk, egy halom divatos ruhájuk, annyi kaját vesznek családonként, amiből régebben egy egész törzs jóllakott… Tulajdonképpen elvagyunk. Sokkal jobban élünk, mint akár egy király a középkorban, hosszabb is a várható élettartamunk, ami még csak tovább növekszik. Egészségesebbek vagyunk, mint a biogazdálkodás korának emberei. Nem létezik már az első éjszaka joga, nem büntethetnek, csonkítanak meg bennünket az urak kényükre-kedvükre, sőt még szavazhatunk is, szimbolikus jogokat kaptunk, nem vagyunk állandó életveszélyben, általában kényelmes a munkahelyünk, ahol napunk java részében bóbiskolhatunk stb. A szexben odáig ment az ember, hogy az már szinte űberelhetetlen! Léteznek továbbá legális halucinogének, bódító italok, a törvény csak szép finoman tiltja a többi egészségkárosító technikát, a munkaképesség lassú elvesztését és a hatékonyság csökkenését. Ugyanakkor lassan a kamarákkal visszacsempészik a régi céhes korlátozásokat és kontrollt. A legnagyobb és legsunyibb találmány mégis a pénzek visszaosztása, ami az idők során megszületett. Királyok helyett így adminisztratív hatalom álcája védi a lebukástól az új nemességet. A visszaosztás ugyanis amolyan ajándékozásféle. Be kell fizetni az adót, persze, ez szükségszerű, de aztán örülünk, mint a kisiskolások, ha visszakapunk belőle valamit, amit alapvetően joga sem volt elvenni tőlünk senkinek. Ugyanis azt nem mi szavaztuk meg, hanem az a kis bűnbanda egymásközt megszavazgatta, bennünket teljesen kizárva a döntésből, holott rólunk van szó, a bennünket legszorosabban érintő kérdésről, hogy mennyire nyúznak meg idén. Másról nem is szabadna szólnia a választásoknak, mint arról, hogy kiről mennyit tervez egy adott brancs lenyúzni, miközben kinek mennyit fog visszaadni, és ezen nem is szabad semmilyen körülmények között sem változtatni, az állam csak a plusz pénzek elosztásáról dönthet ezt követően.
Mindezek fényében kijelenthető, hogy elvagyunk mi a jelen rendszerrel is. De vajon miért? Egyértelműen azért, mert igénytelenek vagyunk, mert nincs igazi igényünk és elszántságunk többre vinni, magunkból a maximumot kihozni. Mert kényelmesek vagyunk. Mivel biztonságra törekszünk. Ebbe pedig nem férnek bele a kételyek, pláne nem a totális kételkedés minden iránt, ami ma biztos támpontokat ad nekünk. Nem merünk napi szinten, minden pillanatunkban kételkedni a természettörvényekben, nem merünk saját törvényeket alkotni, saját ítélettel rendelkezni. Legfeljebb azon kardoskodunk, hogy melyik a szebb színésznő, jobb focista, karakteresebb figura, sikeresebb marketing ötlet, nagyobb gazember a médiában, az érdekeimet inkább képviselő politikai erő, igazabb isten, de aztán ’ízlések és pofonok’ felkiáltással ezen is napirendre térünk. De hát ez az esztelenség maga! Például a vallási tolerancia maga is olyan önellentmondás, hogy csak na! Hiszen ha az enyém az egyetlen Isten, nem mondhatom azt a másiknak, hogy elfogadom, hogy neked is megvan a te istened, hiszen azzal a saját vallásomat tagadom. De hát ennyire nem vagyok szigorúak a gondolkodásban, ennyire lényegtelennek tartjuk a gondolkodást, gondolatainkat, gondolkodó lény önmagunkat. És nyilván nem is vagyunk gondolkodó lények, ha így cselekszünk. Esztelen, hiszékeny, beletörődő állatok vagyunk! Mindez persze nem baj. A fentiek nem a bajokról szóltan, nem ítéletet tartalmaztak, pusztán egy analízist tartalmaztak, egy hazugságmentes gondolatsort vetítettek elénk. Nem is szabad azokat többnek tekinteni gondolatkísérleteknél. Mindenkinek meg kell legyen a maga gondolkodása, ami nem minták mentén halad, nem szövegeket idéz, recitál, felmond, és csak annyiban tartja magát jelentősnek, hogy milyen régi tekintélyekkel képes alátámasztani eszméit, hanem annyit ér, amennyire önálló, amennyire az illető sajátja, saját élettapasztalatából, egyénileg desztillált gondolataiból fakad. Más ember, akinek más élet jutott, aki más ételeket evett, más nőkkel hancúrozott, más tájakon járt, szokásokat tapasztalt, más mikroközösségben él, ahol más szelek fújnak, annak nem lehetnek az enyémmel mindenben megegyező gondolatai, az nem tanulhat meg semmit szó szerint, annak számára nem létezik statikus tudás, csak egy a finom részletekben, éppen az esszenciában másokétól különböző világszemlélet. Remélem tehát, hogy senki nem értett egyet a fentiekkel.
2007. szeptember 3., hétfő
Vita-téma
(Élettéma? Mi nem az? Hiszen minden vitatható. Aki ezt nem hiszi, az ne olvassa tovább ezt a kis szöveget. A többieket meginVitálom.)
Kihalás
Alapok
Az általam már sokszor feszegetett téma alapelemei, vagy jellemző alapeleme, aminek a legfontosabb tétele ugyebár annak a naiv elképzelésnek az eliminálása az emberi gondolkodásból, hogy az ember, az valami különleges, sőt szent, aminek élni KELL. Élnie kell, slussz-passz. Nem lehetnek másképp a dolgok.
Ennek az erősen kérdéses elképzelésnek több alapja is tetten érhető. Az egyik pszichés, vagyis egyéni, tulajdonképpen annak pszichológiája, hogy mindenki úgy éli mindennapjait, mintha nem volna idő, öregedés és egyebek, akárcsak örökké élne. És természetes is, hogy így van, különben az előálló teher elviselhetetlen lenne. Néhány hiperérzékeny embernek persze osztályrészéül jutott, hogy naponta megélje ennek borzalmát, de ők igen kevesen vannak, és még ők sem percenként élik át, hanem legfeljebb naponta, de még inkább havi gyakorisággal, krízisidőszakaikban.
A másik természetesen szociológiai, vagy hatalmi, mert az ember sorsának kitalált determináltságával, vagy egyáltalán determinálásával szép szavakkal is röghöz lehet kötni szerencsétlent (mondván, ez a hazád, az meg a nagy családod, és ez a szamár gondolat még mindig hatásos, ezért is nem költözik az egész világ am blok Amerikába, mindenáron megkísérelve a jobb létet). Ugyanígy az istenek kitalálása kozmikus szintre emeli a sorsszerűséget: mondván, óriási hatalmak, kozmikus erők gondoskodnak rólad, tehát, bizony ám, úgy kell legyen, mindenképpen fontos vagy. Gondolom, nem kell magyarázni ennek a rettenetes elképzelésnek a hasznát.
De mit mondanak ezenközben a tudományos tények, vagy amit annak nevezünk. Egyrészt azt, hogy az ember nem öröktől való, nem neki teremtetett a föld, hiszen a földi életnek csak egy jelentéktelen pillanatában állt elő (minimum 3,5 milliárd más élőlények uralkodásával telt, ő pedig csak 150 ezer éve van itt, de még különböző szabású ősei – ha ugyan igaz az állítás – is legfeljebb 3-3,5 millió évet mondhatnak magukénak). Másrészt maga a föld is életidejének mintegy a feléhez érkezett, mert úgy 5 milliárd év múlva fölfalja őt a nap, mindenestül. (Szőröstül-bőröstül nyilván nem, mert addigra nem lesznek már itt effajta bundás lények.)
Hát persze már itt is kapásból a hebehurgya válasz, hogy addigra majd képesek leszünk elmenni innen – ami a jelen tudásunk szintjén teljes mértékben légbőlkapott, sőt tudományellenes elgondolás, és leginkább képzelgés. Hiszen anyag nem gyorsítható fénysebességre (bár a hullámok kettős természete…), részecskesebességgel, és még inkább nagy testre szabott tempóban haladva pedig évmilliókba telne eljutni akár a legközelebbi naprendszerig is, ahol – statisztikailag, mert ismereteink erről nem igazán vannak – nem sok az esélye annak, hogy a mi fiziológiánknak megfelelő életlehetőségek adódnának. Másfelől – mivel mesterséges gravitáció nem létezik, hanem az a tömeg(együttható) függvényében alakul – gravitáció, méghozzá a mi földünkével azonos méretű gravitáció nélkül igen hamar elpusztulnánk stb. Végül említsük még meg a fejlődés eszeveszett tempójára azt a tényt, hogy az 1920-as évek versenyautói ugyanúgy 300-zal mentek, mint a mai Forma-1-esek, és hogy a mai Párizs-Dakar rally csak gyenge utánérzés az első próbálkozásnak, a Peking-Párizs rallynak, amit még a gőzautók nyertek a benzinesek előtt. A rakéta feltalálása óta senki nem volt képes semmi új technikával előállni. Tehát ezek a forgatókönyvek teljes mértékben valószínűtlenek, és ha nem is éppen kizárhatóak, legalábbis viccesek. Vagyis őszintén szólva nem sok esélyünk van a túlélésre, nem mint ha valami eszeveszettül fontos dolog volna, mert az ember egyáltalán nem az a végső fejlődési fok, aminek hirdeti magát, és ami a vallási elképzelésekből csak úgy árad. Minden bizonnyal az embernek pár száz éve van még hátra, és azzal kész. De nincs is ezzel semmi baj. A természet így működik.
És hát mi van a világegyetemmel? 14-15 milliárd évesnek tűnik. Előtte mi volt? Logikailag csak az elképzelhető – és ma már a tudományos ismeretek is ezt látszanak alátámasztani (persze mi mindent alátámasztottak már korábban is, ami úgy bedőlt, akár a gyönyörűséges zsámbéki templom teteje), hogy ősrobbanások és ősösszeroppanások periodikus váltakozása adja a világegyetem dinamikáját. Periódusidejét még nem ismerjük. Kétségtelen azonban, hogy a világegyetemre, annak egy pillanatában nem egyensúly – ennek valószínűsége a nullához közelít, vagy talán el is éri azt –, hanem megsemmisülés vár, már ami az általunk ismert anyag létét érinti. Mert persze semmi nem semmisül meg – mivel a megsemmisülés nem fizikai fogalom, ott inkább átalakulás járja, aminek részint ellentmond az energia-megmaradás szép teóriájának megbukása, vagyis a valóságban lezajló és mindenütt kimutatható energiafogyási jelenség... –, de ami számunkra – egyéni érzelmi okoknál fogva – érték és valóság, közte az élőlények és ugyebár maga az ember, azok igen, azok egykor megszűnnek létezni. Akármennyit tudunk és nem tudunk a világegyetemről, ez az egy aligha kétséges. És még jó, ha érző lényekként aggodalommal tölt el ennek tudata, észlényekként akár még mulattathat is, hiszen minden bizonnyal fejlettebb lények jönnek nálunk. Legalábbis eddig így volt.
A kérdés igazából az, hogy mikor és milyen formában következik be az említett holmi, nem pedig, hogy bekövetkezik-e egyáltalán. Tehát amivel játszhatunk, az ez a kettő, és semmi más. Márpedig akkor itt minden realitás, abban az értelemben, hogy az emberiség nem örök. Tulajdonképpen nem jelent minőségi különbséget, ha holnap következik be a nagy esemény, vagy néhány milliárd év múlva. A lényeg, hogy az ember nem örök. Én még hozzátenném ehhez azt is, hogy nagyon törékeny, igazi kipusztulásra predesztinált faj (és talán ez a predesztináció igazi értelme).
De mi fogja kipusztítani? Egyrészt nyilván a butasága, vagy humanitása és kapzsisága. Az önzés és a szűklátókörűség. De ésszerűen nem is várható el tőle más. Ugye például szaporodni akar. De hát ekkora tömeg mellett ez már igencsak veszélyes! Aztán meg örökké élni. Ha lehet, ez még veszélyesebb! Ha kiiktatjuk a természet önszabályozását, amely nem engedett egyetlen fajt sem túlszaporodni (vagy ha igen, hamarosan megbüntette kihágásáért, méghozzá kipusztulásával büntette meg), és egyre iktatgatjuk ki ezeket a gátakat, akkor a természet mind újabbakkal próbálkozik majd. De hogy kikerüljünk ebből a vallási hangulatú képből, és ne személyesítsük meg továbbra a természetet, mondjuk úgy, hogy a természetben olyan fajok keletkeznek és egyre újabbak és újabbak, amelyek képesek alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez. De hát mik ezek az új fajok? Mamutok, hatalmas tengeri emlősök? Dehogy! Ők éppenséggel legalkalmatlanabbak ilyen elkoszolódó természetben élni, hanem éppen a legapróbb, legellenállóbb fajoknak kedvez minden ádáz időszak. A férgeknek, bacilusoknak, baktériumoknak és vírusoknak. Az ő időszakuk érkezik el hamarosan, és velük szemben, leginkább a villámgyorsan variálódó vírusokkal szemben tökéletesen tehetetlenek vagyunk. Ők lesznek minden bizonnyal az utolsó élőlényfaj földünkön, és ők már nem élőlények.
(Az elmúlt 15 évben 80 veszélyes vírust és baktériumtörzset azonosítottak. Vajon jelent ez valamit?)
Mi változik?
Ha már túltettük magunkat a sztochasztikus (és nem wittgensteini) tényen, hogy hamarosan (legvalószínűbben 100-200 év múlva, de legfeljebb néhány 100 éves távlatban) kipusztul az emberiség, akkor vessünk egy pillantást az ember nélküli tájra. Vajon annyira vigasztalan és csúnya? Őzek szaladoznak mindamerre a szem ellát, újra benépesednek a tengerek a legnagyobb emlősökkel, a bálnákkal, a korallok ismét szaporodnak és vele a fajgazdagon szivárvány színekben pompázó halállomány is feljavul, elefántok és zsiráfok szelik át a Szaharát anélkül, hogy félniük kellene az orvvadászok golyóitól, akiknek semmi más nem kell belőlük, csak az agyaruk (különösen a zsiráfból). Az emberi építmények hamar elenyésznek, még a piramisokat is idővel betakarja a homok. A nemesített növények és háziállatok majdnem az emberrel egy időben vesznek ki, és helyettük színpompás virágok és vadak, mindenfelé vad, számtalan vadvirág lepi el a tájat. Az őzeket nem számolatlanul pusztítják majd a vadászok, hanem a ragadozók ejtik el a legyengült példányokat csupán (kontraszelekció híján egyre tovább nemesedik az állomány). Ismét lesznek mocsarak és vele együtt remek mocsári populációk. Mi hiányzik majd? A pusztítás és a rombolás, a kontraszelekció jó része, és a ronda emberi agyszülemények, a metró, a szupermarket, a politikai csalások, az atomerőművek és rakétasilók, a természet kirablása, a mérgek ipari termelése, a reménytelenség és ádázság, és persze a nevetés. De annyira fontos mindez? Innentől minden élőlénynek meg lesz a reménye az életben maradásra. Küzdenie kell ugyan a virágoknak a gyomokkal, a vadállatoknak a táplálékért az életüket mentő nem annyira vadakkal, a párosodásért úgy egyébként, de nem lesz reménytelen senkinek a helyzete, a fajok döntő hányadának kipusztulása nem válik az emberi predesztináció áldozatává. A természet szebb lesz, nem kétséges.
Kinek fog hiányozni az ember? Félő, hogy senkinek. (A domesztikált holmiknak talán. A kutyának esetleg.)
Kihalás
Alapok
Az általam már sokszor feszegetett téma alapelemei, vagy jellemző alapeleme, aminek a legfontosabb tétele ugyebár annak a naiv elképzelésnek az eliminálása az emberi gondolkodásból, hogy az ember, az valami különleges, sőt szent, aminek élni KELL. Élnie kell, slussz-passz. Nem lehetnek másképp a dolgok.
Ennek az erősen kérdéses elképzelésnek több alapja is tetten érhető. Az egyik pszichés, vagyis egyéni, tulajdonképpen annak pszichológiája, hogy mindenki úgy éli mindennapjait, mintha nem volna idő, öregedés és egyebek, akárcsak örökké élne. És természetes is, hogy így van, különben az előálló teher elviselhetetlen lenne. Néhány hiperérzékeny embernek persze osztályrészéül jutott, hogy naponta megélje ennek borzalmát, de ők igen kevesen vannak, és még ők sem percenként élik át, hanem legfeljebb naponta, de még inkább havi gyakorisággal, krízisidőszakaikban.
A másik természetesen szociológiai, vagy hatalmi, mert az ember sorsának kitalált determináltságával, vagy egyáltalán determinálásával szép szavakkal is röghöz lehet kötni szerencsétlent (mondván, ez a hazád, az meg a nagy családod, és ez a szamár gondolat még mindig hatásos, ezért is nem költözik az egész világ am blok Amerikába, mindenáron megkísérelve a jobb létet). Ugyanígy az istenek kitalálása kozmikus szintre emeli a sorsszerűséget: mondván, óriási hatalmak, kozmikus erők gondoskodnak rólad, tehát, bizony ám, úgy kell legyen, mindenképpen fontos vagy. Gondolom, nem kell magyarázni ennek a rettenetes elképzelésnek a hasznát.
De mit mondanak ezenközben a tudományos tények, vagy amit annak nevezünk. Egyrészt azt, hogy az ember nem öröktől való, nem neki teremtetett a föld, hiszen a földi életnek csak egy jelentéktelen pillanatában állt elő (minimum 3,5 milliárd más élőlények uralkodásával telt, ő pedig csak 150 ezer éve van itt, de még különböző szabású ősei – ha ugyan igaz az állítás – is legfeljebb 3-3,5 millió évet mondhatnak magukénak). Másrészt maga a föld is életidejének mintegy a feléhez érkezett, mert úgy 5 milliárd év múlva fölfalja őt a nap, mindenestül. (Szőröstül-bőröstül nyilván nem, mert addigra nem lesznek már itt effajta bundás lények.)
Hát persze már itt is kapásból a hebehurgya válasz, hogy addigra majd képesek leszünk elmenni innen – ami a jelen tudásunk szintjén teljes mértékben légbőlkapott, sőt tudományellenes elgondolás, és leginkább képzelgés. Hiszen anyag nem gyorsítható fénysebességre (bár a hullámok kettős természete…), részecskesebességgel, és még inkább nagy testre szabott tempóban haladva pedig évmilliókba telne eljutni akár a legközelebbi naprendszerig is, ahol – statisztikailag, mert ismereteink erről nem igazán vannak – nem sok az esélye annak, hogy a mi fiziológiánknak megfelelő életlehetőségek adódnának. Másfelől – mivel mesterséges gravitáció nem létezik, hanem az a tömeg(együttható) függvényében alakul – gravitáció, méghozzá a mi földünkével azonos méretű gravitáció nélkül igen hamar elpusztulnánk stb. Végül említsük még meg a fejlődés eszeveszett tempójára azt a tényt, hogy az 1920-as évek versenyautói ugyanúgy 300-zal mentek, mint a mai Forma-1-esek, és hogy a mai Párizs-Dakar rally csak gyenge utánérzés az első próbálkozásnak, a Peking-Párizs rallynak, amit még a gőzautók nyertek a benzinesek előtt. A rakéta feltalálása óta senki nem volt képes semmi új technikával előállni. Tehát ezek a forgatókönyvek teljes mértékben valószínűtlenek, és ha nem is éppen kizárhatóak, legalábbis viccesek. Vagyis őszintén szólva nem sok esélyünk van a túlélésre, nem mint ha valami eszeveszettül fontos dolog volna, mert az ember egyáltalán nem az a végső fejlődési fok, aminek hirdeti magát, és ami a vallási elképzelésekből csak úgy árad. Minden bizonnyal az embernek pár száz éve van még hátra, és azzal kész. De nincs is ezzel semmi baj. A természet így működik.
És hát mi van a világegyetemmel? 14-15 milliárd évesnek tűnik. Előtte mi volt? Logikailag csak az elképzelhető – és ma már a tudományos ismeretek is ezt látszanak alátámasztani (persze mi mindent alátámasztottak már korábban is, ami úgy bedőlt, akár a gyönyörűséges zsámbéki templom teteje), hogy ősrobbanások és ősösszeroppanások periodikus váltakozása adja a világegyetem dinamikáját. Periódusidejét még nem ismerjük. Kétségtelen azonban, hogy a világegyetemre, annak egy pillanatában nem egyensúly – ennek valószínűsége a nullához közelít, vagy talán el is éri azt –, hanem megsemmisülés vár, már ami az általunk ismert anyag létét érinti. Mert persze semmi nem semmisül meg – mivel a megsemmisülés nem fizikai fogalom, ott inkább átalakulás járja, aminek részint ellentmond az energia-megmaradás szép teóriájának megbukása, vagyis a valóságban lezajló és mindenütt kimutatható energiafogyási jelenség... –, de ami számunkra – egyéni érzelmi okoknál fogva – érték és valóság, közte az élőlények és ugyebár maga az ember, azok igen, azok egykor megszűnnek létezni. Akármennyit tudunk és nem tudunk a világegyetemről, ez az egy aligha kétséges. És még jó, ha érző lényekként aggodalommal tölt el ennek tudata, észlényekként akár még mulattathat is, hiszen minden bizonnyal fejlettebb lények jönnek nálunk. Legalábbis eddig így volt.
A kérdés igazából az, hogy mikor és milyen formában következik be az említett holmi, nem pedig, hogy bekövetkezik-e egyáltalán. Tehát amivel játszhatunk, az ez a kettő, és semmi más. Márpedig akkor itt minden realitás, abban az értelemben, hogy az emberiség nem örök. Tulajdonképpen nem jelent minőségi különbséget, ha holnap következik be a nagy esemény, vagy néhány milliárd év múlva. A lényeg, hogy az ember nem örök. Én még hozzátenném ehhez azt is, hogy nagyon törékeny, igazi kipusztulásra predesztinált faj (és talán ez a predesztináció igazi értelme).
De mi fogja kipusztítani? Egyrészt nyilván a butasága, vagy humanitása és kapzsisága. Az önzés és a szűklátókörűség. De ésszerűen nem is várható el tőle más. Ugye például szaporodni akar. De hát ekkora tömeg mellett ez már igencsak veszélyes! Aztán meg örökké élni. Ha lehet, ez még veszélyesebb! Ha kiiktatjuk a természet önszabályozását, amely nem engedett egyetlen fajt sem túlszaporodni (vagy ha igen, hamarosan megbüntette kihágásáért, méghozzá kipusztulásával büntette meg), és egyre iktatgatjuk ki ezeket a gátakat, akkor a természet mind újabbakkal próbálkozik majd. De hogy kikerüljünk ebből a vallási hangulatú képből, és ne személyesítsük meg továbbra a természetet, mondjuk úgy, hogy a természetben olyan fajok keletkeznek és egyre újabbak és újabbak, amelyek képesek alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez. De hát mik ezek az új fajok? Mamutok, hatalmas tengeri emlősök? Dehogy! Ők éppenséggel legalkalmatlanabbak ilyen elkoszolódó természetben élni, hanem éppen a legapróbb, legellenállóbb fajoknak kedvez minden ádáz időszak. A férgeknek, bacilusoknak, baktériumoknak és vírusoknak. Az ő időszakuk érkezik el hamarosan, és velük szemben, leginkább a villámgyorsan variálódó vírusokkal szemben tökéletesen tehetetlenek vagyunk. Ők lesznek minden bizonnyal az utolsó élőlényfaj földünkön, és ők már nem élőlények.
(Az elmúlt 15 évben 80 veszélyes vírust és baktériumtörzset azonosítottak. Vajon jelent ez valamit?)
Mi változik?
Ha már túltettük magunkat a sztochasztikus (és nem wittgensteini) tényen, hogy hamarosan (legvalószínűbben 100-200 év múlva, de legfeljebb néhány 100 éves távlatban) kipusztul az emberiség, akkor vessünk egy pillantást az ember nélküli tájra. Vajon annyira vigasztalan és csúnya? Őzek szaladoznak mindamerre a szem ellát, újra benépesednek a tengerek a legnagyobb emlősökkel, a bálnákkal, a korallok ismét szaporodnak és vele a fajgazdagon szivárvány színekben pompázó halállomány is feljavul, elefántok és zsiráfok szelik át a Szaharát anélkül, hogy félniük kellene az orvvadászok golyóitól, akiknek semmi más nem kell belőlük, csak az agyaruk (különösen a zsiráfból). Az emberi építmények hamar elenyésznek, még a piramisokat is idővel betakarja a homok. A nemesített növények és háziállatok majdnem az emberrel egy időben vesznek ki, és helyettük színpompás virágok és vadak, mindenfelé vad, számtalan vadvirág lepi el a tájat. Az őzeket nem számolatlanul pusztítják majd a vadászok, hanem a ragadozók ejtik el a legyengült példányokat csupán (kontraszelekció híján egyre tovább nemesedik az állomány). Ismét lesznek mocsarak és vele együtt remek mocsári populációk. Mi hiányzik majd? A pusztítás és a rombolás, a kontraszelekció jó része, és a ronda emberi agyszülemények, a metró, a szupermarket, a politikai csalások, az atomerőművek és rakétasilók, a természet kirablása, a mérgek ipari termelése, a reménytelenség és ádázság, és persze a nevetés. De annyira fontos mindez? Innentől minden élőlénynek meg lesz a reménye az életben maradásra. Küzdenie kell ugyan a virágoknak a gyomokkal, a vadállatoknak a táplálékért az életüket mentő nem annyira vadakkal, a párosodásért úgy egyébként, de nem lesz reménytelen senkinek a helyzete, a fajok döntő hányadának kipusztulása nem válik az emberi predesztináció áldozatává. A természet szebb lesz, nem kétséges.
Kinek fog hiányozni az ember? Félő, hogy senkinek. (A domesztikált holmiknak talán. A kutyának esetleg.)
Filozófia és gondolkodás
A filozófia - ami annak idején a mindent tudást, a tudást magát célozta meg - számára az elmúlt 150 évben egészében véve egyetlen terület maradt, a morál. A természettudományos kalandozások - néhány briliáns megérzéstől eltekintve - soha nem is tartoztak a filozófiához, a metafizika, vagyis az érzékeinkkel felfogható világon túli gondolatok pedig eleve tudománytalanok, észen kívüliek, esztelenek. Aki ezeket vizsgálódásai tárgyává tette, az már ekkor feltárta előttünk ötletszerű, észellenes hozzáállását a gondolkodáshoz. Végül a logikának nevezett szörny, ami valójában nem a nem-logikus kizárása, hanem egy olyan módszer alkalmazása, ami elvileg megmondaná nekünk, ha tévedünk. Nos, ez annyira bárgyú ötlet, hogy szót sem érdemes rá vesztegetni. A nyelvfilozófia ennek kései korcshajtása.
Valójában ezért nem is érdemes a 21. században filozófiával foglalkozni, mert annak értelmesen csak a morális része tanulmányozható, a többi tévedések kusza halmazánál nem egyéb. Rossz is ránézni ezekre a szerencsétlen tévedésekre. Mi ezért nem is filozófiával, hanem az emberi gondolkodás kialakulásával, határaival, a gondolkodás természetével és létrehozott értékeivel kívánunk foglalkozni, azaz az idegrendszer legjobb pillanataiban létrejött alkotásokkal. Kevésbé érdekelnek bennünket a zsenik fásult pillanataik vagy a fásult, innovációra képtelen emberi lények egyáltalán. Velük nincs mit kezdenünk. Nem úgy a remekművekkel. Azokból is keletkezett elegendő a 150 ezer éves emberi történelemben, fölösleges a közönséges holmikkal butítani magunkat.
Pascal ugyanis jól látta, hogy az ember aszerint lesz ez vagy az, hogy milyen társaságban nevelődik, milyen szellemek között tölti az idejét. Hülyék között - és kizárólag ilyenek vannak a médiában és a politikában, de még zömmel a munkahelyi környezetünkben is - mi magunk is elhülyülünk. A jól megválasztott társaság elementáris erővel befolyásol bennünket. Ajánlom tehát a figyelmébe mindenkinek a valaha élt legnagyobb zsenik társaságát. Leibnizet, Rembrandtot, Bachot, Schrödingert, Szophoklészt, Kierkegaard-t és másokat. Itt akár még az egyéni ízlés is meghatározó lehet, túl melléhúzni nem sok az esélyünk. Persze nem árt körültekintőnek lenni. Nem ajánlanám például senkinek a hóbortos lényeket, a vallásalapítókat, valamint az ötletteleneket, Szókratészt és követőit, a másolókat, szinte az összes latin mestert, a hazudozókat, mint az analitikus pszichológusok vagy a filozófiai rendszeralkotók, akiknek átka, hogy egy végállapothoz akartak logikus utat találni, még inkább: kitalálni, ami nem gondolkodói hozzáállás, hanem hitszerű. Olvasóiktól nem gondolkodást és éles kritikát, hanem a bennük való töretlen hitet várták el, ami abszurd elképzelés.
Megint Pascalt ide idézve: „A szokás a mi természetünk. Aki hozzászokott a hithez, az hisz…” Aki hozzászoktatta magát a gondolkodáshoz, mármint az önálló eszmélkedéshez, az saját véleményt fog kialakítani minden elébe kerülő kérdésről. A kutató kutatja a kérdéseket és kérdésessé tesz, újat gondol mindent, így használja az ember legjobb, legerősebb képességét, az önálló gondolkodás képességét. A legrosszabb hozzáállás pedig a hívő, elhívő, kritikátlanul minden szemetet magába engedő attitűd. Még egy példa, hogy egy született gondolkodót még a vallás sem képes végképp megrontani. „Ha megszoktuk, hogy helytelen okokkal magyarázzunk természeti jelenségeket, nem akarjuk elfogadni a helyeseket, hiába fedezik fel őket. Erre a vérkeringéssel szolgáltattak példát…”
Az ember könnyen elcsábul arra, hogy másoknál találja meg az igazságokat, mert ez kényelmes. Idézget innen is, onnan is, betanul szólamokat, és azokat puffogtatja akkor, amikor az ő véleményét kérdik. Pedig mások gondolatai legfeljebb paradigmatikusak, még inkább parodisztikusak. A paradigma kapcsán, emennyiben valódi bizonyításra vagy gondolataink alátámasztására gondolunk, tévedünk, sőt csalunk. Ha egy jellemző megnyilvánulásra, egy igazán szép elemre hívjuk föl általa a figyelmet, és legfeljebb parabolaként torzítunk általa, megfelelő módszert találtunk a fókuszálásra.
Valójában ezért nem is érdemes a 21. században filozófiával foglalkozni, mert annak értelmesen csak a morális része tanulmányozható, a többi tévedések kusza halmazánál nem egyéb. Rossz is ránézni ezekre a szerencsétlen tévedésekre. Mi ezért nem is filozófiával, hanem az emberi gondolkodás kialakulásával, határaival, a gondolkodás természetével és létrehozott értékeivel kívánunk foglalkozni, azaz az idegrendszer legjobb pillanataiban létrejött alkotásokkal. Kevésbé érdekelnek bennünket a zsenik fásult pillanataik vagy a fásult, innovációra képtelen emberi lények egyáltalán. Velük nincs mit kezdenünk. Nem úgy a remekművekkel. Azokból is keletkezett elegendő a 150 ezer éves emberi történelemben, fölösleges a közönséges holmikkal butítani magunkat.
Pascal ugyanis jól látta, hogy az ember aszerint lesz ez vagy az, hogy milyen társaságban nevelődik, milyen szellemek között tölti az idejét. Hülyék között - és kizárólag ilyenek vannak a médiában és a politikában, de még zömmel a munkahelyi környezetünkben is - mi magunk is elhülyülünk. A jól megválasztott társaság elementáris erővel befolyásol bennünket. Ajánlom tehát a figyelmébe mindenkinek a valaha élt legnagyobb zsenik társaságát. Leibnizet, Rembrandtot, Bachot, Schrödingert, Szophoklészt, Kierkegaard-t és másokat. Itt akár még az egyéni ízlés is meghatározó lehet, túl melléhúzni nem sok az esélyünk. Persze nem árt körültekintőnek lenni. Nem ajánlanám például senkinek a hóbortos lényeket, a vallásalapítókat, valamint az ötletteleneket, Szókratészt és követőit, a másolókat, szinte az összes latin mestert, a hazudozókat, mint az analitikus pszichológusok vagy a filozófiai rendszeralkotók, akiknek átka, hogy egy végállapothoz akartak logikus utat találni, még inkább: kitalálni, ami nem gondolkodói hozzáállás, hanem hitszerű. Olvasóiktól nem gondolkodást és éles kritikát, hanem a bennük való töretlen hitet várták el, ami abszurd elképzelés.
Megint Pascalt ide idézve: „A szokás a mi természetünk. Aki hozzászokott a hithez, az hisz…” Aki hozzászoktatta magát a gondolkodáshoz, mármint az önálló eszmélkedéshez, az saját véleményt fog kialakítani minden elébe kerülő kérdésről. A kutató kutatja a kérdéseket és kérdésessé tesz, újat gondol mindent, így használja az ember legjobb, legerősebb képességét, az önálló gondolkodás képességét. A legrosszabb hozzáállás pedig a hívő, elhívő, kritikátlanul minden szemetet magába engedő attitűd. Még egy példa, hogy egy született gondolkodót még a vallás sem képes végképp megrontani. „Ha megszoktuk, hogy helytelen okokkal magyarázzunk természeti jelenségeket, nem akarjuk elfogadni a helyeseket, hiába fedezik fel őket. Erre a vérkeringéssel szolgáltattak példát…”
Az ember könnyen elcsábul arra, hogy másoknál találja meg az igazságokat, mert ez kényelmes. Idézget innen is, onnan is, betanul szólamokat, és azokat puffogtatja akkor, amikor az ő véleményét kérdik. Pedig mások gondolatai legfeljebb paradigmatikusak, még inkább parodisztikusak. A paradigma kapcsán, emennyiben valódi bizonyításra vagy gondolataink alátámasztására gondolunk, tévedünk, sőt csalunk. Ha egy jellemző megnyilvánulásra, egy igazán szép elemre hívjuk föl általa a figyelmet, és legfeljebb parabolaként torzítunk általa, megfelelő módszert találtunk a fókuszálásra.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)